A dolgok rendjéről és a maguk idejéről

Egyéb okokból kértem és harminc euróért cserébe a román nagykövetség azonnal adott is egy igazolás-félét arról, hogy férjemuramjobbikfelem nincsen. Mivel a követségen a diszkrét finnekhez képest mifajtáink dolgoznak, jött a tanács is: Da vedeţi cum faceţi, că declaraţia nu e valabilă până la nesfârşit. Vagyis vigyázzak, mit csinálok, mert ez sem érvényes a végtelenségig.

És azóta is, ma is csípkedem magam, ha meg nem haltam, mert biza sose tudhassuk.

A kedélyek csillapultságáról vasárnap esti tíz fokban

Ma este a buszmegállóban, útban a tüzijáték felé egy földrajz szakos magyar legény azt kérdezte tőlem, tudom-e, hol van Szeged, jártam-e valaha Magyarországon. Ezzel a legénnyel finomvegyes társaságban (egy cseh lánnyal, két japánnal, egy észttel és egy alaszkai fiúval) péntek este bezabáltunk egy zacskó csipszet. Tettük mindezt ékes finn nyelven, mindenki a maga nyelvével. Mivel az ember, ha teheti, megválogatja az asztaltársaságát, a zaba emlékére ma a legtermészetesebben annyit válaszoltam: igen.

(Anno ha rácsodálkoztam arra, hogy a szőke ezt is, azt is érti magyarul, a válasz mindig ez volt: És azt is tudom, ki volt Petőfi Sándor. Most inkább Arany: "Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?")

Nem mind arany ami

(Kaj Stenvall: Iso kahvi)
Valami nagyon készülődőben van és én nagyon csendben vagyok.

-munikéjsön

Álmomban a lakótársnőm, aki újabban napi két honlapot gyárt különböző wannabe-együtteseknek, azt mondta, azt a blogbejegyzést, amire nem érkezik legalább hat komment, fölösleges volt megírni, törölni kell. Reggelre a hatot, és pont a hatot, nem értettem, de álmomban nagyon logikusnak tűnt.

Ezúttal küldöm a dalt nagy-nagy szeretettel egykori és jövendőbeli kommentelőimnek, és bocsika azokért az alkalmakért, amikor nem megy nálam nagyon az a fajta kommjunikéjsön.

(A dal egyébként Viikate és utalás egy finn közmondásra, miszerint ha a kátrány, a szauna és a Koskenkorva-vodka nem segít, csak a sír segít. Nekem a szauna segített :)

Harci készültségben

Hajnalni 6.20-kor, olyan jó húsz perce kikapcsoltam a telefonos ébresztőt, megköszörültem a torkomat és ama szebbik és frissebbik hangomon beleszóltam a semmibe: Huomenta.

Ha valaki legény a talpán, az legyen pirkadattól pirkadatig az.

There was a thunder without rain.

A férfiúi hév és kitartás győzelme eme cudar világ fölött

Történt, hogy egy szombat éjjel lelopták az autónkról a dísztárcsákat. Az öcsém bennük a mester, ő szerketyálta, ő ragasztotta, ő suvickolja, őt bosszantotta az ügy talán a leginkább.

Az autó a tömbház előtt állt, kb. ott, ahová anno a kenyeres dobozokat hozták hajnalban. Az első emeleten egy cég irodája van, amit felvevőkamera őríz, úgyhogy a családi férfiak rögtön kitalálták: megnézni a szalagot és felfedni a tolvajt. Kb. három órányi anyag, de alapos és tiszta: az autónk mellé beparkolt egy pont ugyanolyan, kiszállt három manusz, a tárcsákat leszedték és mentek a szemük világába. A férfiakból annyi látszott, hogy egyiknek eláll a füle.

Épeszű régeni ember ekkora üggyel a rendőrségre még nem megy, de az öcsém vérszemet kapott és négy napon keresztül vadászta az Opeleket, kb. így: visz a fodrászhoz, a túloldalon egy leparkolt Opel, fék, Peti kiszáll, megy és vigyilál, nincs karcolás, nem a miénk, vissza, autó indul, megyünk tovább. Negyedik nap estéjére, mert Régen kicsi, egy bár elől előkerült az igazi, s belülről hozzá az ifjúi hév is. Mire édesapám odaért felnőtt férfiként várni, hogy megjöjjön a tulaj, a potenciális tolvaj, addigra ott voltak az öcsém barátai is, a csendesek, a nagyszájúak, a nagyszájúakat még jobban felhergelni tudók, a kicsik és nagyok és közepesek és szőkék és barnák.

Az autó egy pincérnőé volt, akinek fogalma sem volt, hogy voltak-e és vannak-e most az autón tárcsák, mert a kocsiügyeket a férje intézi és valószínűleg tisztán. A tömeg hitte is meg nem is, de a biztonság kedvéért azért elmondták neki, hogy a szalag épp feldolgozás alatt áll, és ha a tárcsák nem kerülnek elő reggelre, viszik is a rendőrségre a képet a kedves férjének mindkét szerteszét álló füléről, s azokat majd tépászhatja is mérgében, amikor jó istenesen megbűntetik a lopásért. De nőket nem bánt a felbőszült férfiúi sereg sem, úgyhogy úgy jöttek haza, mint akik megtalálták, de újra elvesztették a boldogságot.

És mit ad a földfölötti másnap reggelre? Hepiendet s a bejegyzés végére csattanót. Mert rossz pénz nem vész el s mert a tolvajok is emberek, ergó valahol a lelkük mélyén nagyon-nagyon jók.

Rózsa Sándor összevonja

szemöldökét, neiti Kerepi pedig ama keményebbik hangját gyakorja.

Van úgy, hogy nem járhat jól a kecske is, a káposzta is, és a kecskének is, a káposztának is tiszta, hogy most (ideig-óráig legalábbis) valamelyik a rövidebbet húzza. Jobbik esetben a másik, de honnan annyi jobbik eset. Az ábra egy idő után átlátható lesz. Fölösleges reménykedni, hogy a kecske jószántából lemond - mondjuk - a cikáról, és hülye zöld az a fej, aki ezt elvárja. És az is csak álszent műtrágyázott, aki a bendőben nem mérgében zöldül, hanem arra gondol, most legalább jól lakott a szegény állat. Szóval (egy egykori szőke ízes németmagyar nyelvén mondva) valamelyiknek ki kell baszolódnia ahhoz, hogy oldódjon a feszültség.

De ha a kecske van annyira kreatív, hogy metafizikai összefüggésbe helyezze a zabát, és netántán még együttérzésre is vágyik a káposztától, amiért olyan nehéz és lelkileg is megterhelő felfalni őt, mikor olyan szép és zöld és zsenge és hejdehaj, akkor oda menjen legelni, ahová a szeptember eleji esős délutánon leginkább vágyhat: melegebb éghajlatokra.

Ágyő, s kalap. S káposztának lenni még mindig jobb, mint amire egy borozós este nagy vígan panaszkodtam, tudniillik hüvelyesnek, mondjuk paszulynak.