Szerelmetes Finnország. A tapintatos szájhagyomány

Egy munkagenerációnyi távlatból szól a következő történet. Az aranyidőkből, amikor én még nem dolgoztam itt, de voltak, akik már igen. Minden jobb volt akkor, mondják, rendszeresen csapatszaunázott a nép. Az esetet, amit most megosztok, sokszor hallottam már, rendre mindenki elmesélte nekem. Mindenki egyszer, mindenki magánban. Olyan, hogy egyszerre mindenki jelen legyen, amikor mondják, még nem volt. A mesélési módok viszont mind megegyeznek, a részletekben sincsenek ingadozások, élesre és pontosra csíszolta őket az idő. Ez a színtiszta való. Senki nem tesz hozzá, senki nem vesz el belőle semmit. A legutolsó mondat is mindig ugyanaz: "de mondom, nem én".

Én is mondom tehát, hogy nem velem, de történt egyszer, hogy egy pénteken, munka után befűtötték a szaunát. Közel van az irodához, pont a mi emeletünkön. Átcammogott a nép, levetkőztek, beültek, leizzadtak, megmosdottak, s miután kiáztak, tekertek magukra egy törülközött, megbontották az első sört és kiültek a teraszra. Tél volt, kint -20 fok. A terasz egyik mellékutcára néz, ahol ritkán ugyan, de járnak járókelők. Mondom, az élet apró örömei közé tartozik egy szál majdnem-semmiben nézni, hogy mindenki bebugyolálva cammog előre a hóviharban. Sörözni ilyenkor nem az igazi, de még belefér. A cigarettázás nekem már nem, de van, akinek az is, például történetünk főszereplőjének. Ő is kiült sörözni, és amikor mindenki más már visszament, ő még maradt egy annyit, hogy elszívjon egy cigarettát. Aztán visszament, és még gőzölődött egy adagot.

A történet ennyi. Most jön viszont a pikantéria. A másnapi újság hozta a hírt, hogy XY munkahely pénteki szaunázása majdnem tragédiába torkollott, amikor egy szaunázó kizáródott a teraszra. Hasztalan kiabált a munkatársaknak, hogy engedjék be, mert senki nem hallotta. Meghallotta viszont egy utcán cammogó járókelő, aki értesítette is azonnal a rendőrséget, hogy a hatodikon valaki egy szál majdnem-semmiben áll a teraszon és üvöltözik. A rendőrök kijöttek, aztán hívták a tűzoltókat, akik már nem hívtak senkit, hanem leemelték és visszaengedték az épületbe. Hősünk pedig, mint aki jól végezte dolgát, nem is szomorkodott fölöslegesen, hanem visszaült a gőzbe és a kis intermezzóról nem mondott senkinek semmit.

Az újságban név nem szerepelt, tapintatból pedig senki nem feszegeti, hogy az az esti szaunázókból ki járhatott ennyire porul. Annyit tudunk tehát, mint mindenki más, hogy: "de mondom, nem én".

Szerelmetes Finnország. Ahová a király is meztelenül

A szaunáról nekünk azt tanították, hogy a finneknek szent hely. Arra is emlékszem, hogy az elsőéves jegyzeteimbe belefirkantottam: nincs köze a szexualitáshoz. Ám legyen.

B., aki önmagában kész sztori, egy koranyári szombaton szaunázni ment.

A diáklakásokban általában közös szauna van, hetente kétszer fűtik, a lányoknak mondjuk héttől, a fiúknak kilenctől. Turkuban, ahol a történetünk játszódik, rögtön a bejárat mellett van az öltözö, benne egy hatalmas nagy tükörrel és körben padokkal, fölöttük a fogas. Az öltözőből ajtó vezet a zuhanyzótérbe, ami nyakig csempe három zuhanyrózsával és egy falból lógó slaggal. A zuhanyzót üvegfal választja el a szent tértől, ahol sejtelmes a félhomály, nagy a csend, kicsik és áttetszőek az ablakok. A kályha jobbra van a sarokban, és kevesek a kiválasztottak, akiknek oda jut hely, pont a kályhával szembe, a legmagasabb padra, ahol még a két talpnak is akad támla, de sejehaj. A többiek trónusa az átlag-padokon, ahonnan a zuhanyzó látszik és nem a kövek, csak a csempe és a slag, nem a tűz és a hő és az égbe emelt talpak.

Az iratlan szaunaetika szerint az ember, hacsak nem prűd cserediák, mindenét az öltözőben hagyja. Ergó: egyetlen törölközőcskét visz a popsija alá, nem húz fürdőbugyit, nem kínozza melltartóba a melleit. Levetkőzik, és ha kell, a fogasra akasztja a ferde testképét és a kíváncsiságát is. (De tényleg senkinek nem áll fel? -kérdezték otthoni ismerősök még a legelején. Abban a melegben? -válaszoltam én, nem bevallva, hogy -még a legelején- alig mertem odanézni.) Szóval levetkőzik, és úgy vonul be, ádámévakosztümben, mert senki nem szól majd, hogy meztelen a király.

Ott tartottunk, hogy B. szaunázni ment. Levetkőzött, a szemüvegét, hogy könnyen megtalálja (mert B. szemüveg nélkül semmit nem lát), beletette a cipőjébe. A ruháit, ahogy én B.-t ismerem, nem hiszem, hogy összefogta volna, de ez most nem is lényeges. A padon és a fogason volt minden, cipőben a szemüveg, B.-ben a megnyugvási és megtisztulási vágy. Látom is, ahogy megengedi a vizet, beáll a rózsa alá nyugodtan elidőzve, talán nyújtozik is egy kicsit a hosszú nap után, aztán lezárja a csapot, kicsavarja a haját, lerázza két karjáról a vizet és benyit a szent térbe. Ahol nagy a meleg és sejtelmes a félhomály. És ülne is le oda, ahol nem érzékel mozgást és nem lát árnyékokat, de valahogy olyan feszült a hangulat és mintha innen-onnan valami kuncogást is hallani, és B. köszön, mert ő udvarias kínai férfi, mire kórusban válaszolnak a lányok.

Hogy kórusban kérték-e fel B.-t a távozásra, vagy jószántából rohant-e ki, nem tudom, de szívszaggató volt a szemében az az őszinte szégyen és rémület, amivel egy évre rá mesélte egy esti sörözéskor: És képzeld, mai napig nem tudom, hogy a buszmegállóban álldogáló lányok közül ki látott engem pucéron terpeszkedni a zuhanyrózsa alatt.


Helsinkinben van egy uszoda, Yrjönkadun uimahalli a neve, állítólag az első uszoda Finnországban, és nagyon szép és kellemes, és úszni meztelenül is lehet, mint sellőlány a tóban, és B.-proof, mert külön napok vannak nőknek és külön férfiaknak.