Színes tintákról álmodtam egy világot magamnak

Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s félig már fent lebeg a tiszta éteren,

a hatodikon vagyunk s lent az étterem,

gép előtt ülök és bütykölgetek. Nagybetűk közébe szóközöket ékelek.

Valamelyik este, épp nagy erőfeszítések árán húzogattam ki a lábamat a hóbuckákból, eszembe jutott az érettségi előtti év. Gyakorlatilag egyik legszebb iskolai évünk volt, nagyon sokat olvastam és írtam és tanultam és szerelmes voltam nagyon, akkoriban kaptam az első zöld és sötétkét harisnyámat, Z.-től kéthetente csütörtökönként jött egy-egy új levél, felváltva matekeztem és hajtogattam a kicsengetési kártyákat, és úgy tudtam, újságíró leszek, sokat utazok majd, nem elemezni, hanem használni fogom a nyelvet, az aranyat és kéket.

Azóta is használom, és piros és fekete. Fekete, ami tiszta, piros, ami bütykölnivaló. A piroshoz nem nyúlhatok. Ha megváltoztatom, néha belenyúlok bátran, valakinek rá kell bólintania, hogy mehet. Aláírt, beszkennelt, újra kinyomtatott, mappába zárt papírok, nyomon követhetők mutatnak zöldet a piros szöveg feketévé változtatásának. Hejde mennyire hogy szövegekkel dolgozom, foszforzöldre festem, ami már fekete, de szerintem hibás, sárga postIteket ragasztok kinyomtatott papírokra, grafitszürkék a kisebb, tintakékek a nagyobb felkiáltójeleim. Színkódokat váltogatok, civilben PIN-kódokat, mert annyit azért nem utazom, ugye újságíró is csak papíron lettem, de két helyen van az otthon és százfelé megyek, amikor haza.

No de kibiggyesztem ide, amin jóideje gondolkozgatok, hogy tudniillik míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, fogok én még írni is, nemcsak mások íráshibáit javítani és dokumentálni jópénzért, sej de csuhajja...