Szerelmetes Finnország. Piripócs

Péntek volt, dél, és esett az eső, én meg esőcseppekbe burkolózva gurultam le azon az utcán, amelynek az aljában lakunk. Pont a lépcsőházunk bejárata mellett van egy szexshop. Egyszerű boltként kezdte tavaly ilyenkor, de aztán alakult, a bejárat fölé csengettyűt szereltek, és az acélszemű eladó mellé alkalmaztak néhány piripócsi magdolnát is, akik közül egyik a bolt előtt szokott cigarettázni, s akire mindig várnom kell, hogy félrecsúsztassa sátán húzta hosszú lábát, ha biciklivel akarok behajtani a kapun.

Péntek volt, dél, s ahogy gurultam lefele, száguldozván jaguárban kendőm lobog viselek kétágú nadrágot miként gonosz lelkek sátán gurította autóban, láttam, hogy a bolt előtt egy idős bácsi áll, és nagyon kukucskál. A profilváltás egyik jele pont az volt, hogy rózsaszínnel vonták be a kirakatot, úgyhogy csak egy rés maradt, amin belátni. Azon keresztül sunyított a bácsi is.

Hogy mennyi idő alatt lesz a magdolnából a retinán kép s a hangtól az idős testben mozgás, azt nem tudom, de hogy a semmi seperc alatt biciklis nővé alakulhat, azt legjobban a bácsi tudja: amikor a háta mögé értem, hirtelen összerezzent, hátrafordult, s nézett rám nagy leforrázva.

Ilyen boltba soha nem mennék be. - mondja nekem. Legalább kíváncsiságból - mentem helyette a mundért, de visszavág: Amíg ilyen fiatal, szép nőkkel beszélgethet az utcán az ember, addig semmi értelme.

Szerelmetes Finnország. Mamu, míg belepi a hamu

Pillanatnyilag (isa por és) mamu vagyok, és talán kissé moku is. Mokuságom jele, hogy tudni vélem, a kettő nem feltétlenül függ össze. Nem mind arany, aki mamu. S nem minden moku fénylik. S nem esik messze mamu a kutyafájától.

A mamu a maahanmuuttaja-ból jön, bevándorlót, országba beköltözőt jelent. A rövidített változat olyan fiatalos, vidám, hetyke, trendi, könnyű kiejteni és leírni, mánehogymá Rudolfnak hívják a raccsolót, annyi hosszú magánhangzót biggyeszetni annak a nevébe, aki nem feltétlenül hallja a különbséget rövid és hosszú között. A moku a monikulttuurinen-ből lett, multikulti, több kultúrájú, olyan, aki akkor is tud pálcikákkal enni, ha esik ki a szeme az éhségtől, de nem parázik, ha nem adnak kanalat a spagettihez.

A gyakorlatban mindkét terminus kínszenvedést okoz minden korrekt finnek minden korrekt bemutatásnál. Ha belelkesül valamelyiktől (ó, a mi lakásunk olyan nemzetközi, hehe), akkor azért. Ha diplomatikus szeretne lenni (de beszél finnül, szinte jobban, mint mi, hehe), akkor azért. S akkor jönne még ez az erdélyiség-hab is a tortára, a rebarbarás pulla kellős közepére, jövök a feltétlenül mindig kibiggyesztendő ékezeteimmel vigyorogni, csípős paprikának a salmiakki mellé,

namámost, kérdem én: mit mondjon vagy kérdezzen az, akinek nem elég a kézfogás, hanem kell az ember mellé körítés is információkból, a koko paketti, a teljes csomagolás?

Folyt. köv., még alszom rá egyet.

Szerelmetes Finnország. É(sz)T-vágy

Az észt boltba, amely minden boltok alfája meg omegája, mert ott árulnak otthoni tejfölt és meggyes derelyét és észt túró rudit, csütörtök délután berohant egy gyerek. Nekem derékig ért és majdnem gurult.

Sebességéből ítélve a hárs alatt gyorsulhatott fel, még az utcán, és elég egyértelmű volt, hogy kergetik. Egy pillanatig úgy tűnt, egyenesen nekirohan a bejárattal szembeni polcnak, de aztán a napraforgómagoknál fékezett, a savanyú uborkák előtt ügyesen befordult balra, és rohant. És rohant, és rohant. Jobbra mögötte lemaradoztak a savanyúságok és a csipős paprikák, balra a Kalev-csokik és a kondenzált tejes dobozok. Jobbról nézve a wannabe-zakuszkánál lehetett, amikor az ajtóban megjelent az anyja, megállt a perecek előtt, és egy nagyott ordított: Veeeeikkkko! A ká-hangot visszahangozta a halva, a káposztás lepény és a füstölt sajt is a sarokban. De Veikko nem hallotta, rendületlenül haladt visítozva, az anyja pedig uzsgyi utána. A tüzes tekintetektől jobbra kilyukadt a zabpehely, forrni kezdett a savanyú káposzta, odakozmált a puddingpor. Veikko hol visított, hol röhögött, és röhögtem én is, majd kiesett a kezemből a tehéntúró. Ez egyáltalán nem humoros! - ordította a nő, miközben a hajdinák előtt bevette a kanyart, még mozgásban elkapta a fiát, becsapta a hóna alá, és nagy szitkolózások közepette kirohant.

Mindössze fél percet tarthatott a jelenet, aztán bepakoltam a zacskóba, vetettem egy pillantást a pénztár melletti újságos standra és hazasétáltam.

Kérdem én: mit van mit tenni, ó rozskenyerek és sovány tejek, ha ennyi évnyi majdnem-vegetarianizmusom után azt álmodom, hogy nagyot harapok a sült szalonnából egy belgrádi padláson, és ízlik nekem?

Szerelmetes Finnország. A tapintatos szájhagyomány

Egy munkagenerációnyi távlatból szól a következő történet. Az aranyidőkből, amikor én még nem dolgoztam itt, de voltak, akik már igen. Minden jobb volt akkor, mondják, rendszeresen csapatszaunázott a nép. Az esetet, amit most megosztok, sokszor hallottam már, rendre mindenki elmesélte nekem. Mindenki egyszer, mindenki magánban. Olyan, hogy egyszerre mindenki jelen legyen, amikor mondják, még nem volt. A mesélési módok viszont mind megegyeznek, a részletekben sincsenek ingadozások, élesre és pontosra csíszolta őket az idő. Ez a színtiszta való. Senki nem tesz hozzá, senki nem vesz el belőle semmit. A legutolsó mondat is mindig ugyanaz: "de mondom, nem én".

Én is mondom tehát, hogy nem velem, de történt egyszer, hogy egy pénteken, munka után befűtötték a szaunát. Közel van az irodához, pont a mi emeletünkön. Átcammogott a nép, levetkőztek, beültek, leizzadtak, megmosdottak, s miután kiáztak, tekertek magukra egy törülközött, megbontották az első sört és kiültek a teraszra. Tél volt, kint -20 fok. A terasz egyik mellékutcára néz, ahol ritkán ugyan, de járnak járókelők. Mondom, az élet apró örömei közé tartozik egy szál majdnem-semmiben nézni, hogy mindenki bebugyolálva cammog előre a hóviharban. Sörözni ilyenkor nem az igazi, de még belefér. A cigarettázás nekem már nem, de van, akinek az is, például történetünk főszereplőjének. Ő is kiült sörözni, és amikor mindenki más már visszament, ő még maradt egy annyit, hogy elszívjon egy cigarettát. Aztán visszament, és még gőzölődött egy adagot.

A történet ennyi. Most jön viszont a pikantéria. A másnapi újság hozta a hírt, hogy XY munkahely pénteki szaunázása majdnem tragédiába torkollott, amikor egy szaunázó kizáródott a teraszra. Hasztalan kiabált a munkatársaknak, hogy engedjék be, mert senki nem hallotta. Meghallotta viszont egy utcán cammogó járókelő, aki értesítette is azonnal a rendőrséget, hogy a hatodikon valaki egy szál majdnem-semmiben áll a teraszon és üvöltözik. A rendőrök kijöttek, aztán hívták a tűzoltókat, akik már nem hívtak senkit, hanem leemelték és visszaengedték az épületbe. Hősünk pedig, mint aki jól végezte dolgát, nem is szomorkodott fölöslegesen, hanem visszaült a gőzbe és a kis intermezzóról nem mondott senkinek semmit.

Az újságban név nem szerepelt, tapintatból pedig senki nem feszegeti, hogy az az esti szaunázókból ki járhatott ennyire porul. Annyit tudunk tehát, mint mindenki más, hogy: "de mondom, nem én".

Szerelmetes Finnország. A térdem esete a telefonos kisasszonnyal

Előtörténet:
Valamikor réges-régen, amikor még Medve uram és nem az extrém sportok (értsd korcsolya, sízés, mászás) jelentették az akrobatikát, egy késő délutáni csónakázáskor Kandúr úr (Medve úr legmacsóbbik barátja) elmesélte, hogy a munkaügyi hivatalba, ahol ő dolgozott, bejött egy kicsi fekete ember és azt mondta, adjanak neki munkát, mert ő orvosnak tanult (asszem) Tanzániában. Nagy orvostudományt taníthattak ott neki - nyugtázta Medve úr, és (az emlékeket átpingálja az idő) letörölt egy vízcseppet az izmos mellkasáról.


Nem is olyan réges-régen, március elején estem egyet sízés közben. Kisántikáltam a pálya szélére, és mert fájt a térdem, tettem rá egy zacskó havat. Másnap reggelre bedagadt, irány a kórház. Az ügyeletes orvos (foglaltassék neve ódába) megvigyilálta, és mivel úgy látta a röntgenképből, hogy talán törés, két mankót nyomott a hónom alá és átküldött a baleseti osztályra. Én taxival mentem, a képek a gépen, a vetélytársakat mentővel hozták. Egyéb bajokhoz képest kismiska térdemmel, aki közben elég nagy lett, hat órát ücsörögtünk a folyosón a diagnózisra várva. Diagnózis nem lett, katarzis igen: mágneses képet is készíteni kell, mert a röntgen és a közben elkészült számítógépes súting semmit nem árul el, úgyhogy menjek haza, szedjek gyulladáscsökkentőt, tartsam a lábam magasra, jegeljem a térdem és várjam a postást, mert ő hozza majd az időpontot. Hozta is, úgyhogy mindenféle intermezzókkal a balesettől számított harmadik héten végül kiderítették: a sípcsont teteje tört ketté. Gipszelni nem kell, betegszabadságot nem adnak, úszni járjak s szedjem a fájdalomcsillapítókat. Használjam az izmok végett és pihentessem a csont miatt és igyak tejet. És jöjjek egy hónap múlva ellenőrzésre.

Amikor másfél hónappal a baleset után (két héttel a soros ellenőrzés előtt) még nem tudtam kiegyenesíteni, kicsit beszartam. Hogy mi van, ha már forrik, de rossz helyre. Vagy ha nem is forrik. A munkaügyi orvoshoz mentem el tanácsot kérni (egy orvosi cégnél dolgozom, nagy a jóindulat és sok a vészmadár), de azt mondta, más munkájába nem szívesen avatkozik bele, inkább kérjek a kórháztól korábbi időpontot. Nem adtak. Cserében az ortopéd nővérkék telefonos szolgálatához irányítottak, azok kikeresték az adataimat, megnézték a három adag képet, leellenőrízték a startból bediktált személyi adataimat és minden kérdésemre azt válaszolták, nii, telefonon mégis mi mást lehetne mondani.

Nii.

Most ott tartunk, hogy az egészségügyi biztosító költségén hiper-szuper technikával elvégzett vizsgálatok után fapados módszerekkel, paracetamollal, heti kétszeri úszással és napi 20 nyújtógyakorlattal, észrevétlenül, összeforrt a térdem. Holnap visszaviszem a mankókat és a tanzániai orvosok tiszteletére ropok egy hatalmas örömtáncot.

Szerelmetes Finnország. A pisznisz az pisznisz

Olyantól tudom, akit érdekel is a téma, hogy a szomszéd utcában Ville Valo apja üzemeltet játékboltot. Rózsaszínűt, felnőtteknek, főleg nőknek. Fiam csak egy van, de mit szól, hölgyem, egy keljfeljancsihoz?

Van a központban egy fagyisautó, pont az égigérő lépcsők aljában, ami feleáron árulja a fagyit a fogyatékosoknak. A szándék nemes, aki a macskaköveken, hetedhét országon keresztül oda kibiceg, a sánták, a némák, a részegek, megérdemelnek egy felszusszanásnyi hideget. Gombócot a torkukba. Még itt is, ahol korrektség tekintetében katolikusabbak vagyunk a pápánál. Ha egyszer van a világon ilyen autó, mi oda S.-szel kibicegtünk, meglibbentettem a két kölcsönmankót és két akkora fagyit rendeltem semmipénzért, mint a törött térdem volt anno. Még nápolyit is kértem bele és aprócsokit a tetejére. Aztán leültünk, és elnyaltuk a jövögető finn tavasz örömére.

Szerelmetes Finnország. Ahová a király is meztelenül

A szaunáról nekünk azt tanították, hogy a finneknek szent hely. Arra is emlékszem, hogy az elsőéves jegyzeteimbe belefirkantottam: nincs köze a szexualitáshoz. Ám legyen.

B., aki önmagában kész sztori, egy koranyári szombaton szaunázni ment.

A diáklakásokban általában közös szauna van, hetente kétszer fűtik, a lányoknak mondjuk héttől, a fiúknak kilenctől. Turkuban, ahol a történetünk játszódik, rögtön a bejárat mellett van az öltözö, benne egy hatalmas nagy tükörrel és körben padokkal, fölöttük a fogas. Az öltözőből ajtó vezet a zuhanyzótérbe, ami nyakig csempe három zuhanyrózsával és egy falból lógó slaggal. A zuhanyzót üvegfal választja el a szent tértől, ahol sejtelmes a félhomály, nagy a csend, kicsik és áttetszőek az ablakok. A kályha jobbra van a sarokban, és kevesek a kiválasztottak, akiknek oda jut hely, pont a kályhával szembe, a legmagasabb padra, ahol még a két talpnak is akad támla, de sejehaj. A többiek trónusa az átlag-padokon, ahonnan a zuhanyzó látszik és nem a kövek, csak a csempe és a slag, nem a tűz és a hő és az égbe emelt talpak.

Az iratlan szaunaetika szerint az ember, hacsak nem prűd cserediák, mindenét az öltözőben hagyja. Ergó: egyetlen törölközőcskét visz a popsija alá, nem húz fürdőbugyit, nem kínozza melltartóba a melleit. Levetkőzik, és ha kell, a fogasra akasztja a ferde testképét és a kíváncsiságát is. (De tényleg senkinek nem áll fel? -kérdezték otthoni ismerősök még a legelején. Abban a melegben? -válaszoltam én, nem bevallva, hogy -még a legelején- alig mertem odanézni.) Szóval levetkőzik, és úgy vonul be, ádámévakosztümben, mert senki nem szól majd, hogy meztelen a király.

Ott tartottunk, hogy B. szaunázni ment. Levetkőzött, a szemüvegét, hogy könnyen megtalálja (mert B. szemüveg nélkül semmit nem lát), beletette a cipőjébe. A ruháit, ahogy én B.-t ismerem, nem hiszem, hogy összefogta volna, de ez most nem is lényeges. A padon és a fogason volt minden, cipőben a szemüveg, B.-ben a megnyugvási és megtisztulási vágy. Látom is, ahogy megengedi a vizet, beáll a rózsa alá nyugodtan elidőzve, talán nyújtozik is egy kicsit a hosszú nap után, aztán lezárja a csapot, kicsavarja a haját, lerázza két karjáról a vizet és benyit a szent térbe. Ahol nagy a meleg és sejtelmes a félhomály. És ülne is le oda, ahol nem érzékel mozgást és nem lát árnyékokat, de valahogy olyan feszült a hangulat és mintha innen-onnan valami kuncogást is hallani, és B. köszön, mert ő udvarias kínai férfi, mire kórusban válaszolnak a lányok.

Hogy kórusban kérték-e fel B.-t a távozásra, vagy jószántából rohant-e ki, nem tudom, de szívszaggató volt a szemében az az őszinte szégyen és rémület, amivel egy évre rá mesélte egy esti sörözéskor: És képzeld, mai napig nem tudom, hogy a buszmegállóban álldogáló lányok közül ki látott engem pucéron terpeszkedni a zuhanyrózsa alatt.


Helsinkinben van egy uszoda, Yrjönkadun uimahalli a neve, állítólag az első uszoda Finnországban, és nagyon szép és kellemes, és úszni meztelenül is lehet, mint sellőlány a tóban, és B.-proof, mert külön napok vannak nőknek és külön férfiaknak.

Szerelmetes Finnország. Kecsup kenyérrel és kávéval

Bukarestben hallottam anno egy hasonlatot, amin akkor jót kacagtunk. A finnek olyanok, mint egy doboz kecsup: rázod, nyomkodod, bosszankodsz, mert nem jön semmi belőle, de amikor igen, akkor aztán jókora adag. Aztán megint semmi.

A lakótársnőimmel folyamatos csiszolódásban élünk. Például a kenyér. Ha a feketének épp elfogyott, és szólok, hogy egyék nyugodtan az enyémből, az evészetet hosszú szertartás előzi meg. Először megköszöni az ajánlatot, és elmondja, hogy mennyire kedves vagyok, ellentétben vele, aki bezzeg a saját kenyéradagjáról sem gondoskodott, ime. Aztán megígéri, hogy másnap vesz és akkor visszaadja. Ha két szeletnél többet eszik, akkor azt is megkérdi, hogy ugyanolyan rozskenyér, amilyet ő szokott, jó lesz-e, vagy vegyen inkább pont olyat, amilyet én szoktam. A kölcsönzési ceremónia tényleg a másnapi visszaadási kisérlettel ér véget, amit én mindig azzal védek ki, hogy majd "visszaeszem", amikor épp nekem fogy majd el valamim.

A munkatársaimmal ebédeltem valamelyik nap, és amikor nagyon érdeklődtek, hogy a furcsa állagú valami finom-e, nyújtottam a tányéromat, hogy kóstolják meg. Általános döbbenet. Végül a mellettem ülő megkóstolta, és azonnal szólt is, hogy akkor az övéből is egyek (oké, megkóstoltam), de ne csak annyit, amennyit, mert ő valamivel többet vett. Akkor meséltem el nekik a fenti szertartásunkat. A mellettem ülő kóstolónak rögtön eszébe is jutott, hogy anno egyik lakótársa mindig megkérdezés nélkül evett a kenyeréből, és hogy ez őt mennyire zavarta. Kérdem, megmondta-e neki. Hát ilyesmit nem mond meg egykönnyen az ember. De azért jó tíz évre rá is emlékszik rá. Hát igen. És kicsit még mindig neheztel is emiatt. Hát igen. És akkor jött az összefoglalás is, hogy a lelkemnek is meglegyen a tápláléka a furcsa színű főzelék mellett: a finnek a szemedbe nem mondanak semmit. A hátad mögött sem lelkiismeret-furdalás nélkül mondják, de egy kis rosszérzést a megkönnyebbülésért azért bevállalnak. Például, tette hozzá a kóstoló, tíz év után bevallják a szomszédjuknak, hogy egyik ismerősük anno úgy ette meg a kenyerüket, hogy se szó, se beszéd. Erre nagy kacagás.


Pénteken két munkatárs-legény felajánlotta, hogy hazahoznak autóval. Egyikkel szoktam beszélgetni is egy kicsit (csütörtökönként, ebédkor), a másikkal csak nagyokat vigyorgunk egymásnak, ha épp összenézünk reggeli gyűléseken. Hazahoztak, feljöttek kávézni, beszélgettünk egy jó nagyot. A vigyorgósnak megmutattam a vadonatúj könyvszerzeményeimet is, amire elmesélte, hogy az egyik regény színhelye pont az a ház, amiben az ő nagymamája született. Megdicsérték a kávét, az otthoni diót, a képeket a falon, megdögönyözték a macskát. Másfél óráig olyan barátok voltunk mi hárman, mint a hat együtt dolgozott hónap alatt együttvéve és megsokszorozva vagy százzal. Vagy mint (teszem fel, veszélyes sztereotípiák megint) karácsonyi bulin öt adag féldeci után. Aztán elköszöntünk, és hétfő reggel óta megint nem volt kétpercnyi alkalmunk sem beszélgetni egymással. Talán jövőre.

Szerelmetes Finnország. Bevezető

A ház előtt mellém szegődött egy részeg. Egy nagyon részeg, úgy értem. Olyan, akinek lábon állni is nehéz. Olyan, akiből a környéken, ó bohém Kallio, megfelelő időpontban óránként húszat látni. Most nappal volt, kb. déli egy, és jeges a járda, középen olyan húsz centinyi sávval, ahol közlekedni lehetett. Azon haladtunk mindketten rendületlenül. Időnként megelőzött, de pár méter után mindig megállt és hátranézett, hogy jövök-e. Jöttem, a mankók a jégbe szúrva, én középen, féllábon. Egyszer aztán bevárt és hagyta, hogy kielőzzem. Mondom neki, mikor egy vonalba értünk, menjen nyugodtan, nekem időbe telik az előrehaladás. Mondja, neki is, de ő nem siet, menjünk inkább együtt, és ő majd kifog, ha esek. Vak vezet világtalant. Bagoly mondja Gerébnek. A buszmegállóban leintette nekem a buszt, és a jobboldali ablakból láttam, ahogyan még hosszan integet utánunk.

Ric most pihen egy ideig, én meg szerelmetes blogot írok Finnországról. Szerelmi vallomást. Amig még itt vagyok.

Tapio Rautavaara: Sininen uni, kellemesebb képpel, szöveg nélkül itt. Sokszor hallgatom és szívesen. A kedvenc részem az, amikor a kisautó, szurrur-szurrur, elindul kék álomország felé. Kirsi lakótársnőm (szombat déli helyzetkép) most épp ezt énekli a kanapén elnyúló pötküle-macskának.