Szerelmetes Finnország. Ráadás

Ül velem szemben és kétszeresére nő a kék szeme:

Nincsen, mondja - mondja nekem, ei ole. Visszakérdezek: Niiin-cseeen? De Olga szerint nincsen - ei ole.

Az orosz nyelvjárások megnemlétéről mesél, nem a szavakat figyelem, hanem azt, ahogyan folyamatosan nő a szeme, miközben puhul a szájában az l, látom az arcizmain, ahogy keresi az orosz akcentust, hogy bemutassa, keresi a nyelvben Olját, a sajátjában a másét, s közben pisolyog. Folyamatos kis mosoly cirkál az orra alatt, mert orra még van, de nem sokáig, azt is fel fogja falni a szeme, megeszi a szeme az orrát, ahogy ő falta fel előbb a kekszeket, és ahogyan felfalta a délutánomból a bánatot, mint pióca a rossz vért, ahogy megtisztítja a napjaimat azzal, hogy zöldell az autója az ablakom alatt, és azzal, hogy ott van, amikor kelek, bármennyire is mély volt az éjszaka, azzal, ahogy megmossa a salátaleveleket és szel az eperből és kitesz a tányérjára két szem mandulát, mindig kettőt, mindig mandulát, és megkeresi nekem az anyanyelvében, ami nekem nem is az, Olját, akit én nem is ismerek.

Szerelmetes Finnországommal nem szabadulunk egymástól.

Szünet

A blog most tavaszi álomra szenderül, én meg virtuális fogamfehérje-szabályozás helyett beleszagolok a friss, tóillatú tavaszi éjszakába.

Amikor kitalálom, hogy hogyan írni és hová, üzenek. Addig is köszönöm, hogy olvastatok, kívánok nyugodalmas jóccakát s könnyen kezdődő reggeleket.

Marika

Isten rabjai

Egy pópa bezárt ma a templomkertbe. Hallottam, amint kattan a zár, s kiáltottam is a templom mögül, hogy bocsánat, még itt vagyok, de mire előre értem, csak azt láttam, ahogy a lófarka csillog a napfényben és eltűnik a sarkon. Itt vagyok, Uram, és bocsánat. Vajon mi mindent gondoltam, szóltam, cselekedtem és mulasztottam, hogy itt tartasz a büntiben.

Lappeenrantában Szűz Mária oltalmát mellmagasságig szegecses kerítés veszi körül, minden második szegecs olyan húsz centivel magasabb a többinél. Átugrani nincs esély, megvárni az újabb misét nincs türelem. S emberfia sem a környéken, aki szóljon már a papnak, hogy Isten báránya, irisórai szarvas, Shaun the sheep várja a szabadítást.

Nem baj, majd átmászok. Egyszer a fenekem szorul be, aztán a lábfejem. Aztán felkapaszkodok, s a gömbölyített fejű tüskéket nézve inog a lábam a magasban, késhegyen mozog ez a vasárnap, kötéltánc az élet, úgy oltalmaz, hogy fogva tart, mint méz a szúnyogot, ragacs az egeret.

Mire túljutok, észreveszem, hogy két kikerekedett szemű biciklis asszisztált a mutatványhoz. Zavarba jövök, menteném a mondért: Csak Isten rabja lettem, na.

Kuks

Kuksóka,

aki jó féléve még nem tudta, éljen-e vagy haljon-e meg, s akihez szinte rögtön a temetés után le is mentünk négyen, akik maradtunk, édesanyám, nagymamám, Peti és én, nagytatám akkorra már hazament a tyúkokra vigyázni s hagyni minket felocsúdni, szóval mentünk négyen, élet-halál kérdésben frissen le (se) szarva, megállapítani, hogy el kell-e altatni a kutyát, aki, amilyen öreg és gyenge és édesapám elvesztése által szintén megviselt, talán boldogabb lenne az örök harcmezőkön, mint a papék udvarán,

Kuksóka azóta is él, és friss gazdátlanságában nagykanállal habzsolja ezt a főtt tyúkfej életet.

S ahogy a Maros hídján látszik legtisztábban a táj s a vízben a kövek, Kuksókához menet és onnan jövet van a legtisztább csend a fejemben is, olyankor jönnek a legszebb mondatok, ma pont egy szembejövő öreg bácsitól:

Ne lépjen a sárba, édesanyám kicsi csirkéje, kikerülöm én, mert nem vagyok paraszt.

Kuks Apáccsal, anno.

Ez elment vadászni...

Itthon vagyok. A megélhetési lehetőségeimet latolgatva két vicc:

Hány bölcsész kell egy villanykörte kicseréléséhez? Függ a kontextustól.

Hány újságíró kell ugyanehhez? Egy, de négynek van meg hozzá a diplomája.

Egyelőre abból szeretnék megélni, hogy mindkét viccet tudom finnül is.

Szerelmetes Finnország. Ami a császáré

Hazaköltözésem előtt jóideig egy hatalmas cég kicsi csapatában fizettem a császárnak, ami neki jár. A munkám egy képernyőhöz és sok-sok betűhöz kötött, utóbbiakkal többnyire jóban voltunk, de néha nem. Ha beléjük bújt a kisördög, nem akartak összeállni. Jó volt a forma, a méret, fölösleges szóközök sem voltak előttük-utánuk, de úgy sorakoztak az orrom és az ujjbegyeim előtt, mint apró katonák, hogy ide nem jössz, ott maradsz, s minden igyekezetem dacára csak úgy lett az "oprez"-ből többes szám s a lelkemben béke, ha egy szerbül tudó írásba adta, hogy ennek többes száma pedig nincsen. Hiányosságaimon eleinte bosszankodtam, de mivel az ellenkezőjét soha nem is állítottam magamról, egy idő után kicsit szomorúan ugyan, de különösebb pironkodás nélkül jelentgettem be: szerbül, szlovénul, szlovákul, kedves Szása, Vlagyimir, Andromed és Andrej, nem tudok. És ahogy elnézem, így együltömben, meg sem fogok tanulni. Sajnálom, és köszönöm a segítséget.

Volt viszont, aki jobban igyekezett. Vett magának arab, török, indonéz és litván nyelvtankönyvet, s bújta, s ha megjegyzett valamit, fújta, hogy zengett bele a tér. Mert az arab nehéz, s a magyarban is túl sok az ékezet. És akinek nyelvtankönyve van, az tudja a nyelvet, birtokolja és bír vele.

Történt egyszer, hogy egy betű azzal tolt ki, akivel állítólag betű kitolni nem szokott, mert ő pontosabb, érdeklődőbb és kitartóbb, mint más, és amit nem tud, azt egyedül is megtanulja, mert manapság minden fent van a neten. Kivéve ez a karakter, mert ez elbújt. De meglesz. (A történetet búcsúsörözéskor hallottam egy szőkétől, aki számítógépes nyelvész, ergo a legtitkosabb kínai ábrákat is előszedi valahonnan, hát még a török karaktereket):

-Héé, segítség, nem találom a gé pontot!

-Hol kerested?

-Mindenhol. Az Inspirában.

-Akkor váltsál fontot.

Mi lenne, ha megfelelő helyzetekben az ember nem venné magát annyira komolyan.

Míg szünet

Mióta nem kell kérkedni azzal, hogy nagy vagyok, önálló és önellátó, mióta nincsenek függetlenségi harcok, csak a nyakamba szakadt nagy függetlenség (mint axióma, s nem mint tétel), ezerrel törnek elő bennem a gyermekkori emlékek. A gyöngytyúkok például s a törpikék.

Helsinkiben az állomás épületén kőférfiak tartanak a kezükben egy-egy gömböt. Nekem gömbtartahatnékom volt évekig. Cipelhetnékem. Felelősségem, kérem. Feladatom, adataim hozzá s adottságaim. Hogy fel ne adjam. Hogy feladjam magamnak a leckét. Futottam ezerrel. Innen oda s onnan ide, s közben folyamatosan önmagam körül. Néha jószántamból, néha megszokásból, mint egy ADHD-s gyerek. Gyalog, biciklivel, repülővel, mankóval is akár.

Még három hét, és hazamegyek. A döntésemmel egyidőben határtalanná nőtt ez a világ, s bár minden zegzuga hiánnyal van tele, tudom, majd az idő fogja élét venni a fájdalomnak. Nem én, s nem a kőemberek. Lúd, legyen kövér. Búd, legyen tömény. És kömény, kedvhozónak. Töményes.

Míg összebarátkozunk a szavakkal újra, mert most bújkálnak, mint beteg fogsoron a mosoly, egy csacska dal. Kint térdig ér a hó, Finnország az elmúlásban is hozza a formáját.

Szerelmetes Finnország. Két férfi erejéről

Jukkát és Pekkát Berlinben éri a második világháború vége, a helyzetet feldolgozandó jól berúgnak és elalszanak a romokon. Reggel Jukka ébred, körülnéz, s ijedtében költögetni kezdi Pekkát: Te Pekka, te, nézd, mi van itt, hát lesz nekünk pénzünk megfizetni, amit tegnap szétrúgtunk?

Posztnodern korunk Jukkája és Pekkája, unokatestvérek és lakótársak, bulizni indulnak Helsinkiben. Egyikük geológiát tanul (M. barátnőmnek iskolatársa), a másik éjjeliőr. Jól keresnek, jó helyen laknak, s jó a buli is, ahol épp lötyörésznek és iszogatnak, jól néznek ki és jó a szövegük, és az éjszaka folyamán melléjük szegődik két cicimici is, akikkel zárás után édes négyesben indulnak el hazafelé, a jónevű városrész szép bérházába. Az út egy építkezés mellett vezet el, a járda szélén egy ideiglenesen felállított jelzőlámpa pirosra vált, a társaság megáll, a film megszakad.

Délután Jukka ébred először, és nincs mellette senki. Átmegy Pekkához, aki szintén egyedül fekszik az ágyban. A nők sehol, az előszobában viszont egy jó kétméteres jelzőlámpa. Nézi a kabátját, nyakig sáros. Nézi a kezét, az is, az ujjai szinte retkesek, fekete minden körme. Lassan visszapörög a hajnal: kigyúl a piros, s kigyúl valamelyik vitéz fejében is a lámpa. Lehajolnak és ásni kezdenek, kaparásznak a szutyokban, a nők hazavonulással fenyegetőznek, de nem fog a szó, mert munka nemesíti az embert, dolgozni csak pontosan, szépen, ásnak, húznak, löknek, tépnek, s mint vadász az ejtett vadat, nyakukban viszik, vállukon a lámpát haza, a jónevű városrész szép bérházának előszobájába.

Mint kitömött szarvasfejet, úgy mutogatják évekig a vendégeknek, s amikor Jukka végül elköltözik Pekkától, a geológia tanszék költöztető autója furikázta ki Helsinki határába, egy erdő szélére, hadd legyen, amin eljövendő barna medvék élezzék a fogaikat, s fitogtassák férfiúi erejüket sok szelidecske macilánynak.

Szerelmetes Finnország. Piripócs

Péntek volt, dél, és esett az eső, én meg esőcseppekbe burkolózva gurultam le azon az utcán, amelynek az aljában lakunk. Pont a lépcsőházunk bejárata mellett van egy szexshop. Egyszerű boltként kezdte tavaly ilyenkor, de aztán alakult, a bejárat fölé csengettyűt szereltek, és az acélszemű eladó mellé alkalmaztak néhány piripócsi magdolnát is, akik közül egyik a bolt előtt szokott cigarettázni, s akire mindig várnom kell, hogy félrecsúsztassa sátán húzta hosszú lábát, ha biciklivel akarok behajtani a kapun.

Péntek volt, dél, s ahogy gurultam lefele, száguldozván jaguárban kendőm lobog viselek kétágú nadrágot miként gonosz lelkek sátán gurította autóban, láttam, hogy a bolt előtt egy idős bácsi áll, és nagyon kukucskál. A profilváltás egyik jele pont az volt, hogy rózsaszínnel vonták be a kirakatot, úgyhogy csak egy rés maradt, amin belátni. Azon keresztül sunyított a bácsi is.

Hogy mennyi idő alatt lesz a magdolnából a retinán kép s a hangtól az idős testben mozgás, azt nem tudom, de hogy a semmi seperc alatt biciklis nővé alakulhat, azt legjobban a bácsi tudja: amikor a háta mögé értem, hirtelen összerezzent, hátrafordult, s nézett rám nagy leforrázva.

Ilyen boltba soha nem mennék be. - mondja nekem. Legalább kíváncsiságból - mentem helyette a mundért, de visszavág: Amíg ilyen fiatal, szép nőkkel beszélgethet az utcán az ember, addig semmi értelme.

Eső után

Tomoko egyszer a Mennyből az angyal kottájából hajtogatott nekem papírmadarat, még most is megvan. Azt mondta, olyankor szoktak hajtogatni, amikor valaki bajban van. Látom is kicsi Tomoko kicsi családtagjait, sokukat, amint ülnek kicsi párnáikon s hajtogatnak, s közben alig beszélnek, vagy, ki tudja, szóban is hajtogatnak valamit. Amikor a madarat kaptam, nem volt semmi baj. Illetve valami mindig van, egy bolhafingnyi legalább, mert emberből vagyunk, hála.

Ha Tomoko itt lenne, áthívnám madarakat hajtogatni. Pedig baj, ejsze, most sincsen, néhány bolhányi legfeljebb. De azért leülök mindjárt az ágy mellé, s a Mennyben édesapám dallamára sok-sok bioszemetest hajtogatok majd, hogy legyen miben hazavinni a gondosan összegyűjtött könnyeimet. Itt ősz van és esik, de ha otthon még tart a nyár, azokkal fogom öntözgeti a homoktövist, amit nekem (is) ültetett, s ami majd lesz vörös- és a tőzegáfonyám, mocsári szedrem, rebarbarám és zuzmóm, egyszerre.

,,Kistarisznyának csak most esett le, hogy Tündérország immár olyan ország, amelyben egyik helyről át lehet menni a másik helyre. Csak úgy né, hogy fogja magát és megy."

Halmazállapotok

miként rügyecskét ringat ág
ha semmiségbe illan át

Jó utat!

Mai félrehallás

,,a csibész szeretni tudás"

Eredeti szöveg itt, itt meg zenében.

Állásfoglalás

Amikor legutóbb Románia Hollandiával játszott (mikor is volt az, 2008, ugye), Röno (akivel és akiért akkoriban heti rendszerességgel jártam holland nyelvkörre), elhívott meccset nézni. Még egy román zászlót is szerzett, s lobogtatta nagy vidáman. Én a hollandoknak drukkoltam, ő, hadd legyen korrekt és testvéries, a románoknak. Már nem emlékszem, ki nyert, Hollandia, asszem, de a két félidő között ketten, holland és romániai magyar összefogással ripityára vertünk két finnt és egy svédet csocsóban.


Meccseket most sem nézek, de személyes kedvencem van: hajrá, lyukacsos sajt, hajrá stroopwaffles, hajrá Röno és Hollandia!

Nyárban verhetetlen

Minden jeges kávét és mentafagyit és nagyfenekű sünt, rebarbarát és új krumplit, később epret és málnát, a grillezett sajtot és kukoricát, a P. főzte barackos gombócokat leszámítva az első nyarat végigszenvedtem.

A leglehetetlenebb időpontokban keltem és feküdtem, öltöztem és vetkőztem, indultam és tértem vissza; néha csak a szemetet vittem le, máskor a templomig mentem gyalog vagy biciklivel, a romokig gyalog vagy biciklivel, a folyóparton hol a jobb, hol a bal oldalon, a postaládáig, hogy vajon megjött-e az újság, a strandra hajnali hatkor, hogy ne legyenek sokan, a szikla tetejére szombat délelőtt ellenőrizni az áfonyatermést, mint Csipike, ébreszteni a vadméheket és móresre tanítani a légyölő kalócát.

Rettenetes Réz uram, gondoltam én akkor, a fény volt. A fény és az álmatlanság. A fehér éjszakák. A magány. Hogy olyan nincs (és mégis van), hogy ülsz a parton és homályosul a két szemed a gyönyörűségtől (mert elérzékenyülni oly könnyen lehet), jön a hattyú és susog a nád, és nincs, akit hátba veregetni vagy akivel összekaccsintani legalább, hogy látod-e, hogy te elhiszed-e, hogy itt vagyunk (ahogy másik Cs mondaná: bazdmeg).

Nos, ahonnan ez most eszembe jutott, az a múlt csütörtök este, két nyárnyira a fent említettől. Sokan voltunk, feküdtünk a forró kövön és néztük az eget. A fejem valami fűcsomón, lent a tenger, távol a hajók. Köröttünk kicsi barátaink, a verebek, kicsit távolabb nagyobb barátaink, a sirályok, akiket átlag-napokon nem szeretek, de akikre nyári éjszakákon haragudni lehetetlen. És haragudni a szúnyogokra sem lehet, pedig utolértek, mivel lekéstük a visszahajót, épp lemenőben volt a nap és aranyban tomboltak a túlsó parton a háztetők, és mielőtt csorba esett volna a tökéletességen, M. sodort egy cigarettát és szúnyogtalanra füstölte a légteret.

Van egy finn dalsor, gyakran dudorászom: Elämä on, jotta miettisimme, kenen reppuun paketoimme manttelimme. (hibásan, mint lenni szokott, javítottam). Élet az, amikor azon gondolkozunk, kinek a zsákjába pakoljuk a kabátokat.

Élet az, amikor. Akivel.

Svejk és a szláv lélek

Azt mondta egyszer O., hogy vannak dolgok, amiket én soha nem fogok megérteni, mert az én lelkem nem szláv. Az övé viszont igen. Sejtem, hogy O.-nak sötétkék lelke van, mély, íze, mint az érett szilvának. Közvetlen tapasztalataim O. lelkéről nincsenek, szabad bejárásom oda nem volt és nem is lesz, megpillantani is csak ritkán véltem, például amikor jó másfél hónapi sülve-főve együttlét után, hazaköltözésem napján a kezembe nyomott egy zöld borítékot, rajta a nevem és az óra, amikor kibontható, benne O. szálkás betűivel annak a dalnak a szövege, amit én két hónapig hallgattam úgy, hogy nem értettem belőle semmit, és amiről ő két hónapig állította, hogy nem is jelent semmit, csak egy nagy posztmodern hülyeség.

O. mindig pontosan tudta, hogy mi hülyeség és mi nem. Mi finom és mi nem. Mi veszélyes és mi nem. Mi a szép és mi a jó. O. személyes művészete inkább abban rejlett, ahogyan a szépről és jóról, illetve a hülyeségről és rosszról való biztos tudását csomagolta. Azt, hogy a befagyott tavon órákig sétálgati veszélyes és hülyeség, csak azután tudtam meg, miután újra talajt értünk. Waltari például jól ír, de ez csak azután bizonyosodott be, miután O. a legutolsó angolul fellelhető Waltari-mondatot is elolvasta, és aztán aludt rá egyet. Jó, azt mondta. Soha nem azt, hogy tetszik, soha nem azt, hogy talán.

O.-tól tudom azt is, hogy csehül tanulni hülyeség, legalább annyira, mint a miérteket fürkészni, e-mailen barátkozni vagy megnősülni. Csak ha majd valaki állapotos marad, mondta O.

Pedig nem is terhes, állt az esküvői meghívójuk kísérő szövegében úgy két hónapja. A menyasszonyt nem ismerem, de ha valaki, akkor O. tudhatja, hogy összeházasodni helyes és jó. Az én nemszláv lelkem pedig innen messziről is ünneplőbe öltözött, és szombaton bizisten nagyon gondolhattam rájuk, mert Helsinki közepén egy finn antikváriumban egy cseh nyelvű Svejk is a kezembe került. (Hátsó gondolat csak egy volt bennem, mint Svejkben vécére menetel előtt, mert megvettem, hogy ha már nem tanulok meg csehül - ki tudja, ki tudja -, majd Z.-nek adjam, amiért a derék szláv lelke szolidaritásból is annyira egy húron pendül az enyémmel.)

Szerelmetes Finnország. Mamu, míg belepi a hamu

Pillanatnyilag (isa por és) mamu vagyok, és talán kissé moku is. Mokuságom jele, hogy tudni vélem, a kettő nem feltétlenül függ össze. Nem mind arany, aki mamu. S nem minden moku fénylik. S nem esik messze mamu a kutyafájától.

A mamu a maahanmuuttaja-ból jön, bevándorlót, országba beköltözőt jelent. A rövidített változat olyan fiatalos, vidám, hetyke, trendi, könnyű kiejteni és leírni, mánehogymá Rudolfnak hívják a raccsolót, annyi hosszú magánhangzót biggyeszetni annak a nevébe, aki nem feltétlenül hallja a különbséget rövid és hosszú között. A moku a monikulttuurinen-ből lett, multikulti, több kultúrájú, olyan, aki akkor is tud pálcikákkal enni, ha esik ki a szeme az éhségtől, de nem parázik, ha nem adnak kanalat a spagettihez.

A gyakorlatban mindkét terminus kínszenvedést okoz minden korrekt finnek minden korrekt bemutatásnál. Ha belelkesül valamelyiktől (ó, a mi lakásunk olyan nemzetközi, hehe), akkor azért. Ha diplomatikus szeretne lenni (de beszél finnül, szinte jobban, mint mi, hehe), akkor azért. S akkor jönne még ez az erdélyiség-hab is a tortára, a rebarbarás pulla kellős közepére, jövök a feltétlenül mindig kibiggyesztendő ékezeteimmel vigyorogni, csípős paprikának a salmiakki mellé,

namámost, kérdem én: mit mondjon vagy kérdezzen az, akinek nem elég a kézfogás, hanem kell az ember mellé körítés is információkból, a koko paketti, a teljes csomagolás?

Folyt. köv., még alszom rá egyet.

Szerelmetes Finnország. É(sz)T-vágy

Az észt boltba, amely minden boltok alfája meg omegája, mert ott árulnak otthoni tejfölt és meggyes derelyét és észt túró rudit, csütörtök délután berohant egy gyerek. Nekem derékig ért és majdnem gurult.

Sebességéből ítélve a hárs alatt gyorsulhatott fel, még az utcán, és elég egyértelmű volt, hogy kergetik. Egy pillanatig úgy tűnt, egyenesen nekirohan a bejárattal szembeni polcnak, de aztán a napraforgómagoknál fékezett, a savanyú uborkák előtt ügyesen befordult balra, és rohant. És rohant, és rohant. Jobbra mögötte lemaradoztak a savanyúságok és a csipős paprikák, balra a Kalev-csokik és a kondenzált tejes dobozok. Jobbról nézve a wannabe-zakuszkánál lehetett, amikor az ajtóban megjelent az anyja, megállt a perecek előtt, és egy nagyott ordított: Veeeeikkkko! A ká-hangot visszahangozta a halva, a káposztás lepény és a füstölt sajt is a sarokban. De Veikko nem hallotta, rendületlenül haladt visítozva, az anyja pedig uzsgyi utána. A tüzes tekintetektől jobbra kilyukadt a zabpehely, forrni kezdett a savanyú káposzta, odakozmált a puddingpor. Veikko hol visított, hol röhögött, és röhögtem én is, majd kiesett a kezemből a tehéntúró. Ez egyáltalán nem humoros! - ordította a nő, miközben a hajdinák előtt bevette a kanyart, még mozgásban elkapta a fiát, becsapta a hóna alá, és nagy szitkolózások közepette kirohant.

Mindössze fél percet tarthatott a jelenet, aztán bepakoltam a zacskóba, vetettem egy pillantást a pénztár melletti újságos standra és hazasétáltam.

Kérdem én: mit van mit tenni, ó rozskenyerek és sovány tejek, ha ennyi évnyi majdnem-vegetarianizmusom után azt álmodom, hogy nagyot harapok a sült szalonnából egy belgrádi padláson, és ízlik nekem?

Szerelmetes Finnország. A tapintatos szájhagyomány

Egy munkagenerációnyi távlatból szól a következő történet. Az aranyidőkből, amikor én még nem dolgoztam itt, de voltak, akik már igen. Minden jobb volt akkor, mondják, rendszeresen csapatszaunázott a nép. Az esetet, amit most megosztok, sokszor hallottam már, rendre mindenki elmesélte nekem. Mindenki egyszer, mindenki magánban. Olyan, hogy egyszerre mindenki jelen legyen, amikor mondják, még nem volt. A mesélési módok viszont mind megegyeznek, a részletekben sincsenek ingadozások, élesre és pontosra csíszolta őket az idő. Ez a színtiszta való. Senki nem tesz hozzá, senki nem vesz el belőle semmit. A legutolsó mondat is mindig ugyanaz: "de mondom, nem én".

Én is mondom tehát, hogy nem velem, de történt egyszer, hogy egy pénteken, munka után befűtötték a szaunát. Közel van az irodához, pont a mi emeletünkön. Átcammogott a nép, levetkőztek, beültek, leizzadtak, megmosdottak, s miután kiáztak, tekertek magukra egy törülközött, megbontották az első sört és kiültek a teraszra. Tél volt, kint -20 fok. A terasz egyik mellékutcára néz, ahol ritkán ugyan, de járnak járókelők. Mondom, az élet apró örömei közé tartozik egy szál majdnem-semmiben nézni, hogy mindenki bebugyolálva cammog előre a hóviharban. Sörözni ilyenkor nem az igazi, de még belefér. A cigarettázás nekem már nem, de van, akinek az is, például történetünk főszereplőjének. Ő is kiült sörözni, és amikor mindenki más már visszament, ő még maradt egy annyit, hogy elszívjon egy cigarettát. Aztán visszament, és még gőzölődött egy adagot.

A történet ennyi. Most jön viszont a pikantéria. A másnapi újság hozta a hírt, hogy XY munkahely pénteki szaunázása majdnem tragédiába torkollott, amikor egy szaunázó kizáródott a teraszra. Hasztalan kiabált a munkatársaknak, hogy engedjék be, mert senki nem hallotta. Meghallotta viszont egy utcán cammogó járókelő, aki értesítette is azonnal a rendőrséget, hogy a hatodikon valaki egy szál majdnem-semmiben áll a teraszon és üvöltözik. A rendőrök kijöttek, aztán hívták a tűzoltókat, akik már nem hívtak senkit, hanem leemelték és visszaengedték az épületbe. Hősünk pedig, mint aki jól végezte dolgát, nem is szomorkodott fölöslegesen, hanem visszaült a gőzbe és a kis intermezzóról nem mondott senkinek semmit.

Az újságban név nem szerepelt, tapintatból pedig senki nem feszegeti, hogy az az esti szaunázókból ki járhatott ennyire porul. Annyit tudunk tehát, mint mindenki más, hogy: "de mondom, nem én".

Áll

Miközben oldom magam csomókról le és vízben fel, szakadok, mint cérnaszál a gomolyagról, elvarrom mindenem elejét és végét, tisztítom a fonákját, mintha színe lenne, merülök és gyorsulok és előzök és bevárok,

valaki az uszoda előtt a saját biciklije helyett az enyémet kötötte hozzá az oszlophoz. Ha nem én kötődöm, engem kötnek. A küllők közé írtam neki levelet, aztán frissen kiázva hazagyalogoltam a szakadó esőben, és most ketyegek.

Továbbgurul és magába száll

Kinek a gatyáját húztad ma magadra? - szóla vala utánam egy férfiember néhány sörösüveg mögül.

Kallioban, ahol lakom, ez az utcadizájn: ázsiai bolt, szexshop, thai masszázs, ázsiai bolt, bár, vega gyorsbüfé, masszázs, nyilvános szauna, ázsiai bolt, turkáló, söröző, köpködő, bár. Most, hogy melegebb van, még a turkáló elé is kikerült egy asztalka, az utcán ücsörög a nép, a nagy nyári egyetértésben és vigadalomban el-elüldögél egymás mellett tucat félfejnyi napszemüveg. Most, hogy melegebb van, látom végre a szomszédokat. Hogy ki kinek a gatyáját hordja, eddig nem figyeltem, de az tutibiztos, hogy az őzikén, akivel alig egy órányira tőlünk az erdőben bicikliztem szembe, nem vala gatya, csak hófehér fenéknyi báj.

Ha még melegedik vagy nyolc fokot, tollat dugok a fenekembe, hogy ne lógjak ki az utcaképből. És tekerek és tekergek körbe-karikába, nyarat és vitamint kérünk Marikába.