Amikor a jódolog kis irodalommal és sznobizmussal keveredik

Most délutáni fél hat és reggel fél nyolc óta összesen harmincnyolc percet beszélgettem, úgy, hogy abból még kivonódik az az idő, amig begyúrtam a krumplipürét szósszal, a tányér salátát, a két szilvát, a pohár aludtejet, a pohár vizet (mert teli szájjal nem beszélünk), illetve visszalifteztem a -1.-ről a hatodikra (mert ha többen vagyunk, mint négyen, senki nem mond semmit).

Itt vagyok tehát tárgyi bizonyítéknak ahhoz, ami irodalomelméletből csak csengő érc vala, hogy tudniillik az olvasó és a szöveg között igenis párbeszéd folyik, és mivel a szerző halott, az olvasó viszont virulva vegetál, acca ide szöveg babám a vesszőidet mind, mindjárt jól megvigyilálom. Mint három Geréb hat szemmel, Weöres után szabadon.

A vérben oldott méreg

Ez egy véres bejegyzés. Felbosszankodtam. Vért szeretnék adni. Egészséges vagyok, az égvilágon semmi allergiám, nyavalyám nincsen, kivéve az időnkénti hisztiket, amik, ugye, nem a vérben laknak. Próbálkoztam tavalyelőtt, nem ment. Próbálkoztam tavaly, nem ment. Idén, amikor újabb két kártyával tömítődött az irattartóm, úgy döntöttem, újra nekifutok. És nem ment.

Amin a dolog ezeregyszer megbukik, az az, hogy nekem semmiféle fényképes finn igazolványom nincsen. Még jogosítványom (hahó, otthon: sofőrkönyvem) sem. Megvan minden iratom, amivel élhetek, mint Marci Hevesen, Marcsi Helsinkiben, ennél több nem kell, ennél többet nem adnak, de vért attól még nem adhatok, mert Vöröskereszt adatbázisában egyszerűen nincs az az ablak, amit kipipálhatnának, ha én a saját útlevelemmel állítanék oda.

Ma a munkahelyen (egy orvosi-forma cégnél dolgozom) nagy támdárámmal reklámozták, hogy céges véradást rendeznek, mindenkit szeretettel várnak, mentsünk életeket. Visszaírtam: engem is? Sajnos fényképes igazolvány hiányában nem. De nagyon sajnálják, tényleg igazságtalan.

És akkor jött egy ötlet: rákerestem, hol és ki írt legtöbbet a véradás szükségességéről, az impresszumból elő az emailcímét és levél neki. Ha az igazságtalansággal szemben tehetetlennek érzem magam, kiiratom az újságba és punktum. Rá másfél órára jött is a válasz: köszi, utánanézünk, to be continued.

Drukk, hogy tényleg.

Válasz a hólabdákra: szívemnek kedves filmek

Annyi hólapda jött (köszike-köszike), hogy most úgy pötyögök, mint egy pingvin. Ez ám az este teste.

1. Szerelmem, Szarajevo: Bukarestben láttam, arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon forró nyári nap volt, és úgy ültünk be a moziba nagy viháncolva, hogy vittünk egy-egy sört is magunkkal. A filmet szó nélkül néztük végig, és amikor végetért, és felemeltem a közben kifogyott sörösdobozt a földről, akkora bőgésbe kezdtem, mint amekkora záporesőt kívántam akkoriban Bukarest fölé. Olyan jó, hogy a háború okozta szomorúságom csak akkora, hogy megbújhat egy-egy sörösdobozban.

2. Kiskakukk: a legeslegkedvesebb világháborús történet, amit valaha láttam. Mesebeli tájakon három ember, akinek fogalma nincs, csak halvány elképzelése arról, hogy éppen mi is történik. Úgy csigázza fel az érdeklődésemet és a nyelvtanulási kedvemet, hogy közben rögtön jegeli is: a legfontosabb dolgok ott dölnek el, ahol csend van. Kevésbé átvitt értelemben: ahol a finnugor szakos diplomából inkább papírhajót hajtogasson az ember. (Turkuban volt egy tanárnőm, aki a filmet felirat nélkül és magyar felirattal is simán megértené. Övé minden elismerésem.)

3. Fallal szemben: van benne egy török népdal, kb. a közepén, aminél általában ki kell mennem vizet inni. Háromszor láttam, mostanra a legvéresebb részeket és a legvadabb szexjeleneteket is képes vagyok végignézni, élesben. Amikor legutóbb néztük, arra gondoltam, hátha a forgatókönyvíró és a rendező közben meggondolta magát, és most nálunk épp a B-verzió fut. Úgy túl romantikus lenne, de ha ennyiszer végignéztem, igenis nekem kijárna. Fatih Akin úgy németországi török, ahogy én szívesen lennék (jelenleg épp) finnországi romániai magyar.

4. Poliţist, adjectiv: azért a topban, mert filmet én ilyen nagyon még nem vártam, most láttam, és megérte várni rá. Tavaly ősszel kb. másfél hónapom úgy telt el, hogy napi jónéhány dobálgattam a hólabdát két (szerintem nagyon intelligens és nagyon ember) férfi között, egyik rendőr, a másik betörő, és közben az is járt a fejemben, vajon milyen lenne ez a helyzet romániaiban. Szeretem az új román filmeket.

5. Szigorúan ellenőrzött vonatok: filmben olyan élmény, mint könyvben Svejk, rég nem kacagtam ilyen nagyokat. A gépíró kisasszony olyan büszkeséggel riszálja a bíróságon is a felbélyegzett popsiját, mint amilyen tekintettel az osztálytársnőim jelentették be anno, hogy egy-egy legény "megkérte a barátságukat".

Még, kapásból: Kék, Closer, Jules et Jim, Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz, A legényanya.

Hólabda repül Macinak, Edónak, Betondnak és két olyan bloggernek, aki látja ezt a bejegyzést és szívesen hógolyózna.

Pókkisasszony igyekezetei 2010-ben

Megadom a módját a reggeleknek. Keltemben dicsérem a napot.
Mozgok. Szedem a lábam és magam össze.
Megírom a dolgozatomat, ezúttal úgy, hogy ne csömör maradjon a tudományosságból.
Megtanulom kirakni a Rubik-kockát.
Hagyom a dagadt ruhát arra, aki dagadt ruhára vágyik, és uccu a padlás.
Tanulok hallgatni és csendben maradni és beszélgetni.
Kirándulok és kirándítok.
Hallgatok arra, akit eltácsolni szoktam, amikor azt hiszem, jobban tudom, mint érzem.
Csigacsápokat növesztek és hagyom egyensúlyba jönni az egyedüllétet a mássalléttel.

Köszi, Könyvbagoly, és köszi a tavalyi őszt is! :)

Hát köszi.

Csak az idiótáknak van ideje az ilyen hülyeségekre, mint ez a távolság. (HS7, Távolság)

Sok kicsi változás

Mindenreggeli utam egy fűszergyár előtt visz el. Tegnap az 555-ös számú vonatjeggyel a biciklim is a fővárosba költözött, úgyhogy ma a zuhogó esőben a biciklilámpa fényével hadonásztam ketté a pergelt kávé illatát.

Könyvbagolynak, szeretettel: jó lehet ott élni, ahol a türkány a boszordérrel hullahoppozik :)

Egy szelet kenyér vajra ken és csöndben elfogyaszt.

A nagy begyövés

Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek, és nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: – Te, ezeknek tetszik a mi golyónk - és még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta: – Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz.

Fiúk. Bevesszük a grundot.

Geréb

Hat és visszahat

Céges délutánon - épp valami kettyenfitty csavargatása közben, mert interaktív technikai múzeumban voltunk - egy ismeretlen fiatalember behajolt elém, a képembe vakuzott és megnyomta a gombot. Utána ellenőrízte az eredményt és ennyit mondott: Csak a szád. Tekergetés közben nekem is tekerednek, úgyhogy helyesbítettem: Akarod mondani, a mosolyom.

Pár órával később a fiatalember az asztalunkhoz keveredett, és kiderült róla, hogy a munkatársaim főnöke. Nyújtotta a kezét, hogy ő Pauli, és bemutatkoztam én is, bátran, főemelve: Mauri. Amikor a másodperc tört része alatt beugrott, hogy baki, úgy ültem vissza, mint aki rájött, hogy karfiol ment a fogai közé, de csendben mindjárt kipiszkálja.

Újdons

„mint fővő must éjjel a présházban
zubog döng a jóbűzű szerelem
s ha áradásnak feszül majd e bor
kromoszómát mondd cserélsz-e velem?”

Ajjajaj. Wannabe lírai én címzettet keres.

Én egyelőre alkalmat, hogy a sárga Röhrig-kötetet magammal hozzam, és felbiggyesszem a polcra. Az újra. Fővárosi lettem, van ágyam, asztalom, birtokba vehető nyolc négyzetméterem. Vágyaim is vannak, álmaim is, terveim is, lábaim is, tárgyaim is, munkám is, szerencsére. Mindennemű szövegeket bütykölök napi nyolc órában, most éppen lélegeztető gépek használati utasítását, magyarul. (Nagy mázlista vagyok, de ezt majd máskor elmesélem.) Nem úgy vagyok itt, ahogy tavasszal szerettem volna. Nem ott, ahol. Nem azért, amiért. Nem azzal, akivel.

De nagyon jól van így is.

S ha egyszer végre megtanulom a kellő alázatot az elengedéshez s az elfogadáshoz, tutibizti beismerem azt is, hogy a hal az finom. S hogy én mint hal a vízben.

Warum und wozu und was

Ha én jól emlékszem, a szigetvári hősöket úgy tanította meg kesztyűbe dudálni a földfölötti, hogy egy előre készen cakkompakk levitézlett alvilági szörnyet küldött a nyakukra, hadd püföljék egymást. De aztán úgy belejöttek a magyarok a nagy vitézségbe, hogy amikor ott fent már régesrég szent volt a béke és fényesült a mennyei glória és Gábriel is indult volna lefelé, még akkor is akadt suttyintgatnivalójuk.

Namostmár: Zrínyi Miklósné Mária irodalomból elég jó volt anno, s ezt is elolvasta ától cettig, tudja mi a csattanó s a vége, de valahogy mindig elfelejti, hogy a szörny igenis legyőzetett s a szélmalom csak játszik veled, Don Quijote s Zrínyi Miklós, lelkem.

Úgyhogy gyors közlemény, főleg magának, publikusan: Helsinkiben medvék nincsenek és már Medve urak sincsenek, nincs semmi suhintgatnivaló.

De élet van és helyzet van és bőven van benne kakaó.

Megfejtés-körítés

Amikor csiszlicsáré legényemberekkel zátonyra fut a kommunikáció, mindig oda bújok vissza, a szép magyar nyelvbe, melegedni. A magyar nyelvembe. Akkor is, amikor egyedül vagyok. Amikor blogot írok. Amikor tennivalólistát. Újabban nemfinn irodalmat sem vagyok hajlandó más nyelven olvasni, mint magyarul, ergó nem olvasok semmi újat, csak ami a polcon van, vagy ami finn. Falom, rágom, emésztem a szavakat, zabálom a túrós puliszkát, tekerem a rubik-kockát.

Egy kb. öt évvel ezelőtti éjszaka súlyát érzem néha ma is. Anne finnországi számi, és amikor együtt laktunk, egy finn fiúba volt nagyon szerelmes. De nagyon. Egyszer egy buli után, amikor támogattuk hazafelé, jobbról a fiú, balról én, úgy de úgy kipanaszkodta magát (hogy ő haza olyat nem visz, aki a rénszarvast megkóstolni sem hajlandó, nemhogy megfogni, nemhogy levágni, ilyen finnt ő haza soha nem vihet), hogy bár akkor elmosolyogtuk és nyugtatgattuk, hogy most egyelőre csendben és haza, a rózsaszín folt mögött ott volt ám a lyuk.


De back to the lényeg: nem nagy cucc, de norvégul nem tudóként úgy megörvendtem ennek a Nyelvnek, hogy csak na. Nyelvben élni volna jó. Nem nemzetként, nem feltupírozva, csak úgy. (Anne szülei Nyelvhez közel élnek, kb. ott, ahol a kurtafarkú malac sem túr.)

A fotó idei és asszem saját termés, linkek hozzá ilyenek: Nyelv, számi nyelvek, zenének Mari Boine.

Ha a helyes megfejtők elárulják a címüket (kommentbe mehet, nem megy egyből publikusra), repül a meglepi.

Interaktív ászpörgető

Nyelvében él a ki?

Válaszokat, pliiz, kommentbe, a helyes megfejtés hamarosan, a nyeremények postán.

A kapros-tejszínes világvége

Meggyőződésem, hogy a világvége kapros-tejszínes rózsaszín lazac képében érkezik el.

Ki mit főz, egye meg.

(Picassos äventyr (1978): Sirkka kisasszony erotikus halsüti-receptje.)

A szakmai csúcsról, s ami utána következik

Mostanában olyat dolgozom, hogy ülünk hárman, ketten beszélnek, én vagyok középen. Úgy vagyok, hogy ha vagyok se legyek. Ez nem filozófia, hanem citrom nélküli tea, ami csak akkor van, ha van citrom is, amit kihagyni belőle. (A lócitromot per def. Persze, ami persze.) Hármunk közül, van úgy, hogy (a.) mindenki izgul egy kicsit, (b.) az egyik nagyon izgul, mert a másik éppen raknábeléa, olyankor a harmadik az egyensúly kedvéért nem, (c.) senki nem izgul, süt a nap, telik az idő és a képernyő betűkkel. Egyéb lehetőségek lehetnének, de nincsenek.

Namostmár, amire rájöttem: amikor épp (b.) vagy (c.) van és én, a harmadik, a a citromésédesmézéstea, 3in1, testileg-lelkileg-nyelvileg jó formában vagyok, pontosan hallom, hogyan szól a pont.

ui1.Tegnap láttam egy autót, a száma FI RIC 696. Nagy merengés után azt is kitaláltam, hogy ez mit jelent.

ui2. Amikor nem a pontot hallgatom, nem rendszámtáblákat nézek és nem blogot pötyögök, akkor egy néhány hete kapott Rubik-kockát tekergetek ezerrel (te kergeted a macskát? tekergeti a fene) és Maj Karmát hallgatok. Voltunk koncerten is, bele a nagy finn zenei életbe ezerrel, bele.

ui3. Miközben ide ilyeneket írok, teleírtam három füzetet, a legutóbbit zölddel. Egyszer majd bütykölök belőlük valamit. Papírrepülőket.

A dolgok rendjéről és a maguk idejéről

Egyéb okokból kértem és harminc euróért cserébe a román nagykövetség azonnal adott is egy igazolás-félét arról, hogy férjemuramjobbikfelem nincsen. Mivel a követségen a diszkrét finnekhez képest mifajtáink dolgoznak, jött a tanács is: Da vedeţi cum faceţi, că declaraţia nu e valabilă până la nesfârşit. Vagyis vigyázzak, mit csinálok, mert ez sem érvényes a végtelenségig.

És azóta is, ma is csípkedem magam, ha meg nem haltam, mert biza sose tudhassuk.

A kedélyek csillapultságáról vasárnap esti tíz fokban

Ma este a buszmegállóban, útban a tüzijáték felé egy földrajz szakos magyar legény azt kérdezte tőlem, tudom-e, hol van Szeged, jártam-e valaha Magyarországon. Ezzel a legénnyel finomvegyes társaságban (egy cseh lánnyal, két japánnal, egy észttel és egy alaszkai fiúval) péntek este bezabáltunk egy zacskó csipszet. Tettük mindezt ékes finn nyelven, mindenki a maga nyelvével. Mivel az ember, ha teheti, megválogatja az asztaltársaságát, a zaba emlékére ma a legtermészetesebben annyit válaszoltam: igen.

(Anno ha rácsodálkoztam arra, hogy a szőke ezt is, azt is érti magyarul, a válasz mindig ez volt: És azt is tudom, ki volt Petőfi Sándor. Most inkább Arany: "Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?")

Nem mind arany ami

(Kaj Stenvall: Iso kahvi)
Valami nagyon készülődőben van és én nagyon csendben vagyok.

-munikéjsön

Álmomban a lakótársnőm, aki újabban napi két honlapot gyárt különböző wannabe-együtteseknek, azt mondta, azt a blogbejegyzést, amire nem érkezik legalább hat komment, fölösleges volt megírni, törölni kell. Reggelre a hatot, és pont a hatot, nem értettem, de álmomban nagyon logikusnak tűnt.

Ezúttal küldöm a dalt nagy-nagy szeretettel egykori és jövendőbeli kommentelőimnek, és bocsika azokért az alkalmakért, amikor nem megy nálam nagyon az a fajta kommjunikéjsön.

(A dal egyébként Viikate és utalás egy finn közmondásra, miszerint ha a kátrány, a szauna és a Koskenkorva-vodka nem segít, csak a sír segít. Nekem a szauna segített :)

Harci készültségben

Hajnalni 6.20-kor, olyan jó húsz perce kikapcsoltam a telefonos ébresztőt, megköszörültem a torkomat és ama szebbik és frissebbik hangomon beleszóltam a semmibe: Huomenta.

Ha valaki legény a talpán, az legyen pirkadattól pirkadatig az.

There was a thunder without rain.

A férfiúi hév és kitartás győzelme eme cudar világ fölött

Történt, hogy egy szombat éjjel lelopták az autónkról a dísztárcsákat. Az öcsém bennük a mester, ő szerketyálta, ő ragasztotta, ő suvickolja, őt bosszantotta az ügy talán a leginkább.

Az autó a tömbház előtt állt, kb. ott, ahová anno a kenyeres dobozokat hozták hajnalban. Az első emeleten egy cég irodája van, amit felvevőkamera őríz, úgyhogy a családi férfiak rögtön kitalálták: megnézni a szalagot és felfedni a tolvajt. Kb. három órányi anyag, de alapos és tiszta: az autónk mellé beparkolt egy pont ugyanolyan, kiszállt három manusz, a tárcsákat leszedték és mentek a szemük világába. A férfiakból annyi látszott, hogy egyiknek eláll a füle.

Épeszű régeni ember ekkora üggyel a rendőrségre még nem megy, de az öcsém vérszemet kapott és négy napon keresztül vadászta az Opeleket, kb. így: visz a fodrászhoz, a túloldalon egy leparkolt Opel, fék, Peti kiszáll, megy és vigyilál, nincs karcolás, nem a miénk, vissza, autó indul, megyünk tovább. Negyedik nap estéjére, mert Régen kicsi, egy bár elől előkerült az igazi, s belülről hozzá az ifjúi hév is. Mire édesapám odaért felnőtt férfiként várni, hogy megjöjjön a tulaj, a potenciális tolvaj, addigra ott voltak az öcsém barátai is, a csendesek, a nagyszájúak, a nagyszájúakat még jobban felhergelni tudók, a kicsik és nagyok és közepesek és szőkék és barnák.

Az autó egy pincérnőé volt, akinek fogalma sem volt, hogy voltak-e és vannak-e most az autón tárcsák, mert a kocsiügyeket a férje intézi és valószínűleg tisztán. A tömeg hitte is meg nem is, de a biztonság kedvéért azért elmondták neki, hogy a szalag épp feldolgozás alatt áll, és ha a tárcsák nem kerülnek elő reggelre, viszik is a rendőrségre a képet a kedves férjének mindkét szerteszét álló füléről, s azokat majd tépászhatja is mérgében, amikor jó istenesen megbűntetik a lopásért. De nőket nem bánt a felbőszült férfiúi sereg sem, úgyhogy úgy jöttek haza, mint akik megtalálták, de újra elvesztették a boldogságot.

És mit ad a földfölötti másnap reggelre? Hepiendet s a bejegyzés végére csattanót. Mert rossz pénz nem vész el s mert a tolvajok is emberek, ergó valahol a lelkük mélyén nagyon-nagyon jók.