Széljegyzetek

A jokelai eset margójára:
vannak dolgok, amikre nincs mit mondani.


Edó bejegyzése margójára:
Vasárnap dolgoztam, ebéd, sütik, kávé, minden. Gondolom magamban, könnyű nap lesz, ki jön vasárnap délben a könyvtárba ebédelni.

Teltház volt.

Akik egyedül jönnek, főleg középkorú férfiak, a pulttal szemben ülnek le, hogy közben lássák, ahogy mi törölgetjük a kiskanalakat vagy éppen kávét darálunk az eszpresszóhoz. Ők azok, akik megköszönik, ha jó étvágyat kívánunk nekik, s általában váltunk is néhány szót.

Az öreg nénik egyedül járnak ebédelni, és a másik teremben üldögélnek. Teszem fel, egyszerre 2-3 néni, egyedül. Ahelyett, hogy átülnének egymás mellé.

A csúcs mégis a vasárnap délután. Annyira kiszámítható, hogy ez lesz a vége, hogy jómagam is meglepődöm. Bejön egy anya egy szöszivel, vesz a kislánynak egy hűsítőt. Leülnek, a nő előveszi a laptopját, a kislány brünnyog, hogy äiti, äiti, kap vmi lapokat s egy ceruzát.
Amikor elmennek, az asztalon találok öt kicsi lapot. Összevissza betűket, köröket, házat, egyiken egy kicsi rajzolt angyalt. Amit kisgyerekes anyuka ismerőseim kiraknának s mutogatnának s nézegetnének, az nekem maradt. Nem dobtam el, itt van az asztalomon.

Ha megismerném a szöszit, adnék egy puszit a kicsi fejére.


Nem dühös vagyok, hanem nagyon szomorú. Magyarórán egy néni azt kérdezte, hogy mondják azt, az élet megy tovább. Hát így.