Ma egy ágy mellett éreztem meg. A takarón nagy betűkkel kinyomtatva az ábécé, alatta kígyók, mindenféle műanyag csövek. Láttam a nehézkes mozgásban, az engedelmeskedni alig akaró kézben, hogy mit fog írni. Láttam a két szemen, hogy nagyon meg kellene értenem. Láttam egy másik szempáron, hogy ő is érti, hogy nem kellek ide. Nem kell ide tolmács. Nem kellenek ide szavak. Nehézkes, lassú, fájdalmas mozgásban jöttek egymás után a betűk, H-a-l-u - haluat, akarsz, ugye - k-o-t - haluat kotiin, haza akarsz menni, ugye. Értem, de hogyan érthetném meg. Hogyan magyarázni meg a pillangókat a teknősbékának.
Álmomban kacsákhoz menet (vizet vitt éppen) gyökeret eresztett két láb, olyané, akit én nagyon szeretek. Már nem adja nekünk őt vissza az Úr, mondta egy hang, az is olyané, akit én nagyon szeretek.
Mert miközben finnül üres mondatokba bújok - vese nélkül élni sokáig nem lehet - a halál magyar hangja álmomban szól, telefonon.
