Míg szünet

Mióta nem kell kérkedni azzal, hogy nagy vagyok, önálló és önellátó, mióta nincsenek függetlenségi harcok, csak a nyakamba szakadt nagy függetlenség (mint axióma, s nem mint tétel), ezerrel törnek elő bennem a gyermekkori emlékek. A gyöngytyúkok például s a törpikék.

Helsinkiben az állomás épületén kőférfiak tartanak a kezükben egy-egy gömböt. Nekem gömbtartahatnékom volt évekig. Cipelhetnékem. Felelősségem, kérem. Feladatom, adataim hozzá s adottságaim. Hogy fel ne adjam. Hogy feladjam magamnak a leckét. Futottam ezerrel. Innen oda s onnan ide, s közben folyamatosan önmagam körül. Néha jószántamból, néha megszokásból, mint egy ADHD-s gyerek. Gyalog, biciklivel, repülővel, mankóval is akár.

Még három hét, és hazamegyek. A döntésemmel egyidőben határtalanná nőtt ez a világ, s bár minden zegzuga hiánnyal van tele, tudom, majd az idő fogja élét venni a fájdalomnak. Nem én, s nem a kőemberek. Lúd, legyen kövér. Búd, legyen tömény. És kömény, kedvhozónak. Töményes.

Míg összebarátkozunk a szavakkal újra, mert most bújkálnak, mint beteg fogsoron a mosoly, egy csacska dal. Kint térdig ér a hó, Finnország az elmúlásban is hozza a formáját.

Szerelmetes Finnország. Két férfi erejéről

Jukkát és Pekkát Berlinben éri a második világháború vége, a helyzetet feldolgozandó jól berúgnak és elalszanak a romokon. Reggel Jukka ébred, körülnéz, s ijedtében költögetni kezdi Pekkát: Te Pekka, te, nézd, mi van itt, hát lesz nekünk pénzünk megfizetni, amit tegnap szétrúgtunk?

Posztnodern korunk Jukkája és Pekkája, unokatestvérek és lakótársak, bulizni indulnak Helsinkiben. Egyikük geológiát tanul (M. barátnőmnek iskolatársa), a másik éjjeliőr. Jól keresnek, jó helyen laknak, s jó a buli is, ahol épp lötyörésznek és iszogatnak, jól néznek ki és jó a szövegük, és az éjszaka folyamán melléjük szegődik két cicimici is, akikkel zárás után édes négyesben indulnak el hazafelé, a jónevű városrész szép bérházába. Az út egy építkezés mellett vezet el, a járda szélén egy ideiglenesen felállított jelzőlámpa pirosra vált, a társaság megáll, a film megszakad.

Délután Jukka ébred először, és nincs mellette senki. Átmegy Pekkához, aki szintén egyedül fekszik az ágyban. A nők sehol, az előszobában viszont egy jó kétméteres jelzőlámpa. Nézi a kabátját, nyakig sáros. Nézi a kezét, az is, az ujjai szinte retkesek, fekete minden körme. Lassan visszapörög a hajnal: kigyúl a piros, s kigyúl valamelyik vitéz fejében is a lámpa. Lehajolnak és ásni kezdenek, kaparásznak a szutyokban, a nők hazavonulással fenyegetőznek, de nem fog a szó, mert munka nemesíti az embert, dolgozni csak pontosan, szépen, ásnak, húznak, löknek, tépnek, s mint vadász az ejtett vadat, nyakukban viszik, vállukon a lámpát haza, a jónevű városrész szép bérházának előszobájába.

Mint kitömött szarvasfejet, úgy mutogatják évekig a vendégeknek, s amikor Jukka végül elköltözik Pekkától, a geológia tanszék költöztető autója furikázta ki Helsinki határába, egy erdő szélére, hadd legyen, amin eljövendő barna medvék élezzék a fogaikat, s fitogtassák férfiúi erejüket sok szelidecske macilánynak.

Szerelmetes Finnország. Piripócs

Péntek volt, dél, és esett az eső, én meg esőcseppekbe burkolózva gurultam le azon az utcán, amelynek az aljában lakunk. Pont a lépcsőházunk bejárata mellett van egy szexshop. Egyszerű boltként kezdte tavaly ilyenkor, de aztán alakult, a bejárat fölé csengettyűt szereltek, és az acélszemű eladó mellé alkalmaztak néhány piripócsi magdolnát is, akik közül egyik a bolt előtt szokott cigarettázni, s akire mindig várnom kell, hogy félrecsúsztassa sátán húzta hosszú lábát, ha biciklivel akarok behajtani a kapun.

Péntek volt, dél, s ahogy gurultam lefele, száguldozván jaguárban kendőm lobog viselek kétágú nadrágot miként gonosz lelkek sátán gurította autóban, láttam, hogy a bolt előtt egy idős bácsi áll, és nagyon kukucskál. A profilváltás egyik jele pont az volt, hogy rózsaszínnel vonták be a kirakatot, úgyhogy csak egy rés maradt, amin belátni. Azon keresztül sunyított a bácsi is.

Hogy mennyi idő alatt lesz a magdolnából a retinán kép s a hangtól az idős testben mozgás, azt nem tudom, de hogy a semmi seperc alatt biciklis nővé alakulhat, azt legjobban a bácsi tudja: amikor a háta mögé értem, hirtelen összerezzent, hátrafordult, s nézett rám nagy leforrázva.

Ilyen boltba soha nem mennék be. - mondja nekem. Legalább kíváncsiságból - mentem helyette a mundért, de visszavág: Amíg ilyen fiatal, szép nőkkel beszélgethet az utcán az ember, addig semmi értelme.

Eső után

Tomoko egyszer a Mennyből az angyal kottájából hajtogatott nekem papírmadarat, még most is megvan. Azt mondta, olyankor szoktak hajtogatni, amikor valaki bajban van. Látom is kicsi Tomoko kicsi családtagjait, sokukat, amint ülnek kicsi párnáikon s hajtogatnak, s közben alig beszélnek, vagy, ki tudja, szóban is hajtogatnak valamit. Amikor a madarat kaptam, nem volt semmi baj. Illetve valami mindig van, egy bolhafingnyi legalább, mert emberből vagyunk, hála.

Ha Tomoko itt lenne, áthívnám madarakat hajtogatni. Pedig baj, ejsze, most sincsen, néhány bolhányi legfeljebb. De azért leülök mindjárt az ágy mellé, s a Mennyben édesapám dallamára sok-sok bioszemetest hajtogatok majd, hogy legyen miben hazavinni a gondosan összegyűjtött könnyeimet. Itt ősz van és esik, de ha otthon még tart a nyár, azokkal fogom öntözgeti a homoktövist, amit nekem (is) ültetett, s ami majd lesz vörös- és a tőzegáfonyám, mocsári szedrem, rebarbarám és zuzmóm, egyszerre.

,,Kistarisznyának csak most esett le, hogy Tündérország immár olyan ország, amelyben egyik helyről át lehet menni a másik helyre. Csak úgy né, hogy fogja magát és megy."

Halmazállapotok

miként rügyecskét ringat ág
ha semmiségbe illan át

Jó utat!

Mai félrehallás

,,a csibész szeretni tudás"

Eredeti szöveg itt, itt meg zenében.

Állásfoglalás

Amikor legutóbb Románia Hollandiával játszott (mikor is volt az, 2008, ugye), Röno (akivel és akiért akkoriban heti rendszerességgel jártam holland nyelvkörre), elhívott meccset nézni. Még egy román zászlót is szerzett, s lobogtatta nagy vidáman. Én a hollandoknak drukkoltam, ő, hadd legyen korrekt és testvéries, a románoknak. Már nem emlékszem, ki nyert, Hollandia, asszem, de a két félidő között ketten, holland és romániai magyar összefogással ripityára vertünk két finnt és egy svédet csocsóban.


Meccseket most sem nézek, de személyes kedvencem van: hajrá, lyukacsos sajt, hajrá stroopwaffles, hajrá Röno és Hollandia!

Nyárban verhetetlen

Minden jeges kávét és mentafagyit és nagyfenekű sünt, rebarbarát és új krumplit, később epret és málnát, a grillezett sajtot és kukoricát, a P. főzte barackos gombócokat leszámítva az első nyarat végigszenvedtem.

A leglehetetlenebb időpontokban keltem és feküdtem, öltöztem és vetkőztem, indultam és tértem vissza; néha csak a szemetet vittem le, máskor a templomig mentem gyalog vagy biciklivel, a romokig gyalog vagy biciklivel, a folyóparton hol a jobb, hol a bal oldalon, a postaládáig, hogy vajon megjött-e az újság, a strandra hajnali hatkor, hogy ne legyenek sokan, a szikla tetejére szombat délelőtt ellenőrizni az áfonyatermést, mint Csipike, ébreszteni a vadméheket és móresre tanítani a légyölő kalócát.

Rettenetes Réz uram, gondoltam én akkor, a fény volt. A fény és az álmatlanság. A fehér éjszakák. A magány. Hogy olyan nincs (és mégis van), hogy ülsz a parton és homályosul a két szemed a gyönyörűségtől (mert elérzékenyülni oly könnyen lehet), jön a hattyú és susog a nád, és nincs, akit hátba veregetni vagy akivel összekaccsintani legalább, hogy látod-e, hogy te elhiszed-e, hogy itt vagyunk (ahogy másik Cs mondaná: bazdmeg).

Nos, ahonnan ez most eszembe jutott, az a múlt csütörtök este, két nyárnyira a fent említettől. Sokan voltunk, feküdtünk a forró kövön és néztük az eget. A fejem valami fűcsomón, lent a tenger, távol a hajók. Köröttünk kicsi barátaink, a verebek, kicsit távolabb nagyobb barátaink, a sirályok, akiket átlag-napokon nem szeretek, de akikre nyári éjszakákon haragudni lehetetlen. És haragudni a szúnyogokra sem lehet, pedig utolértek, mivel lekéstük a visszahajót, épp lemenőben volt a nap és aranyban tomboltak a túlsó parton a háztetők, és mielőtt csorba esett volna a tökéletességen, M. sodort egy cigarettát és szúnyogtalanra füstölte a légteret.

Van egy finn dalsor, gyakran dudorászom: Elämä on, jotta miettisimme, kenen reppuun paketoimme manttelimme. (hibásan, mint lenni szokott, javítottam). Élet az, amikor azon gondolkozunk, kinek a zsákjába pakoljuk a kabátokat.

Élet az, amikor. Akivel.

Svejk és a szláv lélek

Azt mondta egyszer O., hogy vannak dolgok, amiket én soha nem fogok megérteni, mert az én lelkem nem szláv. Az övé viszont igen. Sejtem, hogy O.-nak sötétkék lelke van, mély, íze, mint az érett szilvának. Közvetlen tapasztalataim O. lelkéről nincsenek, szabad bejárásom oda nem volt és nem is lesz, megpillantani is csak ritkán véltem, például amikor jó másfél hónapi sülve-főve együttlét után, hazaköltözésem napján a kezembe nyomott egy zöld borítékot, rajta a nevem és az óra, amikor kibontható, benne O. szálkás betűivel annak a dalnak a szövege, amit én két hónapig hallgattam úgy, hogy nem értettem belőle semmit, és amiről ő két hónapig állította, hogy nem is jelent semmit, csak egy nagy posztmodern hülyeség.

O. mindig pontosan tudta, hogy mi hülyeség és mi nem. Mi finom és mi nem. Mi veszélyes és mi nem. Mi a szép és mi a jó. O. személyes művészete inkább abban rejlett, ahogyan a szépről és jóról, illetve a hülyeségről és rosszról való biztos tudását csomagolta. Azt, hogy a befagyott tavon órákig sétálgati veszélyes és hülyeség, csak azután tudtam meg, miután újra talajt értünk. Waltari például jól ír, de ez csak azután bizonyosodott be, miután O. a legutolsó angolul fellelhető Waltari-mondatot is elolvasta, és aztán aludt rá egyet. Jó, azt mondta. Soha nem azt, hogy tetszik, soha nem azt, hogy talán.

O.-tól tudom azt is, hogy csehül tanulni hülyeség, legalább annyira, mint a miérteket fürkészni, e-mailen barátkozni vagy megnősülni. Csak ha majd valaki állapotos marad, mondta O.

Pedig nem is terhes, állt az esküvői meghívójuk kísérő szövegében úgy két hónapja. A menyasszonyt nem ismerem, de ha valaki, akkor O. tudhatja, hogy összeházasodni helyes és jó. Az én nemszláv lelkem pedig innen messziről is ünneplőbe öltözött, és szombaton bizisten nagyon gondolhattam rájuk, mert Helsinki közepén egy finn antikváriumban egy cseh nyelvű Svejk is a kezembe került. (Hátsó gondolat csak egy volt bennem, mint Svejkben vécére menetel előtt, mert megvettem, hogy ha már nem tanulok meg csehül - ki tudja, ki tudja -, majd Z.-nek adjam, amiért a derék szláv lelke szolidaritásból is annyira egy húron pendül az enyémmel.)

Szerelmetes Finnország. Mamu, míg belepi a hamu

Pillanatnyilag (isa por és) mamu vagyok, és talán kissé moku is. Mokuságom jele, hogy tudni vélem, a kettő nem feltétlenül függ össze. Nem mind arany, aki mamu. S nem minden moku fénylik. S nem esik messze mamu a kutyafájától.

A mamu a maahanmuuttaja-ból jön, bevándorlót, országba beköltözőt jelent. A rövidített változat olyan fiatalos, vidám, hetyke, trendi, könnyű kiejteni és leírni, mánehogymá Rudolfnak hívják a raccsolót, annyi hosszú magánhangzót biggyeszetni annak a nevébe, aki nem feltétlenül hallja a különbséget rövid és hosszú között. A moku a monikulttuurinen-ből lett, multikulti, több kultúrájú, olyan, aki akkor is tud pálcikákkal enni, ha esik ki a szeme az éhségtől, de nem parázik, ha nem adnak kanalat a spagettihez.

A gyakorlatban mindkét terminus kínszenvedést okoz minden korrekt finnek minden korrekt bemutatásnál. Ha belelkesül valamelyiktől (ó, a mi lakásunk olyan nemzetközi, hehe), akkor azért. Ha diplomatikus szeretne lenni (de beszél finnül, szinte jobban, mint mi, hehe), akkor azért. S akkor jönne még ez az erdélyiség-hab is a tortára, a rebarbarás pulla kellős közepére, jövök a feltétlenül mindig kibiggyesztendő ékezeteimmel vigyorogni, csípős paprikának a salmiakki mellé,

namámost, kérdem én: mit mondjon vagy kérdezzen az, akinek nem elég a kézfogás, hanem kell az ember mellé körítés is információkból, a koko paketti, a teljes csomagolás?

Folyt. köv., még alszom rá egyet.

Szerelmetes Finnország. É(sz)T-vágy

Az észt boltba, amely minden boltok alfája meg omegája, mert ott árulnak otthoni tejfölt és meggyes derelyét és észt túró rudit, csütörtök délután berohant egy gyerek. Nekem derékig ért és majdnem gurult.

Sebességéből ítélve a hárs alatt gyorsulhatott fel, még az utcán, és elég egyértelmű volt, hogy kergetik. Egy pillanatig úgy tűnt, egyenesen nekirohan a bejárattal szembeni polcnak, de aztán a napraforgómagoknál fékezett, a savanyú uborkák előtt ügyesen befordult balra, és rohant. És rohant, és rohant. Jobbra mögötte lemaradoztak a savanyúságok és a csipős paprikák, balra a Kalev-csokik és a kondenzált tejes dobozok. Jobbról nézve a wannabe-zakuszkánál lehetett, amikor az ajtóban megjelent az anyja, megállt a perecek előtt, és egy nagyott ordított: Veeeeikkkko! A ká-hangot visszahangozta a halva, a káposztás lepény és a füstölt sajt is a sarokban. De Veikko nem hallotta, rendületlenül haladt visítozva, az anyja pedig uzsgyi utána. A tüzes tekintetektől jobbra kilyukadt a zabpehely, forrni kezdett a savanyú káposzta, odakozmált a puddingpor. Veikko hol visított, hol röhögött, és röhögtem én is, majd kiesett a kezemből a tehéntúró. Ez egyáltalán nem humoros! - ordította a nő, miközben a hajdinák előtt bevette a kanyart, még mozgásban elkapta a fiát, becsapta a hóna alá, és nagy szitkolózások közepette kirohant.

Mindössze fél percet tarthatott a jelenet, aztán bepakoltam a zacskóba, vetettem egy pillantást a pénztár melletti újságos standra és hazasétáltam.

Kérdem én: mit van mit tenni, ó rozskenyerek és sovány tejek, ha ennyi évnyi majdnem-vegetarianizmusom után azt álmodom, hogy nagyot harapok a sült szalonnából egy belgrádi padláson, és ízlik nekem?

Szerelmetes Finnország. A tapintatos szájhagyomány

Egy munkagenerációnyi távlatból szól a következő történet. Az aranyidőkből, amikor én még nem dolgoztam itt, de voltak, akik már igen. Minden jobb volt akkor, mondják, rendszeresen csapatszaunázott a nép. Az esetet, amit most megosztok, sokszor hallottam már, rendre mindenki elmesélte nekem. Mindenki egyszer, mindenki magánban. Olyan, hogy egyszerre mindenki jelen legyen, amikor mondják, még nem volt. A mesélési módok viszont mind megegyeznek, a részletekben sincsenek ingadozások, élesre és pontosra csíszolta őket az idő. Ez a színtiszta való. Senki nem tesz hozzá, senki nem vesz el belőle semmit. A legutolsó mondat is mindig ugyanaz: "de mondom, nem én".

Én is mondom tehát, hogy nem velem, de történt egyszer, hogy egy pénteken, munka után befűtötték a szaunát. Közel van az irodához, pont a mi emeletünkön. Átcammogott a nép, levetkőztek, beültek, leizzadtak, megmosdottak, s miután kiáztak, tekertek magukra egy törülközött, megbontották az első sört és kiültek a teraszra. Tél volt, kint -20 fok. A terasz egyik mellékutcára néz, ahol ritkán ugyan, de járnak járókelők. Mondom, az élet apró örömei közé tartozik egy szál majdnem-semmiben nézni, hogy mindenki bebugyolálva cammog előre a hóviharban. Sörözni ilyenkor nem az igazi, de még belefér. A cigarettázás nekem már nem, de van, akinek az is, például történetünk főszereplőjének. Ő is kiült sörözni, és amikor mindenki más már visszament, ő még maradt egy annyit, hogy elszívjon egy cigarettát. Aztán visszament, és még gőzölődött egy adagot.

A történet ennyi. Most jön viszont a pikantéria. A másnapi újság hozta a hírt, hogy XY munkahely pénteki szaunázása majdnem tragédiába torkollott, amikor egy szaunázó kizáródott a teraszra. Hasztalan kiabált a munkatársaknak, hogy engedjék be, mert senki nem hallotta. Meghallotta viszont egy utcán cammogó járókelő, aki értesítette is azonnal a rendőrséget, hogy a hatodikon valaki egy szál majdnem-semmiben áll a teraszon és üvöltözik. A rendőrök kijöttek, aztán hívták a tűzoltókat, akik már nem hívtak senkit, hanem leemelték és visszaengedték az épületbe. Hősünk pedig, mint aki jól végezte dolgát, nem is szomorkodott fölöslegesen, hanem visszaült a gőzbe és a kis intermezzóról nem mondott senkinek semmit.

Az újságban név nem szerepelt, tapintatból pedig senki nem feszegeti, hogy az az esti szaunázókból ki járhatott ennyire porul. Annyit tudunk tehát, mint mindenki más, hogy: "de mondom, nem én".

Áll

Miközben oldom magam csomókról le és vízben fel, szakadok, mint cérnaszál a gomolyagról, elvarrom mindenem elejét és végét, tisztítom a fonákját, mintha színe lenne, merülök és gyorsulok és előzök és bevárok,

valaki az uszoda előtt a saját biciklije helyett az enyémet kötötte hozzá az oszlophoz. Ha nem én kötődöm, engem kötnek. A küllők közé írtam neki levelet, aztán frissen kiázva hazagyalogoltam a szakadó esőben, és most ketyegek.

Továbbgurul és magába száll

Kinek a gatyáját húztad ma magadra? - szóla vala utánam egy férfiember néhány sörösüveg mögül.

Kallioban, ahol lakom, ez az utcadizájn: ázsiai bolt, szexshop, thai masszázs, ázsiai bolt, bár, vega gyorsbüfé, masszázs, nyilvános szauna, ázsiai bolt, turkáló, söröző, köpködő, bár. Most, hogy melegebb van, még a turkáló elé is kikerült egy asztalka, az utcán ücsörög a nép, a nagy nyári egyetértésben és vigadalomban el-elüldögél egymás mellett tucat félfejnyi napszemüveg. Most, hogy melegebb van, látom végre a szomszédokat. Hogy ki kinek a gatyáját hordja, eddig nem figyeltem, de az tutibiztos, hogy az őzikén, akivel alig egy órányira tőlünk az erdőben bicikliztem szembe, nem vala gatya, csak hófehér fenéknyi báj.

Ha még melegedik vagy nyolc fokot, tollat dugok a fenekembe, hogy ne lógjak ki az utcaképből. És tekerek és tekergek körbe-karikába, nyarat és vitamint kérünk Marikába.

Szerelmetes Finnország. A térdem esete a telefonos kisasszonnyal

Előtörténet:
Valamikor réges-régen, amikor még Medve uram és nem az extrém sportok (értsd korcsolya, sízés, mászás) jelentették az akrobatikát, egy késő délutáni csónakázáskor Kandúr úr (Medve úr legmacsóbbik barátja) elmesélte, hogy a munkaügyi hivatalba, ahol ő dolgozott, bejött egy kicsi fekete ember és azt mondta, adjanak neki munkát, mert ő orvosnak tanult (asszem) Tanzániában. Nagy orvostudományt taníthattak ott neki - nyugtázta Medve úr, és (az emlékeket átpingálja az idő) letörölt egy vízcseppet az izmos mellkasáról.


Nem is olyan réges-régen, március elején estem egyet sízés közben. Kisántikáltam a pálya szélére, és mert fájt a térdem, tettem rá egy zacskó havat. Másnap reggelre bedagadt, irány a kórház. Az ügyeletes orvos (foglaltassék neve ódába) megvigyilálta, és mivel úgy látta a röntgenképből, hogy talán törés, két mankót nyomott a hónom alá és átküldött a baleseti osztályra. Én taxival mentem, a képek a gépen, a vetélytársakat mentővel hozták. Egyéb bajokhoz képest kismiska térdemmel, aki közben elég nagy lett, hat órát ücsörögtünk a folyosón a diagnózisra várva. Diagnózis nem lett, katarzis igen: mágneses képet is készíteni kell, mert a röntgen és a közben elkészült számítógépes súting semmit nem árul el, úgyhogy menjek haza, szedjek gyulladáscsökkentőt, tartsam a lábam magasra, jegeljem a térdem és várjam a postást, mert ő hozza majd az időpontot. Hozta is, úgyhogy mindenféle intermezzókkal a balesettől számított harmadik héten végül kiderítették: a sípcsont teteje tört ketté. Gipszelni nem kell, betegszabadságot nem adnak, úszni járjak s szedjem a fájdalomcsillapítókat. Használjam az izmok végett és pihentessem a csont miatt és igyak tejet. És jöjjek egy hónap múlva ellenőrzésre.

Amikor másfél hónappal a baleset után (két héttel a soros ellenőrzés előtt) még nem tudtam kiegyenesíteni, kicsit beszartam. Hogy mi van, ha már forrik, de rossz helyre. Vagy ha nem is forrik. A munkaügyi orvoshoz mentem el tanácsot kérni (egy orvosi cégnél dolgozom, nagy a jóindulat és sok a vészmadár), de azt mondta, más munkájába nem szívesen avatkozik bele, inkább kérjek a kórháztól korábbi időpontot. Nem adtak. Cserében az ortopéd nővérkék telefonos szolgálatához irányítottak, azok kikeresték az adataimat, megnézték a három adag képet, leellenőrízték a startból bediktált személyi adataimat és minden kérdésemre azt válaszolták, nii, telefonon mégis mi mást lehetne mondani.

Nii.

Most ott tartunk, hogy az egészségügyi biztosító költségén hiper-szuper technikával elvégzett vizsgálatok után fapados módszerekkel, paracetamollal, heti kétszeri úszással és napi 20 nyújtógyakorlattal, észrevétlenül, összeforrt a térdem. Holnap visszaviszem a mankókat és a tanzániai orvosok tiszteletére ropok egy hatalmas örömtáncot.

Amerre az én vágyam száll

„ … No és aztán a kerékpárok. Már láttam egy és mást, de annyi kerékpárt, mint például Amszterdamban, még nem láttam; ezek már nem is kerékpárok, hanem kerékpártömegek, kerékpárfalkák, kerékpárkolóniák, olyasvalami, mint a baktériumok tenyészete, vagy mint az ázalékok hemzsegése, vagy a muslincák örvénylése; a legszebb az, amikor a rendőr egy pillanatra megállítja a kerékpárok rajzását, hogy át lehessen menni az utcán, és aztán nagylelkűen ismét utat enged: ilyenkor az egész bicikliraj, élén néhány vérbeli versenyzővel, galoppban előretör és tovanyüzsög fantasztikus szúnyogtáncot járva. A helybeli viszonyok ismerői azt állítják, hogy Németalföldön ma három és fél millió kerékpár forog, ami azt jelenti, hogy minden három lakos alá jut egy, a csecsemőket, tengerészeket, a királyi családot, valamint a lelenc- és szegényházak gondozottjait is beleértve. Én ugyan nem számoltam, de azt hiszem, egy parányival mégis több van belőlük. Azt mondják, itt elegendő ráülni a kerékpárra, és már magától megy; olyan sima és egyenes ez az ország.

Láttam apácákat kerékpáron, és parasztokat, akik kerékpáron ülve vezették a tehenüket; az emberek kerékpáron tízóraiznak, kerékpáron hordozzák gyermekeiket és kutyáikat, és a szerelmesek kerékpáron taposnak a csábos jövendő felé egymás kezét fogva; én mondom, kerékpárosított nép ez. Ha már a kerékpározás ilyen mértékben nemzeti szokássá válik, megfontolandó, milyen hatása van a nemzeti jellemre.

Nos, szerintem:
1. a kerékpáros ember megszokja, hogy gondoskodjék önmagáról, és ne zavarja mások köreit, azaz karikáit;
2. vár a sorára, de azonnal beletapos, mihelyst egy körömnyi helyet kap;
3. előbbre jut anélkül, hogy túlságosan erőlködne, és hogy a legkisebb zajt is okozná;
4. a kerékpáros jobban el tudja magát különíteni, mint a gyalogos, és sokkal inkább önmagába zárt egység még párban és tömegben is;
5. a kerékpár valamiféle egyenlőséget és egyneműséget teremt az emberek között;
6. megtanítja őket bízni a tehetetlenségi nyomatékban;
7. végül kifejleszti a csend iránti érzéküket.

Ezzel máris több jót mondam a kerékpárosokról, mint amennyit gondolok róluk; most pedig, amikor már nem állhatnak rajtam bosszút, nyilvánosan kijelentem, hogy nem szeretem őket, mivel kissé természetellenesnek tartom, hogy az ember üljön és menjen egyszerre. Végül is az ilyen ülve menés is befolyásolhatja egy nemzet tempóját és fejlődését. Elképzelhető, hogy lehet lassan taposva is gyorsan előrejutni. Ezek a hollandusok legalábbis egész messzire jutottak, bár majdnem olyan álmosan taposnak, mint egy lassított filmen. Ami engem, gyalogos és kézzel integető embert illet, nem fogom zavarni sem köreiket, sem karikáikat; minden nemzet olyan eszközzel vándoroljon a csillaga után, amilyennel jólesik.
Még valami szembeötlik a németalföldi utcákon, éspedig a kutyák. Nincs ugyanis szájkosaruk; ennek következtében folyton nevetnek, majdnem hangosan, és nem marakodnak, senkit sem harapnak meg, és nem morogják meg egymást amolyan közép-európai ingerültséggel; ebből az a tanulság, hogy nemcsak a kutyák, hanem az emberek is meg tudják hálálni a szájkosár nélküli szabadságot, és hogy a szabadság az isten pompás ajándéka, ámen. … ”

(Karel Capek: Cestopisy (Barangolások Európában, Hollandiai képek (1932)) – fordította Szeberényi Lehel és Székely István)

Idézet a Bossa Dom Dia-ról, és zenei aláfestés hozzá.

Szerelmetes Finnország. A pisznisz az pisznisz

Olyantól tudom, akit érdekel is a téma, hogy a szomszéd utcában Ville Valo apja üzemeltet játékboltot. Rózsaszínűt, felnőtteknek, főleg nőknek. Fiam csak egy van, de mit szól, hölgyem, egy keljfeljancsihoz?

Van a központban egy fagyisautó, pont az égigérő lépcsők aljában, ami feleáron árulja a fagyit a fogyatékosoknak. A szándék nemes, aki a macskaköveken, hetedhét országon keresztül oda kibiceg, a sánták, a némák, a részegek, megérdemelnek egy felszusszanásnyi hideget. Gombócot a torkukba. Még itt is, ahol korrektség tekintetében katolikusabbak vagyunk a pápánál. Ha egyszer van a világon ilyen autó, mi oda S.-szel kibicegtünk, meglibbentettem a két kölcsönmankót és két akkora fagyit rendeltem semmipénzért, mint a törött térdem volt anno. Még nápolyit is kértem bele és aprócsokit a tetejére. Aztán leültünk, és elnyaltuk a jövögető finn tavasz örömére.

Keltével dicsérd a...

A reggelek puha cicatesttel kezdődnek, ablakon beszűrődő fénnyel, rotyogó vízzel, kávéillattal, fogak között ropogó pirítóssal, ujjak között ropogó újságpapírral, éles levegővel, habzó fogkrémmel, zipzárba beakadó gyapjúsállal, villamoscsilingeléssel (bár nem az első és nem feléd), mosollyal az egyik sarkon, köszönéssel a másikon, busszal a liftig, lifttel a hatodikig, start-gombbal és gyors kattintással a világ felé, kifelé.

A reggelek madarakkal kezdődnek, fogmosássl, tejmelegítéssel, mézzel a kávéba, cseverészéssel a joghurtos tál fölött, kardigánnal a ruhára, biciklicsengetéssel, tekeréssel a folyóparton végig (át a hídon, át a síneken), nehéz ajtók nyitogatásával, kemény diók törögetésével, csenddel, figyelemmel, a pont hangját várva, kifelé.

A reggelek gyors öltözéssel kezdődnek, képzeletbeli hajsimogatással, gondos betakarással, zoknikereséssel a ruhacsomóból, lépcsőrecsegéssel, tágra nyitással, levegővel, színekkel, fényekkel, szaladással a víz vagy (esettől és helyszíntől függően) hazafelé, nyirkos kövekkel vagy macskakövekkel, csúszó gumicsizmákkal, topánkákkal, suhogó náddal, sündörgő utcákkal, ébredező hattyúkkal és lelkiismerettel, ágakkal, bogokkal, bogarakkal, friss vízzel vagy esővel az arcon, napot keresve, felhő útját fürkészve, felfelé, elfelé.


Miért van az, hogy a reggeleimet nem adom?

Szerelmetes Finnország. Ahová a király is meztelenül

A szaunáról nekünk azt tanították, hogy a finneknek szent hely. Arra is emlékszem, hogy az elsőéves jegyzeteimbe belefirkantottam: nincs köze a szexualitáshoz. Ám legyen.

B., aki önmagában kész sztori, egy koranyári szombaton szaunázni ment.

A diáklakásokban általában közös szauna van, hetente kétszer fűtik, a lányoknak mondjuk héttől, a fiúknak kilenctől. Turkuban, ahol a történetünk játszódik, rögtön a bejárat mellett van az öltözö, benne egy hatalmas nagy tükörrel és körben padokkal, fölöttük a fogas. Az öltözőből ajtó vezet a zuhanyzótérbe, ami nyakig csempe három zuhanyrózsával és egy falból lógó slaggal. A zuhanyzót üvegfal választja el a szent tértől, ahol sejtelmes a félhomály, nagy a csend, kicsik és áttetszőek az ablakok. A kályha jobbra van a sarokban, és kevesek a kiválasztottak, akiknek oda jut hely, pont a kályhával szembe, a legmagasabb padra, ahol még a két talpnak is akad támla, de sejehaj. A többiek trónusa az átlag-padokon, ahonnan a zuhanyzó látszik és nem a kövek, csak a csempe és a slag, nem a tűz és a hő és az égbe emelt talpak.

Az iratlan szaunaetika szerint az ember, hacsak nem prűd cserediák, mindenét az öltözőben hagyja. Ergó: egyetlen törölközőcskét visz a popsija alá, nem húz fürdőbugyit, nem kínozza melltartóba a melleit. Levetkőzik, és ha kell, a fogasra akasztja a ferde testképét és a kíváncsiságát is. (De tényleg senkinek nem áll fel? -kérdezték otthoni ismerősök még a legelején. Abban a melegben? -válaszoltam én, nem bevallva, hogy -még a legelején- alig mertem odanézni.) Szóval levetkőzik, és úgy vonul be, ádámévakosztümben, mert senki nem szól majd, hogy meztelen a király.

Ott tartottunk, hogy B. szaunázni ment. Levetkőzött, a szemüvegét, hogy könnyen megtalálja (mert B. szemüveg nélkül semmit nem lát), beletette a cipőjébe. A ruháit, ahogy én B.-t ismerem, nem hiszem, hogy összefogta volna, de ez most nem is lényeges. A padon és a fogason volt minden, cipőben a szemüveg, B.-ben a megnyugvási és megtisztulási vágy. Látom is, ahogy megengedi a vizet, beáll a rózsa alá nyugodtan elidőzve, talán nyújtozik is egy kicsit a hosszú nap után, aztán lezárja a csapot, kicsavarja a haját, lerázza két karjáról a vizet és benyit a szent térbe. Ahol nagy a meleg és sejtelmes a félhomály. És ülne is le oda, ahol nem érzékel mozgást és nem lát árnyékokat, de valahogy olyan feszült a hangulat és mintha innen-onnan valami kuncogást is hallani, és B. köszön, mert ő udvarias kínai férfi, mire kórusban válaszolnak a lányok.

Hogy kórusban kérték-e fel B.-t a távozásra, vagy jószántából rohant-e ki, nem tudom, de szívszaggató volt a szemében az az őszinte szégyen és rémület, amivel egy évre rá mesélte egy esti sörözéskor: És képzeld, mai napig nem tudom, hogy a buszmegállóban álldogáló lányok közül ki látott engem pucéron terpeszkedni a zuhanyrózsa alatt.


Helsinkinben van egy uszoda, Yrjönkadun uimahalli a neve, állítólag az első uszoda Finnországban, és nagyon szép és kellemes, és úszni meztelenül is lehet, mint sellőlány a tóban, és B.-proof, mert külön napok vannak nőknek és külön férfiaknak.

Mai találat

,,Akit én szeretek, meg van az szeretve."

Szerelmetes Finnország. Kecsup kenyérrel és kávéval

Bukarestben hallottam anno egy hasonlatot, amin akkor jót kacagtunk. A finnek olyanok, mint egy doboz kecsup: rázod, nyomkodod, bosszankodsz, mert nem jön semmi belőle, de amikor igen, akkor aztán jókora adag. Aztán megint semmi.

A lakótársnőimmel folyamatos csiszolódásban élünk. Például a kenyér. Ha a feketének épp elfogyott, és szólok, hogy egyék nyugodtan az enyémből, az evészetet hosszú szertartás előzi meg. Először megköszöni az ajánlatot, és elmondja, hogy mennyire kedves vagyok, ellentétben vele, aki bezzeg a saját kenyéradagjáról sem gondoskodott, ime. Aztán megígéri, hogy másnap vesz és akkor visszaadja. Ha két szeletnél többet eszik, akkor azt is megkérdi, hogy ugyanolyan rozskenyér, amilyet ő szokott, jó lesz-e, vagy vegyen inkább pont olyat, amilyet én szoktam. A kölcsönzési ceremónia tényleg a másnapi visszaadási kisérlettel ér véget, amit én mindig azzal védek ki, hogy majd "visszaeszem", amikor épp nekem fogy majd el valamim.

A munkatársaimmal ebédeltem valamelyik nap, és amikor nagyon érdeklődtek, hogy a furcsa állagú valami finom-e, nyújtottam a tányéromat, hogy kóstolják meg. Általános döbbenet. Végül a mellettem ülő megkóstolta, és azonnal szólt is, hogy akkor az övéből is egyek (oké, megkóstoltam), de ne csak annyit, amennyit, mert ő valamivel többet vett. Akkor meséltem el nekik a fenti szertartásunkat. A mellettem ülő kóstolónak rögtön eszébe is jutott, hogy anno egyik lakótársa mindig megkérdezés nélkül evett a kenyeréből, és hogy ez őt mennyire zavarta. Kérdem, megmondta-e neki. Hát ilyesmit nem mond meg egykönnyen az ember. De azért jó tíz évre rá is emlékszik rá. Hát igen. És kicsit még mindig neheztel is emiatt. Hát igen. És akkor jött az összefoglalás is, hogy a lelkemnek is meglegyen a tápláléka a furcsa színű főzelék mellett: a finnek a szemedbe nem mondanak semmit. A hátad mögött sem lelkiismeret-furdalás nélkül mondják, de egy kis rosszérzést a megkönnyebbülésért azért bevállalnak. Például, tette hozzá a kóstoló, tíz év után bevallják a szomszédjuknak, hogy egyik ismerősük anno úgy ette meg a kenyerüket, hogy se szó, se beszéd. Erre nagy kacagás.


Pénteken két munkatárs-legény felajánlotta, hogy hazahoznak autóval. Egyikkel szoktam beszélgetni is egy kicsit (csütörtökönként, ebédkor), a másikkal csak nagyokat vigyorgunk egymásnak, ha épp összenézünk reggeli gyűléseken. Hazahoztak, feljöttek kávézni, beszélgettünk egy jó nagyot. A vigyorgósnak megmutattam a vadonatúj könyvszerzeményeimet is, amire elmesélte, hogy az egyik regény színhelye pont az a ház, amiben az ő nagymamája született. Megdicsérték a kávét, az otthoni diót, a képeket a falon, megdögönyözték a macskát. Másfél óráig olyan barátok voltunk mi hárman, mint a hat együtt dolgozott hónap alatt együttvéve és megsokszorozva vagy százzal. Vagy mint (teszem fel, veszélyes sztereotípiák megint) karácsonyi bulin öt adag féldeci után. Aztán elköszöntünk, és hétfő reggel óta megint nem volt kétpercnyi alkalmunk sem beszélgetni egymással. Talán jövőre.

Szerelmetes Finnország. Bevezető

A ház előtt mellém szegődött egy részeg. Egy nagyon részeg, úgy értem. Olyan, akinek lábon állni is nehéz. Olyan, akiből a környéken, ó bohém Kallio, megfelelő időpontban óránként húszat látni. Most nappal volt, kb. déli egy, és jeges a járda, középen olyan húsz centinyi sávval, ahol közlekedni lehetett. Azon haladtunk mindketten rendületlenül. Időnként megelőzött, de pár méter után mindig megállt és hátranézett, hogy jövök-e. Jöttem, a mankók a jégbe szúrva, én középen, féllábon. Egyszer aztán bevárt és hagyta, hogy kielőzzem. Mondom neki, mikor egy vonalba értünk, menjen nyugodtan, nekem időbe telik az előrehaladás. Mondja, neki is, de ő nem siet, menjünk inkább együtt, és ő majd kifog, ha esek. Vak vezet világtalant. Bagoly mondja Gerébnek. A buszmegállóban leintette nekem a buszt, és a jobboldali ablakból láttam, ahogyan még hosszan integet utánunk.

Ric most pihen egy ideig, én meg szerelmetes blogot írok Finnországról. Szerelmi vallomást. Amig még itt vagyok.

Tapio Rautavaara: Sininen uni, kellemesebb képpel, szöveg nélkül itt. Sokszor hallgatom és szívesen. A kedvenc részem az, amikor a kisautó, szurrur-szurrur, elindul kék álomország felé. Kirsi lakótársnőm (szombat déli helyzetkép) most épp ezt énekli a kanapén elnyúló pötküle-macskának.

Tühjadest asjadest

Csoportkép csuporral és lábtörlővel, hármasban és négyesben.

Fruska-hétfő zenével, az örökzölddel, míg megjön a nyár.

Bicebóc

Katti, tízhónapos tigrismacska, hetedhét országnyi ruhaszárítókon át kinézte magának a lábujjamat és megtámadta. Sebességben ez a netovább.

Nemzümm és nempipa

Van egy kép, ami megmaradt.

Tavasz van, ágyban, párnák közt fekszünk és nem jön semmiféle halál. Egy szigeten vagyunk, húsz percnyi motorcsónakázásnyira a civilizációtól. Tudom, hogy a ház előtt fák, a fák mögött nád, a nád mögött a tenger, a túlsó parton egy mészkőfeldolgozó kéménye és néhány kusza fény. A vizen talán hattyú, de inkább este. A vízben háló, a hálóban vélhetőleg halak. A halakban is valami, de ez most nem matrjuska-mese.

A fényekből ítélve pirkad, bár azt elég nehéz meghatározni fehéredő tavaszi éjszakákon. A szobában szürke fény, a tűz a kályhában már kialudt. A mennyezet tőlem jó két méternyire, alig látom. A falon sötétkék-fehér mintás tapéta, minden sötétkék-fehér, öt percnyire vagyunk ettől a parttól és húsz percnyi csónakázásra a másiktól, ez egy tengerparti történet, egy tengerparti ország, ahol én épp tavaszi reggeli tengerparti könnyed sellő vagyok.

Mozdul a paplan, hallom a padlón a lépteket, az ajtó csukódását, a lépcső nyikorgását lefelé. Hallani vélem, ahogy a lábujjak a gyapjózoknihoz idomulnak, a zokni a gumicsizmához, a csizma a fűszálakhoz, a legördulő harmatcseppekhez. Figyelek, hallom-e az izmok összehúzódását a hirtelen hajnali hidegben, de nem. Nem hallom, nem érzem. Csend van, hideg van és egyedül vagyok. Kiszállok az ágyból, jó két méternyire az ablak, kireteszelem és tágra nyitom. Csiripelnek a rigók, zöldülnek a fák, zöldül a kert, a bokrok. Lesz majd mit védeni a fehérfenekű őzikéktől, akik ott reggeliznek, ahová mi bújunk nyáron a nap elől. Ha eljön a nyár. Ha lesz nap. Ha lesz új a nap alatt.

Látom a sötétkék fürdőköpenyt eltűnni a bokrok mögött. Hallom a madarakat. Nagyot kortyolok a hajnalból és visszafekszem a paplan alá. Lírában, íme, gyenge lennék, de hoz a helyzet csattanót. Ajtó, lépcsők, másik ajtó, ablakretesz, nyitom a szemem, zokni le, köpeny le, paplan emelkedik, összehúzódnak az izmok a hirtelen hidegtől, érzem is, most hallom is őket, nyújta a kezét felém, omppuu? Az alma felét?

Az idő puhítja az éleket és a nyakig érő hóban kai összemosódnak az évák, ádámok, az ádámcsutkák, a kivittkitkísértésbeéshogyanok. A miértekből őszire almakompót lett, citromos-fahéjasan bekanalazom.

Kocsimese répa módra

Ma reggel, útban a dolgozda felé láttam, amint egy járdára felhajtott autó megcsúszott és elindult lefelé a három nyomorult lépcsőn, ami épp ott volt, ahol a madár sem jár ilyen télben. (Mondom én, disznóság lépcsőnek lenni olyankor, amikor nyakig ér a hó.) Az autó orra lecsúszott, a feneke fennakadt, a bal hátsó kerék jó egyméternyivel lebegett a járda fölött. A soför kiugrott, körbejárta, rámnézett és röhögött. Kérdem, mit segítsek. Mondja, nagyon nincs mit, de aztán gondolkozik és helyesbít, jó lennék súlynak. Oké. Kinyitja a bal hátsó ajtót, én felállok mind a (fürdőruhásan) ötvenhét kilómmal és várom a csodát. Elmaradt. Azt mondja, túl sovány vagyok, de jön ő is (vagy száz). Feláll mellém, állunk ketten az ajtópárkányon, fogjuk az ajtókeretet. Semmi. Kérdem én, nagy autószakértő, ha esetleg nekifogok ugrálni, és hirtelen visszabillen, biztos nem törik ketté az autó? Nem törik, ugráljak nyugodtan. Ugrálok, de semmi. Mondja, ő leszáll, de löki lentről. Közben mellénk keveredik egy kínai fickó (súlyban vagy hetven), kérdi, felmászhat-e mellém, hogyne, ugráljon ő is. Mozog ő is, én is, az autó is, de még semmi. Jön egy kutyasétáltató, helyet csinálunk neki is, kiköti a kutyát, felszáll, már hárman vagyunk egy ablakkeretnyiben, plussz egy, aki lentről löki, plussz egy kutya, aki asszisztál. Mozog, de nem eléggé. Hideg van, a kutya néz, mi hahotázva ugrálunk. A kutyás unja meg elsőként, neki ilyesmire nincs ideje, a kutya is megfázik. Leszáll, mi megemelkedünk vagy öt centinyit. Mondja a soför, maradjunk a kocsinál, ő megy, keres egy traktort. Állunk az ajtókeretben, már nem ugrálunk, csak röhögünk. Jön is egy hókortó, összekapcsolják, mi leszállnunk, a soför beszáll, a traktor elindul, húzza az autót hátrafelé, egyszer billen, aztán az is elindul, juppijé. Integet a hókotrós, vigyorog a sofőr, vigyorog a kínai, én meg

örömömben, hogy még ugrálva, hétfő reggel hét után is ily könnyed vagyok, a dolgozdai út hátralevő részén még vagy tízszer elénekeltem azt a dalt, amire úgy megtáncoltattak tegnap, hogy a hajam is kukra állt, hogy ti. tegye bele, vegye ki, az isten megfizeti, ne tegye, ne tegye, ne tegye belé, szűk a lika, lágy a hegye, nem megyen belé...

Héjdó, finn tavasz, állok elédbe!

Színes tintákról álmodtam egy világot magamnak

Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s félig már fent lebeg a tiszta éteren,

a hatodikon vagyunk s lent az étterem,

gép előtt ülök és bütykölgetek. Nagybetűk közébe szóközöket ékelek.

Valamelyik este, épp nagy erőfeszítések árán húzogattam ki a lábamat a hóbuckákból, eszembe jutott az érettségi előtti év. Gyakorlatilag egyik legszebb iskolai évünk volt, nagyon sokat olvastam és írtam és tanultam és szerelmes voltam nagyon, akkoriban kaptam az első zöld és sötétkét harisnyámat, Z.-től kéthetente csütörtökönként jött egy-egy új levél, felváltva matekeztem és hajtogattam a kicsengetési kártyákat, és úgy tudtam, újságíró leszek, sokat utazok majd, nem elemezni, hanem használni fogom a nyelvet, az aranyat és kéket.

Azóta is használom, és piros és fekete. Fekete, ami tiszta, piros, ami bütykölnivaló. A piroshoz nem nyúlhatok. Ha megváltoztatom, néha belenyúlok bátran, valakinek rá kell bólintania, hogy mehet. Aláírt, beszkennelt, újra kinyomtatott, mappába zárt papírok, nyomon követhetők mutatnak zöldet a piros szöveg feketévé változtatásának. Hejde mennyire hogy szövegekkel dolgozom, foszforzöldre festem, ami már fekete, de szerintem hibás, sárga postIteket ragasztok kinyomtatott papírokra, grafitszürkék a kisebb, tintakékek a nagyobb felkiáltójeleim. Színkódokat váltogatok, civilben PIN-kódokat, mert annyit azért nem utazom, ugye újságíró is csak papíron lettem, de két helyen van az otthon és százfelé megyek, amikor haza.

No de kibiggyesztem ide, amin jóideje gondolkozgatok, hogy tudniillik míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, fogok én még írni is, nemcsak mások íráshibáit javítani és dokumentálni jópénzért, sej de csuhajja...

Amikor a jódolog kis irodalommal és sznobizmussal keveredik

Most délutáni fél hat és reggel fél nyolc óta összesen harmincnyolc percet beszélgettem, úgy, hogy abból még kivonódik az az idő, amig begyúrtam a krumplipürét szósszal, a tányér salátát, a két szilvát, a pohár aludtejet, a pohár vizet (mert teli szájjal nem beszélünk), illetve visszalifteztem a -1.-ről a hatodikra (mert ha többen vagyunk, mint négyen, senki nem mond semmit).

Itt vagyok tehát tárgyi bizonyítéknak ahhoz, ami irodalomelméletből csak csengő érc vala, hogy tudniillik az olvasó és a szöveg között igenis párbeszéd folyik, és mivel a szerző halott, az olvasó viszont virulva vegetál, acca ide szöveg babám a vesszőidet mind, mindjárt jól megvigyilálom. Mint három Geréb hat szemmel, Weöres után szabadon.

A vérben oldott méreg

Ez egy véres bejegyzés. Felbosszankodtam. Vért szeretnék adni. Egészséges vagyok, az égvilágon semmi allergiám, nyavalyám nincsen, kivéve az időnkénti hisztiket, amik, ugye, nem a vérben laknak. Próbálkoztam tavalyelőtt, nem ment. Próbálkoztam tavaly, nem ment. Idén, amikor újabb két kártyával tömítődött az irattartóm, úgy döntöttem, újra nekifutok. És nem ment.

Amin a dolog ezeregyszer megbukik, az az, hogy nekem semmiféle fényképes finn igazolványom nincsen. Még jogosítványom (hahó, otthon: sofőrkönyvem) sem. Megvan minden iratom, amivel élhetek, mint Marci Hevesen, Marcsi Helsinkiben, ennél több nem kell, ennél többet nem adnak, de vért attól még nem adhatok, mert Vöröskereszt adatbázisában egyszerűen nincs az az ablak, amit kipipálhatnának, ha én a saját útlevelemmel állítanék oda.

Ma a munkahelyen (egy orvosi-forma cégnél dolgozom) nagy támdárámmal reklámozták, hogy céges véradást rendeznek, mindenkit szeretettel várnak, mentsünk életeket. Visszaírtam: engem is? Sajnos fényképes igazolvány hiányában nem. De nagyon sajnálják, tényleg igazságtalan.

És akkor jött egy ötlet: rákerestem, hol és ki írt legtöbbet a véradás szükségességéről, az impresszumból elő az emailcímét és levél neki. Ha az igazságtalansággal szemben tehetetlennek érzem magam, kiiratom az újságba és punktum. Rá másfél órára jött is a válasz: köszi, utánanézünk, to be continued.

Drukk, hogy tényleg.

Válasz a hólabdákra: szívemnek kedves filmek

Annyi hólapda jött (köszike-köszike), hogy most úgy pötyögök, mint egy pingvin. Ez ám az este teste.

1. Szerelmem, Szarajevo: Bukarestben láttam, arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon forró nyári nap volt, és úgy ültünk be a moziba nagy viháncolva, hogy vittünk egy-egy sört is magunkkal. A filmet szó nélkül néztük végig, és amikor végetért, és felemeltem a közben kifogyott sörösdobozt a földről, akkora bőgésbe kezdtem, mint amekkora záporesőt kívántam akkoriban Bukarest fölé. Olyan jó, hogy a háború okozta szomorúságom csak akkora, hogy megbújhat egy-egy sörösdobozban.

2. Kiskakukk: a legeslegkedvesebb világháborús történet, amit valaha láttam. Mesebeli tájakon három ember, akinek fogalma nincs, csak halvány elképzelése arról, hogy éppen mi is történik. Úgy csigázza fel az érdeklődésemet és a nyelvtanulási kedvemet, hogy közben rögtön jegeli is: a legfontosabb dolgok ott dölnek el, ahol csend van. Kevésbé átvitt értelemben: ahol a finnugor szakos diplomából inkább papírhajót hajtogasson az ember. (Turkuban volt egy tanárnőm, aki a filmet felirat nélkül és magyar felirattal is simán megértené. Övé minden elismerésem.)

3. Fallal szemben: van benne egy török népdal, kb. a közepén, aminél általában ki kell mennem vizet inni. Háromszor láttam, mostanra a legvéresebb részeket és a legvadabb szexjeleneteket is képes vagyok végignézni, élesben. Amikor legutóbb néztük, arra gondoltam, hátha a forgatókönyvíró és a rendező közben meggondolta magát, és most nálunk épp a B-verzió fut. Úgy túl romantikus lenne, de ha ennyiszer végignéztem, igenis nekem kijárna. Fatih Akin úgy németországi török, ahogy én szívesen lennék (jelenleg épp) finnországi romániai magyar.

4. Poliţist, adjectiv: azért a topban, mert filmet én ilyen nagyon még nem vártam, most láttam, és megérte várni rá. Tavaly ősszel kb. másfél hónapom úgy telt el, hogy napi jónéhány dobálgattam a hólabdát két (szerintem nagyon intelligens és nagyon ember) férfi között, egyik rendőr, a másik betörő, és közben az is járt a fejemben, vajon milyen lenne ez a helyzet romániaiban. Szeretem az új román filmeket.

5. Szigorúan ellenőrzött vonatok: filmben olyan élmény, mint könyvben Svejk, rég nem kacagtam ilyen nagyokat. A gépíró kisasszony olyan büszkeséggel riszálja a bíróságon is a felbélyegzett popsiját, mint amilyen tekintettel az osztálytársnőim jelentették be anno, hogy egy-egy legény "megkérte a barátságukat".

Még, kapásból: Kék, Closer, Jules et Jim, Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz, A legényanya.

Hólabda repül Macinak, Edónak, Betondnak és két olyan bloggernek, aki látja ezt a bejegyzést és szívesen hógolyózna.

Pókkisasszony igyekezetei 2010-ben

Megadom a módját a reggeleknek. Keltemben dicsérem a napot.
Mozgok. Szedem a lábam és magam össze.
Megírom a dolgozatomat, ezúttal úgy, hogy ne csömör maradjon a tudományosságból.
Megtanulom kirakni a Rubik-kockát.
Hagyom a dagadt ruhát arra, aki dagadt ruhára vágyik, és uccu a padlás.
Tanulok hallgatni és csendben maradni és beszélgetni.
Kirándulok és kirándítok.
Hallgatok arra, akit eltácsolni szoktam, amikor azt hiszem, jobban tudom, mint érzem.
Csigacsápokat növesztek és hagyom egyensúlyba jönni az egyedüllétet a mássalléttel.

Köszi, Könyvbagoly, és köszi a tavalyi őszt is! :)