Paul Klee: Tűz és halál

kedd, február 23, 2010

Nemzümm és nempipa

Van egy kép, ami megmaradt.

Tavasz van, ágyban, párnák közt fekszünk és nem jön semmiféle halál. Egy szigeten vagyunk, húsz percnyi motorcsónakázásnyira a civilizációtól. Tudom, hogy a ház előtt fák, a fák mögött nád, a nád mögött a tenger, a túlsó parton egy mészkőfeldolgozó kéménye és néhány kusza fény. A vizen talán hattyú, de inkább este. A vízben háló, a hálóban vélhetőleg halak. A halakban is valami, de ez most nem matrjuska-mese.

A fényekből ítélve pirkad, bár azt elég nehéz meghatározni fehéredő tavaszi éjszakákon. A szobában szürke fény, a tűz a kályhában már kialudt. A mennyezet tőlem jó két méternyire, alig látom. A falon sötétkék-fehér mintás tapéta, minden sötétkék-fehér, öt percnyire vagyunk ettől a parttól és húsz percnyi csónakázásra a másiktól, ez egy tengerparti történet, egy tengerparti ország, ahol én épp tavaszi reggeli tengerparti könnyed sellő vagyok.

Mozdul a paplan, hallom a padlón a lépteket, az ajtó csukódását, a lépcső nyikorgását lefelé. Hallani vélem, ahogy a lábujjak a gyapjózoknihoz idomulnak, a zokni a gumicsizmához, a csizma a fűszálakhoz, a legördulő harmatcseppekhez. Figyelek, hallom-e az izmok összehúzódását a hirtelen hajnali hidegben, de nem. Nem hallom, nem érzem. Csend van, hideg van és egyedül vagyok. Kiszállok az ágyból, jó két méternyire az ablak, kireteszelem és tágra nyitom. Csiripelnek a rigók, zöldülnek a fák, zöldül a kert, a bokrok. Lesz majd mit védeni a fehérfenekű őzikéktől, akik ott reggeliznek, ahová mi bújunk nyáron a nap elől. Ha eljön a nyár. Ha lesz nap. Ha lesz új a nap alatt.

Látom a sötétkék fürdőköpenyt eltűnni a bokrok mögött. Hallom a madarakat. Nagyot kortyolok a hajnalból és visszafekszem a paplan alá. Lírában, íme, gyenge lennék, de hoz a helyzet csattanót. Ajtó, lépcsők, másik ajtó, ablakretesz, nyitom a szemem, zokni le, köpeny le, paplan emelkedik, összehúzódnak az izmok a hirtelen hidegtől, érzem is, most hallom is őket, nyújta a kezét felém, omppuu? Az alma felét?

Az idő puhítja az éleket és a nyakig érő hóban kai összemosódnak az évák, ádámok, az ádámcsutkák, a kivittkitkísértésbeéshogyanok. A miértekből őszire almakompót lett, citromos-fahéjasan bekanalazom.

hétfő, február 15, 2010

Kocsimese répa módra

Ma reggel, útban a dolgozda felé láttam, amint egy járdára felhajtott autó megcsúszott és elindult lefelé a három nyomorult lépcsőn, ami épp ott volt, ahol a madár sem jár ilyen télben. (Mondom én, disznóság lépcsőnek lenni olyankor, amikor nyakig ér a hó.) Az autó orra lecsúszott, a feneke fennakadt, a bal hátsó kerék jó egyméternyivel lebegett a járda fölött. A soför kiugrott, körbejárta, rámnézett és röhögött. Kérdem, mit segítsek. Mondja, nagyon nincs mit, de aztán gondolkozik és helyesbít, jó lennék súlynak. Oké. Kinyitja a bal hátsó ajtót, én felállok mind a (fürdőruhásan) ötvenhét kilómmal és várom a csodát. Elmaradt. Azt mondja, túl sovány vagyok, de jön ő is (vagy száz). Feláll mellém, állunk ketten az ajtópárkányon, fogjuk az ajtókeretet. Semmi. Kérdem én, nagy autószakértő, ha esetleg nekifogok ugrálni, és hirtelen visszabillen, biztos nem törik ketté az autó? Nem törik, ugráljak nyugodtan. Ugrálok, de semmi. Mondja, ő leszáll, de löki lentről. Közben mellénk keveredik egy kínai fickó (súlyban vagy hetven), kérdi, felmászhat-e mellém, hogyne, ugráljon ő is. Mozog ő is, én is, az autó is, de még semmi. Jön egy kutyasétáltató, helyet csinálunk neki is, kiköti a kutyát, felszáll, már hárman vagyunk egy ablakkeretnyiben, plussz egy, aki lentről löki, plussz egy kutya, aki asszisztál. Mozog, de nem eléggé. Hideg van, a kutya néz, mi hahotázva ugrálunk. A kutyás unja meg elsőként, neki ilyesmire nincs ideje, a kutya is megfázik. Leszáll, mi megemelkedünk vagy öt centinyit. Mondja a soför, maradjunk a kocsinál, ő megy, keres egy traktort. Állunk az ajtókeretben, már nem ugrálunk, csak röhögünk. Jön is egy hókortó, összekapcsolják, mi leszállnunk, a soför beszáll, a traktor elindul, húzza az autót hátrafelé, egyszer billen, aztán az is elindul, juppijé. Integet a hókotrós, vigyorog a sofőr, vigyorog a kínai, én meg

örömömben, hogy még ugrálva, hétfő reggel hét után is ily könnyed vagyok, a dolgozdai út hátralevő részén még vagy tízszer elénekeltem azt a dalt, amire úgy megtáncoltattak tegnap, hogy a hajam is kukra állt, hogy ti. tegye bele, vegye ki, az isten megfizeti, ne tegye, ne tegye, ne tegye belé, szűk a lika, lágy a hegye, nem megyen belé...

Héjdó, finn tavasz, állok elédbe!

kedd, február 09, 2010

Színes tintákról álmodtam egy világot magamnak

Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s félig már fent lebeg a tiszta éteren,

a hatodikon vagyunk s lent az étterem,

gép előtt ülök és bütykölgetek. Nagybetűk közébe szóközöket ékelek.

Valamelyik este, épp nagy erőfeszítések árán húzogattam ki a lábamat a hóbuckákból, eszembe jutott az érettségi előtti év. Gyakorlatilag egyik legszebb iskolai évünk volt, nagyon sokat olvastam és írtam és tanultam és szerelmes voltam nagyon, akkoriban kaptam az első zöld és sötétkét harisnyámat, Z.-től kéthetente csütörtökönként jött egy-egy új levél, felváltva matekeztem és hajtogattam a kicsengetési kártyákat, és úgy tudtam, újságíró leszek, sokat utazok majd, nem elemezni, hanem használni fogom a nyelvet, az aranyat és kéket.

Azóta is használom, és piros és fekete. Fekete, ami tiszta, piros, ami bütykölnivaló. A piroshoz nem nyúlhatok. Ha megváltoztatom, néha belenyúlok bátran, valakinek rá kell bólintania, hogy mehet. Aláírt, beszkennelt, újra kinyomtatott, mappába zárt papírok, nyomon követhetők mutatnak zöldet a piros szöveg feketévé változtatásának. Hejde mennyire hogy szövegekkel dolgozom, foszforzöldre festem, ami már fekete, de szerintem hibás, sárga postIteket ragasztok kinyomtatott papírokra, grafitszürkék a kisebb, tintakékek a nagyobb felkiáltójeleim. Színkódokat váltogatok, civilben PIN-kódokat, mert annyit azért nem utazom, ugye újságíró is csak papíron lettem, de két helyen van az otthon és százfelé megyek, amikor haza.

No de kibiggyesztem ide, amin jóideje gondolkozgatok, hogy tudniillik míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, fogok én még írni is, nemcsak mások íráshibáit javítani és dokumentálni jópénzért, sej de csuhajja...