Jyväskylä-ből vonatoztam Helsinkibe, még tavaly tavasszal. Tampere környékén elakadt az állomásokat bemondó hangszalag, s egy monoton női hang hatszor mondta el a mondokáját: finnül, svédül, angolul, finnül, svédül, angolul, finnül, svédül, angolul, s még háromszor ugyanígy, hogy hamarosan megérkezünk Tamperébe. A hátam mögött, a túlsó ülésen egy fiatal fiú utazott, s mivel más nem volt a közelben, tőle kérdeztem meg, amikor fél percre rá befutott a vonat: Bocs, nem tudod, hol vagyunk? A pillantásra, ami a választ (Nem.) kísérte, már nem emlékszem, mert közben majd kipukkadtam a röhögéstől.
***
Pár hete Rigában egy olasz fiúval sétálgattam és eltévedtünk. Egy faházat kerestünk a folyó nemturista oldalán, s helyette előbb egy homokhegyre, aztán lerobbant gyárakra, elhagyatott temetőkre akadtunk. Sütött a nap, nekem a torkom volt bedagadva, neki az angollal voltak gondjai. Egészen jól esett a céltalan kóválygás, hangtalanul követtük egymás mozdulatait, mint két boldog kutya. Riga ielákkal van tele, minden utca iela, s a mi Kalnciema ielánk úgy bújkált mindennemű utcák között, mint nappal a szú fásult szívemben. Ahogy esteledett, a történeteink is az eltévedés témája körül kezdtek forogni: hogy ette meg őt majdnem a medve, s mi lett, amikor éjjel egyedül maradt az erdőben. Végül megtaláltuk a keresett helyet, zárva volt. Álltunk a kapu előtt, összenéztünk és nagyot röhögtünk. Útban hazafele megbeszéltük, egyetlen értelmes dolog az estében, hogy a iela lettül utcát jelent. S miközben nekem a fenti történet jutott eszembe, a nagy nyelvészeti felfedezésünktől a fiú gurult mellettem a nagy röhögésben.
Fakutyának fakutyák között a legjobb.