Nincsen, mondja - mondja nekem, ei ole. Visszakérdezek: Niiin-cseeen? De Olga szerint nincsen - ei ole.
Az orosz nyelvjárások megnemlétéről mesél, nem a szavakat figyelem, hanem azt, ahogyan folyamatosan nő a szeme, miközben puhul a szájában az l, látom az arcizmain, ahogy keresi az orosz akcentust, hogy bemutassa, keresi a nyelvben Olját, a sajátjában a másét, s közben pisolyog. Folyamatos kis mosoly cirkál az orra alatt, mert orra még van, de nem sokáig, azt is fel fogja falni a szeme, megeszi a szeme az orrát, ahogy ő falta fel előbb a kekszeket, és ahogyan felfalta a délutánomból a bánatot, mint pióca a rossz vért, ahogy megtisztítja a napjaimat azzal, hogy zöldell az autója az ablakom alatt, és azzal, hogy ott van, amikor kelek, bármennyire is mély volt az éjszaka, azzal, ahogy megmossa a salátaleveleket és szel az eperből és kitesz a tányérjára két szem mandulát, mindig kettőt, mindig mandulát, és megkeresi nekem az anyanyelvében, ami nekem nem is az, Olját, akit én nem is ismerek.
Szerelmetes Finnországommal nem szabadulunk egymástól.