Folytatás 2.

Rá egy hétre, még mindig péntek, forró augusztus, de már huszadika, a parkban ültünk egy piros padon, hárman, kezemben egy virágcsokorral, harisnya nélkül, sebesre vakart szúnyogcsípéses lábbal: vártuk a menyasszonyt. Akkor nem kérdezte senki, nem is beszélgettünk igazán, csak mondtam magamnak, a másodszor használt fekete cipőnek, a fekete ruhának, ami szilveszer és temetés után harmadszor volt rajtam, a kavicsoknak, a földnek, az anyaföldnek, mondtam, amit aztán néhány hétre rá még teljesebb meggyőződéssel mindenféle nyelven akár: hazajövök.

És amikor azt kérdezte egy hang mellőlem, pedig nem vártam sem kérdést, sem választ, hogy akkor miért kell egyáltalán visszamennem még, hirtelen csak megismételni tudtam, amit mondott, mint a kakukk: igen, miért is.

És akkor már volt nálam gyűrhető, amit gyűrtem is, hol a virágról a papírt, hol a zsebkendőmet, s a barátaim megihlető szerelme mellett kicsit a magam miatt ejtett könnyeket is igyekeztem lerázni a cipőm orráról, nehogy kilógjon a por alól a lábam, a fegyelmezett arcom mögül a lóláb.

Folytatás

Amikor édesapám meghalt, forró nyár volt, augusztus, péntek, tizenharmadika, mint ma. Én abbahagytam a telefonálgatást, ettem egy mozzarellás szendvicset, kértem egy bögre feketét, olyat és akkorát, mint amekkora kendőt vettem aztán a reptéren magamnak, hogy a következő tizenórát és utána még nagyon-nagyon sokat alatta töltsek el, élesen, részletekig menően követve, ahogy hatalmas kések vékony rétegeket vagdosnak barnára sült, zsírtól csepegő képzeletbeli kebabhúsról.

Akkor még nem tudtam megfogalmazni, amit aztán kölcsönvettem: finom késekkel dolgozzál majd, uram, mert akkor nem volt nálam sem gyűrhető, sem téphető, sem égethető semmi.

A megfogalmazható tervekről

2012-ben írni szeretnék és nagyon sokat mozogni, ki-be, fel-le, ide-oda, valamint össze és vissza is.

Zenének hozzá ez.