Szerelmetes Finnország. Két férfi erejéről

Jukkát és Pekkát Berlinben éri a második világháború vége, a helyzetet feldolgozandó jól berúgnak és elalszanak a romokon. Reggel Jukka ébred, körülnéz, s ijedtében költögetni kezdi Pekkát: Te Pekka, te, nézd, mi van itt, hát lesz nekünk pénzünk megfizetni, amit tegnap szétrúgtunk?

Posztnodern korunk Jukkája és Pekkája, unokatestvérek és lakótársak, bulizni indulnak Helsinkiben. Egyikük geológiát tanul (M. barátnőmnek iskolatársa), a másik éjjeliőr. Jól keresnek, jó helyen laknak, s jó a buli is, ahol épp lötyörésznek és iszogatnak, jól néznek ki és jó a szövegük, és az éjszaka folyamán melléjük szegődik két cicimici is, akikkel zárás után édes négyesben indulnak el hazafelé, a jónevű városrész szép bérházába. Az út egy építkezés mellett vezet el, a járda szélén egy ideiglenesen felállított jelzőlámpa pirosra vált, a társaság megáll, a film megszakad.

Délután Jukka ébred először, és nincs mellette senki. Átmegy Pekkához, aki szintén egyedül fekszik az ágyban. A nők sehol, az előszobában viszont egy jó kétméteres jelzőlámpa. Nézi a kabátját, nyakig sáros. Nézi a kezét, az is, az ujjai szinte retkesek, fekete minden körme. Lassan visszapörög a hajnal: kigyúl a piros, s kigyúl valamelyik vitéz fejében is a lámpa. Lehajolnak és ásni kezdenek, kaparásznak a szutyokban, a nők hazavonulással fenyegetőznek, de nem fog a szó, mert munka nemesíti az embert, dolgozni csak pontosan, szépen, ásnak, húznak, löknek, tépnek, s mint vadász az ejtett vadat, nyakukban viszik, vállukon a lámpát haza, a jónevű városrész szép bérházának előszobájába.

Mint kitömött szarvasfejet, úgy mutogatják évekig a vendégeknek, s amikor Jukka végül elköltözik Pekkától, a geológia tanszék költöztető autója furikázta ki Helsinki határába, egy erdő szélére, hadd legyen, amin eljövendő barna medvék élezzék a fogaikat, s fitogtassák férfiúi erejüket sok szelidecske macilánynak.