Paul Klee: Tűz és halál

szombat, március 27, 2010

Szerelmetes Finnország. Ahová a király is meztelenül

A szaunáról nekünk azt tanították, hogy a finneknek szent hely. Arra is emlékszem, hogy az elsőéves jegyzeteimbe belefirkantottam: nincs köze a szexualitáshoz. Ám legyen.

B., aki önmagában kész sztori, egy koranyári szombaton szaunázni ment.

A diáklakásokban általában közös szauna van, hetente kétszer fűtik, a lányoknak mondjuk héttől, a fiúknak kilenctől. Turkuban, ahol a történetünk játszódik, rögtön a bejárat mellett van az öltözö, benne egy hatalmas nagy tükörrel és körben padokkal, fölöttük a fogas. Az öltözőből ajtó vezet a zuhanyzótérbe, ami nyakig csempe három zuhanyrózsával és egy falból lógó slaggal. A zuhanyzót üvegfal választja el a szent tértől, ahol sejtelmes a félhomály, nagy a csend, kicsik és áttetszőek az ablakok. A kályha jobbra van a sarokban, és kevesek a kiválasztottak, akiknek oda jut hely, pont a kályhával szembe, a legmagasabb padra, ahol még a két talpnak is akad támla, de sejehaj. A többiek trónusa az átlag-padokon, ahonnan a zuhanyzó látszik és nem a kövek, csak a csempe és a slag, nem a tűz és a hő és az égbe emelt talpak.

Az iratlan szaunaetika szerint az ember, hacsak nem prűd cserediák, mindenét az öltözőben hagyja. Ergó: egyetlen törölközőcskét visz a popsija alá, nem húz fürdőbugyit, nem kínozza melltartóba a melleit. Levetkőzik, és ha kell, a fogasra akasztja a ferde testképét és a kíváncsiságát is. (De tényleg senkinek nem áll fel? -kérdezték otthoni ismerősök még a legelején. Abban a melegben? -válaszoltam én, nem bevallva, hogy -még a legelején- alig mertem odanézni.) Szóval levetkőzik, és úgy vonul be, ádámévakosztümben, mert senki nem szól majd, hogy meztelen a király.

Ott tartottunk, hogy B. szaunázni ment. Levetkőzött, a szemüvegét, hogy könnyen megtalálja (mert B. szemüveg nélkül semmit nem lát), beletette a cipőjébe. A ruháit, ahogy én B.-t ismerem, nem hiszem, hogy összefogta volna, de ez most nem is lényeges. A padon és a fogason volt minden, cipőben a szemüveg, B.-ben a megnyugvási és megtisztulási vágy. Látom is, ahogy megengedi a vizet, beáll a rózsa alá nyugodtan elidőzve, talán nyújtozik is egy kicsit a hosszú nap után, aztán lezárja a csapot, kicsavarja a haját, lerázza két karjáról a vizet és benyit a szent térbe. Ahol nagy a meleg és sejtelmes a félhomály. És ülne is le oda, ahol nem érzékel mozgást és nem lát árnyékokat, de valahogy olyan feszült a hangulat és mintha innen-onnan valami kuncogást is hallani, és B. köszön, mert ő udvarias kínai férfi, mire kórusban válaszolnak a lányok.

Hogy kórusban kérték-e fel B.-t a távozásra, vagy jószántából rohant-e ki, nem tudom, de szívszaggató volt a szemében az az őszinte szégyen és rémület, amivel egy évre rá mesélte egy esti sörözéskor: És képzeld, mai napig nem tudom, hogy a buszmegállóban álldogáló lányok közül ki látott engem pucéron terpeszkedni a zuhanyrózsa alatt.


Helsinkinben van egy uszoda, Yrjönkadun uimahalli a neve, állítólag az első uszoda Finnországban, és nagyon szép és kellemes, és úszni meztelenül is lehet, mint sellőlány a tóban, és B.-proof, mert külön napok vannak nőknek és külön férfiaknak.

csütörtök, március 25, 2010

Mai találat

,,Akit én szeretek, meg van az szeretve."

hétfő, március 22, 2010

Szerelmetes Finnország. Kecsup kenyérrel és kávéval

Bukarestben hallottam anno egy hasonlatot, amin akkor jót kacagtunk. A finnek olyanok, mint egy doboz kecsup: rázod, nyomkodod, bosszankodsz, mert nem jön semmi belőle, de amikor igen, akkor aztán jókora adag. Aztán megint semmi.

A lakótársnőimmel folyamatos csiszolódásban élünk. Például a kenyér. Ha a feketének épp elfogyott, és szólok, hogy egyék nyugodtan az enyémből, az evészetet hosszú szertartás előzi meg. Először megköszöni az ajánlatot, és elmondja, hogy mennyire kedves vagyok, ellentétben vele, aki bezzeg a saját kenyéradagjáról sem gondoskodott, ime. Aztán megígéri, hogy másnap vesz és akkor visszaadja. Ha két szeletnél többet eszik, akkor azt is megkérdi, hogy ugyanolyan rozskenyér, amilyet ő szokott, jó lesz-e, vagy vegyen inkább pont olyat, amilyet én szoktam. A kölcsönzési ceremónia tényleg a másnapi visszaadási kisérlettel ér véget, amit én mindig azzal védek ki, hogy majd "visszaeszem", amikor épp nekem fogy majd el valamim.

A munkatársaimmal ebédeltem valamelyik nap, és amikor nagyon érdeklődtek, hogy a furcsa állagú valami finom-e, nyújtottam a tányéromat, hogy kóstolják meg. Általános döbbenet. Végül a mellettem ülő megkóstolta, és azonnal szólt is, hogy akkor az övéből is egyek (oké, megkóstoltam), de ne csak annyit, amennyit, mert ő valamivel többet vett. Akkor meséltem el nekik a fenti szertartásunkat. A mellettem ülő kóstolónak rögtön eszébe is jutott, hogy anno egyik lakótársa mindig megkérdezés nélkül evett a kenyeréből, és hogy ez őt mennyire zavarta. Kérdem, megmondta-e neki. Hát ilyesmit nem mond meg egykönnyen az ember. De azért jó tíz évre rá is emlékszik rá. Hát igen. És kicsit még mindig neheztel is emiatt. Hát igen. És akkor jött az összefoglalás is, hogy a lelkemnek is meglegyen a tápláléka a furcsa színű főzelék mellett: a finnek a szemedbe nem mondanak semmit. A hátad mögött sem lelkiismeret-furdalás nélkül mondják, de egy kis rosszérzést a megkönnyebbülésért azért bevállalnak. Például, tette hozzá a kóstoló, tíz év után bevallják a szomszédjuknak, hogy egyik ismerősük anno úgy ette meg a kenyerüket, hogy se szó, se beszéd. Erre nagy kacagás.


Pénteken két munkatárs-legény felajánlotta, hogy hazahoznak autóval. Egyikkel szoktam beszélgetni is egy kicsit (csütörtökönként, ebédkor), a másikkal csak nagyokat vigyorgunk egymásnak, ha épp összenézünk reggeli gyűléseken. Hazahoztak, feljöttek kávézni, beszélgettünk egy jó nagyot. A vigyorgósnak megmutattam a vadonatúj könyvszerzeményeimet is, amire elmesélte, hogy az egyik regény színhelye pont az a ház, amiben az ő nagymamája született. Megdicsérték a kávét, az otthoni diót, a képeket a falon, megdögönyözték a macskát. Másfél óráig olyan barátok voltunk mi hárman, mint a hat együtt dolgozott hónap alatt együttvéve és megsokszorozva vagy százzal. Vagy mint (teszem fel, veszélyes sztereotípiák megint) karácsonyi bulin öt adag féldeci után. Aztán elköszöntünk, és hétfő reggel óta megint nem volt kétpercnyi alkalmunk sem beszélgetni egymással. Talán jövőre.

szombat, március 20, 2010

Szerelmetes Finnország. Bevezető

A ház előtt mellém szegődött egy részeg. Egy nagyon részeg, úgy értem. Olyan, akinek lábon állni is nehéz. Olyan, akiből a környéken, ó bohém Kallio, megfelelő időpontban óránként húszat látni. Most nappal volt, kb. déli egy, és jeges a járda, középen olyan húsz centinyi sávval, ahol közlekedni lehetett. Azon haladtunk mindketten rendületlenül. Időnként megelőzött, de pár méter után mindig megállt és hátranézett, hogy jövök-e. Jöttem, a mankók a jégbe szúrva, én középen, féllábon. Egyszer aztán bevárt és hagyta, hogy kielőzzem. Mondom neki, mikor egy vonalba értünk, menjen nyugodtan, nekem időbe telik az előrehaladás. Mondja, neki is, de ő nem siet, menjünk inkább együtt, és ő majd kifog, ha esek. Vak vezet világtalant. Bagoly mondja Gerébnek. A buszmegállóban leintette nekem a buszt, és a jobboldali ablakból láttam, ahogyan még hosszan integet utánunk.

Ric most pihen egy ideig, én meg szerelmetes blogot írok Finnországról. Szerelmi vallomást. Amig még itt vagyok.

Tapio Rautavaara: Sininen uni, kellemesebb képpel, szöveg nélkül itt. Sokszor hallgatom és szívesen. A kedvenc részem az, amikor a kisautó, szurrur-szurrur, elindul kék álomország felé. Kirsi lakótársnőm (szombat déli helyzetkép) most épp ezt énekli a kanapén elnyúló pötküle-macskának.

hétfő, március 15, 2010

Tühjadest asjadest



Csoportkép csuporral és lábtörlővel, hármasban és négyesben.

Fruska-hétfő zenével, az örökzölddel, míg megjön a nyár.

szombat, március 13, 2010

Bicebóc

Katti, tízhónapos tigrismacska, hetedhét országnyi ruhaszárítókon át kinézte magának a lábujjamat és megtámadta. Sebességben ez a netovább.