Paul Klee: Tűz és halál

péntek, november 23, 2007

Az izé neve

Ha a magyarban létezik a csodálatos izé, miért kell szerelemnek neveznem mindent, amire nincs szavam?

szerda, november 21, 2007

Jossittelu

Ha az ember felnőttként úgy tudja, hogy manók pedig nincsenek, és egy mégis előkerül, akkor vele mit kezdjen? És főleg: mit kezdjen magával?

:) és :) és kicsi :( is melléje.

vasárnap, november 18, 2007

Ich (und) Bin

Ma este Bin teát főzött nekem, és majd elájultam. A vízbe dobált gumókból ugyanis (semmi hókusz-pókusz) virágok lettek, sok kicsi apró fehér krizántém a nagy átlátszó poharamban, és mire leittam róluk a vizet, újra összehúzódtak, és a második adag forró víznél újra kinyíltak, és ha ezt is leittam volna, biztos újra összehúzódnak. De a második adagot már nem volt szívem leinni, mert arra gondoltam, még kinyírom őket itt a nagy mohóságban, úgyhogy egy kicsi vizet azért hagytam rajtuk, s vizestől löttyentettem őket a mosogatóba, s onnan vizes kézzel pakoltam át a szemetesbe is. Még most is virágok, ha meg nem haltak. S ha meg meghaltak, úgyis krizántém.

Binről tudni kell, hogy kínai, és utálja azt a rizset, amit én két hete nagy szeretettel főztem neki gombaszósz mellé. A gombát is utálja, de nem annyira, mint az én csodarizsemet. Mivel helyesen választottunk viszonyítási alapot (rizs vs. gomba), egyenesen csirkének nevezte a gombát, és mivel a csirkét imádja, gyorsan kikövetkeztettem, hogy akkor a főztömet is. Egész este a büszekségtől feszítettem a konyhaasztal mellett. Ha nagyobb lennék, azt mondhatnám: körül.

Ma este Bin feszített, mert a kinyírnivaló virágok mellé vacsorát is kaptam, csirkét rizzsel, zéró gomba, és nagyon-nagyon-nagyon finom volt. És minél jobban dicsértem, annál jobban bizonyította, hogy nem ő, ő aztán tényleg nem, a csodarizsfőzőgép főzte ilyenre, ő nem ért hozzá, dehogy ért, mi az, hogy rizs.

A rizs- és virágcsodák közepette a következő axiómát fogalmaztuk meg, bevezetéssel: Ha baj van, gondoljunk a rizsre, mondja Bin. Erre, nem az enyémre, mondom én. Igen, mondja Bin.

Ha nem finnekért lennénk oda, kettesben nem ennénk rizset.



(Aki nem hiszi, járjon utánuk, majd velük.)

csütörtök, november 15, 2007

Turku fölött az ég ilyen:










Kár, hogy nem esik.

Mindez ugyanis egy vadonatúj sötétkék Lapponia Outwear nevű 100% PVC, M-méretű eső elleni csoda tulajdonosaként vár rám. Olyan, mint amit a nálunkfelé használatos linoleumból szabhattak volna, csak éppen puhában. Vagyis szabhattak volna el. Befér alája a vastag téli kabátom, és ha kicsit összehúzom magam, még a hátizsákom is. Sőt, a biciklim is.

Másik mai befektetés egy fekete bélelt füssnadrág, ami alá szintén befér még egy nadrág, de a bicikli már nem. Ez városi ágálásra van kitalálva, vagyis az előszobában tartom majd a bakancs fölött, s induláskor, cipőhúzás előtt felhúzom, s majd óra, munka stb. előtt le, s hazainduláskor újra fel s ilyenek. A lapp csodával ellentétben ez kicsi édes, a lapp csoda pedig nagy hasznos.


Mondom ma a nőnek a pénztárnál, ilyet én sehol máshol a világon nem vennék magamnak, csak itt. Mondja nekem a nő, hogy ő tudja. Mondom neki, túloztam persze, nálunk a nők nők. Mondja nekem, igen, s neked is szép a fülbevalód.

Ha láttok egy sötétkék műanyagzsákon két narancssárga fülbevalót, az én vagyok. De nem aggódjatok, nem ázom. (Holnap Roosával teázom.)

kedd, november 13, 2007

Esti vese 3.

Amikor van kellő bátorságom és erőm és kedvem és időm kiszállni a hétköznapi mókuskerékből, és elgondolkozni, hogy mi ér ezen a világon valamit, akkor arra a következtetésre szoktam jutni, hogy a tudomány bizony nem sokat.

Tetszik, nem tetszik. Inkább nem, mint igen.

Ilyenkor kicsit megszeppenek, mert úgy képzelem, hogy ennél jobbat, biztonságosabbat, egyszerűbbet, díszesebbet én bizony nem tudok kitalálni magamnak, és akkor mi van, és főleg mi lesz.


Noha Budán csak egyszer volt kutyavásár, mese nincs, lesz még egyszer ünnep a világon :)

vasárnap, november 11, 2007

A kicsiny élet mégis szép nagyon

(...)És akad néha egy kis jó napom.
Egy szivar, melynek szőke füstje fölszáll
Az őszi égbe, mint a bús ökörnyál.

Egy csésze tea, melynek mámorában
Úgy nézek szét az álmos kis szobában,
Mint a nagy császár a kis szigeten,
Őszirózsával árvult szívemen. (...)

(Juhász Gyula: Melankólia)


Szombat délután négy dolgos férfival. Egy épülő házzal. Zuhogó esőben forró kakaóval. Egy befűtött szaunával, benne hét ellazuló szép test, közülük kettő bébi. Gyertyafénnyel, kamillateával és vörösborral. Esti sétával haza, a babakocsiban két üres fazék, vacsora a hasunkban. Zöld paradicsomokkal, amikből vagy savanyúság lesz, vagy dísz, míg ki nem dobják. Kölcsönpólóval pizsamának.

Vasárnap ébredéssel. Siiri puha cicateste a hasamon. Ébredés (reloaded) arra, hogy Siiri szájában egy egér segítségért cincog. Tudatosulás, hogy én biza nem segítek, egye meg. Könyörgő hangnem, hogy azonnal egye meg. Vagy legalább fogja meg újra. És újra. És most már ne is engedje el többet. Tényleg na. Megmentő sereg, aki kidobja az egeret. Aztán a macskát is. Aztán begyújt a kandallóba. Vasárnap hajnal szőkével, aki már nem lángolásom alanya és tárgya, hanem valami teljesen más. Vasárnap hajnali békével, hogy ez nem baj.

Vasárnap délelőtti séta zuhogó esőben, hasraeséssel és két rögtön bekékülő térddel. Egy férfival, aki nem is veszi észre a kis intermezzot. Egy kilyukasztott kölcsönesőnadrág. Forráskeresés, kevés sikerrel. Gombászás, még kevesebbel. Bezabált vörösáfonyák. Bezabált ebéd. Víztankolás. Autóút a szigetről a buszmegállóig. A buszmegállótól a városig. A város központjából haza, biciklivel.

Nagymosás nagycipőpucolással. Elhatározás, hogy a következő befektetés mégis gumicsizma és esőkosztüm lesz, mert ez így nem járja.


Nagy-nagy-nagy béke, amivel nyugodtan kezdődhet a hét. Nagy köszönöm, bárkinek és mindenkinek, hogy ilyen nagyon jó is lehet ez a világ esős novemberi hétvégeken.


csütörtök, november 08, 2007

Széljegyzetek

A jokelai eset margójára:
vannak dolgok, amikre nincs mit mondani.


Edó bejegyzése margójára:
Vasárnap dolgoztam, ebéd, sütik, kávé, minden. Gondolom magamban, könnyű nap lesz, ki jön vasárnap délben a könyvtárba ebédelni.

Teltház volt.

Akik egyedül jönnek, főleg középkorú férfiak, a pulttal szemben ülnek le, hogy közben lássák, ahogy mi törölgetjük a kiskanalakat vagy éppen kávét darálunk az eszpresszóhoz. Ők azok, akik megköszönik, ha jó étvágyat kívánunk nekik, s általában váltunk is néhány szót.

Az öreg nénik egyedül járnak ebédelni, és a másik teremben üldögélnek. Teszem fel, egyszerre 2-3 néni, egyedül. Ahelyett, hogy átülnének egymás mellé.

A csúcs mégis a vasárnap délután. Annyira kiszámítható, hogy ez lesz a vége, hogy jómagam is meglepődöm. Bejön egy anya egy szöszivel, vesz a kislánynak egy hűsítőt. Leülnek, a nő előveszi a laptopját, a kislány brünnyog, hogy äiti, äiti, kap vmi lapokat s egy ceruzát.
A
mikor elmennek, az asztalon találok öt kicsi lapot. Összevissza betűket, köröket, házat, egyiken egy kicsi rajzolt angyalt. Amit kisgyerekes anyuka ismerőseim kiraknának s mutogatnának s nézegetnének, az nekem maradt. Nem dobtam el, itt van az asztalomon.

Ha megismerném a szöszit, adnék egy puszit a kicsi fejére.


Nem dühös vagyok, hanem nagyon szomorú. Magyarórán egy néni azt kérdezte, hogy mondják azt, az élet megy tovább. Hát így.

kedd, november 06, 2007

Helyzetváltozás

Munkahelyet váltottam. Ezentúl nem a kamionsofőrök és az egyszer egy hónapban jól berúgni és bevásárolni vágyók után takarítom a hajót, nem-nem,

ezentúl a könyvtárlátogatók megkávéztatásáért és megebédeltetésé(j)ért vagyok felelős. Tenger helyett így tengersok könyv és tengermély és -magas kultúra vesz körül.

Tegnap például a Dante Alighieri-kör harminc lelkes tagja, közöttünk három olyan szép olasz legény, melyhez foghatókat széles e vidéken nem láttam, s akik miatt akkora nyomatékkal mondtam a cs-t a ciao-ban, mint amennyire időnként itt-ott az élet kardja lesújt. Ezt a hasonlatot (szerencsére) nem sikerült lefordítanom olaszra, pedig ők ejsze értenek az irodalomhoz.

Szóval a Dante Alighieri-kör lencselevest kapott és pasta-t és antipasto-tányért, ami egyszerű előétel. Stefano, a főnököm, azt súgta a konyhán, hogy ha ezzel nem laknak jól, falják a szép verseket, de jól laktak, és el is mosogattunk még időben, csészéket, tányérokat, borospoharakat, mindent. A folyópart felé tereltük ki őket, mert közben a könyvtár bezárt, és mondtuk, figyeljék a könyvtárpatkányokat (ha vannak, Dante Pokla), de szerintem csillagokat láttak csak, annyira szép este volt.

Mégsem mindegy, hogy az ember kikötőszagú, amikor hazaindul, vagy kalács. Ami itt ugyan pulla, de ez egy másik történet.

péntek, november 02, 2007

Esti vese 2.




Ahhoz, hogy valami új jöjjön, a régit hagyni kell.

Ahhoz, hogy a régit hagyni lehessen, valami újnak kell jönnie.

És ha az új csak azért jött, hogy a régit hagyni lehessen, akkor majd őt is. Még idejében.


Most megint este van, és én azt szeretném, ha ugyanolyan könnyedén válhatnék meg dolgoktól, helyektől, helyzetektől, emberektől, mint amilyen könnyen befogadtam őket, amikor megjelentek.

(Vajon véletlenül jelöletlen a magyar kij. mód jelen idő minden máshoz képest? Az enyém Ø., vs. Ez az enyém volt/lesz/lehetne.)

Amikor a szüleim hazaköltöztették a dolgaimat és teljesen üres maradt a szobám, egész nap a falakat néztem és Andreit. Boldog voltam és féltem.
Amikor ma egy hét vendégjárás után egyedül maradtam, elsemmittettem az egész napot. Boldog voltam és teljesen nyugodt.

(fotó: régi szomszéd szoba Bukarestben, mindig ébren, nem-muumi lábakkal fűszerezve)