Amikor édesapám meghalt, forró nyár volt, augusztus, péntek, tizenharmadika, mint ma. Én abbahagytam a telefonálgatást, ettem egy mozzarellás szendvicset, kértem egy bögre feketét, olyat és akkorát, mint amekkora kendőt vettem aztán a reptéren magamnak, hogy a következő tizenórát és utána még nagyon-nagyon sokat alatta töltsek el, élesen, részletekig menően követve, ahogy hatalmas kések vékony rétegeket vagdosnak barnára sült, zsírtól csepegő képzeletbeli kebabhúsról.
Akkor még nem tudtam megfogalmazni, amit aztán kölcsönvettem: finom késekkel dolgozzál majd, uram, mert akkor nem volt nálam sem gyűrhető, sem téphető, sem égethető semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése