Száz szónak is

A legény legutóbb megdícsérte valamimet, amiről én (a meghatódottságtól nyelvi korlátozódva) nem nagyon tudtam eldönteni, hogy az pontosan mim. Mivel abban a pillanatban nem is találtam fontosnak visszakérdezni, utólag úgy gondolom, nem a fejem-lábam-térdem-bokám-csinos popsim-mellem-szám, hanem én tetszem neki. Cu tot tacâmul.


A testemmel való megbarátkozás marikacsapás (volt), nem karika-. Sok-sok gyakorító képző és visszaható ige. Millióhatszázhét finomka és durva figyelmeztetés belülről és kívülről, jelek, fintorok, ez-az innen, onnan, amonnan. És még bőven van mit igazítgatni. Akad még kiaknázatlan terület. De szerencsére akadnak legények is a gáton. És vagyok én is, talpon a vidéken.


Jaj te milyen szépeket beszélsz, mondogatta anno a szőke. A szavak nagy része a berlini falra hányt borsó volt, de beszélni mellette tanultam meg olyan dolgokról is, amikről azelőtt nem voltak szavaim. Igaz, dolgaim sem igazán. Ami azóta történt, az folyamatos oldás. Görcsök, beidegződések, félelmek, rejtett kisördögök kiseprése. Gyere ki a hóra - önmagammal szemben.

Újabban pl. a szavakat rejtem el magam elől. Ha lenne szexuális blogom, beleírnám azt a semmit, ami akkor marad, amikor minden szart kisepertem. Ilyen nincs, de szexblogom sincs, ugye.

Két rövidke arról, hogy nőnek lenni che bella.


A lába az ölömben, és én valami vacakkal kenegetem a lábfején a kiütéseket (rajtam nincs, pedig együtt vacsoráztunk, én főztem, és üttettem ki, én ütöttem ki, ime, nem ül, fekszik), és mondanék valamit, de még mielőtt, megsimogatja a kézfejem.


Tudod, hogy jársz? kérdi ma a főnököm, és felkap egy gyertyatartót, elindul, mutatná, Nem-nem-nem, szól a munkatársam, indul ő is, de ebben sem látok semmi különöset, Várjatok egy kicsit, mondom, s indulok én is, direkt riszálom a fenekem, úgy, úgy, bólogatnak, pontosan, röhögünk mind a hárman. Úgysem tud úgy járni, ahogy te, mondja A., mikor mesélem neki az esetet, Mint egy pingvin?, kérdem, Nem, nem, mint te, mint egy nő. Elpirulok megint. Che bella.

Kulisszatitkok

A Lidl-től a lakásunkig vezető út pont olyan hosszú, hogy a jól megpakolt piros hátizsák a derékben kicsit bő nadrágomat pontosan a (jelzőket ide is: formás kis) popsim közepéig tolja le.

Ennél valamivel hosszabb a táv a folyóparti pad és a főtéri templom között, ugyanis a bordó harisnyám akkor combközépig csúszott le a térdig érő szoknyám alatt.

A lidles mai letornáztatásban a mozgáson kívül csak az élet és a zsák terhe volt a ludas.

A főtéri lerucc viszont mai napig talány: vajon a kilazult harisnyagumi? A gravitáció? A letagadhatatlan szimpátia? Tény, hogy az vala az első randi a legénnyel, és az ügy kis intermezzókkal és szünetekkel azóta is tart: még ma is élnek, és meg sem halnak.


(Ajánlott olvasmány: Örkény István: Az élet értelme)

Az izé neve

Ha a magyarban létezik a csodálatos izé, miért kell szerelemnek neveznem mindent, amire nincs szavam?

Jossittelu

Ha az ember felnőttként úgy tudja, hogy manók pedig nincsenek, és egy mégis előkerül, akkor vele mit kezdjen? És főleg: mit kezdjen magával?

:) és :) és kicsi :( is melléje.

Ich (und) Bin

Ma este Bin teát főzött nekem, és majd elájultam. A vízbe dobált gumókból ugyanis (semmi hókusz-pókusz) virágok lettek, sok kicsi apró fehér krizántém a nagy átlátszó poharamban, és mire leittam róluk a vizet, újra összehúzódtak, és a második adag forró víznél újra kinyíltak, és ha ezt is leittam volna, biztos újra összehúzódnak. De a második adagot már nem volt szívem leinni, mert arra gondoltam, még kinyírom őket itt a nagy mohóságban, úgyhogy egy kicsi vizet azért hagytam rajtuk, s vizestől löttyentettem őket a mosogatóba, s onnan vizes kézzel pakoltam át a szemetesbe is. Még most is virágok, ha meg nem haltak. S ha meg meghaltak, úgyis krizántém.

Binről tudni kell, hogy kínai, és utálja azt a rizset, amit én két hete nagy szeretettel főztem neki gombaszósz mellé. A gombát is utálja, de nem annyira, mint az én csodarizsemet. Mivel helyesen választottunk viszonyítási alapot (rizs vs. gomba), egyenesen csirkének nevezte a gombát, és mivel a csirkét imádja, gyorsan kikövetkeztettem, hogy akkor a főztömet is. Egész este a büszekségtől feszítettem a konyhaasztal mellett. Ha nagyobb lennék, azt mondhatnám: körül.

Ma este Bin feszített, mert a kinyírnivaló virágok mellé vacsorát is kaptam, csirkét rizzsel, zéró gomba, és nagyon-nagyon-nagyon finom volt. És minél jobban dicsértem, annál jobban bizonyította, hogy nem ő, ő aztán tényleg nem, a csodarizsfőzőgép főzte ilyenre, ő nem ért hozzá, dehogy ért, mi az, hogy rizs.

A rizs- és virágcsodák közepette a következő axiómát fogalmaztuk meg, bevezetéssel: Ha baj van, gondoljunk a rizsre, mondja Bin. Erre, nem az enyémre, mondom én. Igen, mondja Bin.

Ha nem finnekért lennénk oda, kettesben nem ennénk rizset.



(Aki nem hiszi, járjon utánuk, majd velük.)

Turku fölött az ég ilyen:

Kár, hogy nem esik.

Mindez ugyanis egy vadonatúj sötétkék Lapponia Outwear nevű 100% PVC, M-méretű eső elleni csoda tulajdonosaként vár rám. Olyan, mint amit a nálunkfelé használatos linoleumból szabhattak volna, csak éppen puhában. Vagyis szabhattak volna el. Befér alája a vastag téli kabátom, és ha kicsit összehúzom magam, még a hátizsákom is. Sőt, a biciklim is.

Másik mai befektetés egy fekete bélelt füssnadrág, ami alá szintén befér még egy nadrág, de a bicikli már nem. Ez városi ágálásra van kitalálva, vagyis az előszobában tartom majd a bakancs fölött, s induláskor, cipőhúzás előtt felhúzom, s majd óra, munka stb. előtt le, s hazainduláskor újra fel s ilyenek. A lapp csodával ellentétben ez kicsi édes, a lapp csoda pedig nagy hasznos.


Mondom ma a nőnek a pénztárnál, ilyet én sehol máshol a világon nem vennék magamnak, csak itt. Mondja nekem a nő, hogy ő tudja. Mondom neki, túloztam persze, nálunk a nők nők. Mondja nekem, igen, s neked is szép a fülbevalód.

Ha láttok egy sötétkék műanyagzsákon két narancssárga fülbevalót, az én vagyok. De nem aggódjatok, nem ázom. (Holnap Roosával teázom.)

Esti vese 3.

Amikor van kellő bátorságom és erőm és kedvem és időm kiszállni a hétköznapi mókuskerékből, és elgondolkozni, hogy mi ér ezen a világon valamit, akkor arra a következtetésre szoktam jutni, hogy a tudomány bizony nem sokat.

Tetszik, nem tetszik. Inkább nem, mint igen.

Ilyenkor kicsit megszeppenek, mert úgy képzelem, hogy ennél jobbat, biztonságosabbat, egyszerűbbet, díszesebbet én bizony nem tudok kitalálni magamnak, és akkor mi van, és főleg mi lesz.


Noha Budán csak egyszer volt kutyavásár, mese nincs, lesz még egyszer ünnep a világon :)

A kicsiny élet mégis szép nagyon

(...)És akad néha egy kis jó napom.
Egy szivar, melynek szőke füstje fölszáll
Az őszi égbe, mint a bús ökörnyál.

Egy csésze tea, melynek mámorában
Úgy nézek szét az álmos kis szobában,
Mint a nagy császár a kis szigeten,
Őszirózsával árvult szívemen. (...)

(Juhász Gyula: Melankólia)

Szombat délután négy dolgos férfival. Egy épülő házzal. Zuhogó esőben forró kakaóval. Egy befűtött szaunával, benne hét ellazuló szép test, közülük kettő bébi. Gyertyafénnyel, kamillateával és vörösborral. Esti sétával haza, a babakocsiban két üres fazék, vacsora a hasunkban. Zöld paradicsomokkal, amikből vagy savanyúság lesz, vagy dísz, míg ki nem dobják. Kölcsönpólóval pizsamának.

Vasárnap ébredéssel. Siiri puha cicateste a hasamon. Ébredés (reloaded) arra, hogy Siiri szájában egy egér segítségért cincog. Tudatosulás, hogy én biza nem segítek, egye meg. Könyörgő hangnem, hogy azonnal egye meg. Vagy legalább fogja meg újra. És újra. És most már ne is engedje el többet. Tényleg na. Megmentő sereg, aki kidobja az egeret. Aztán a macskát is. Aztán begyújt a kandallóba. Vasárnap hajnal szőkével, aki már nem lángolásom alanya és tárgya, hanem valami teljesen más. Vasárnap hajnali békével, hogy ez nem baj.

Vasárnap délelőtti séta zuhogó esőben, hasraeséssel és két rögtön bekékülő térddel. Egy férfival, aki nem is veszi észre a kis intermezzot. Egy kilyukasztott kölcsönesőnadrág. Forráskeresés, kevés sikerrel. Gombászás, még kevesebbel. Bezabált vörösáfonyák. Bezabált ebéd. Víztankolás. Autóút a szigetről a buszmegállóig. A buszmegállótól a városig. A város központjából haza, biciklivel.

Nagymosás nagycipőpucolással. Elhatározás, hogy a következő befektetés mégis gumicsizma és esőkosztüm lesz, mert ez így nem járja.


Nagy-nagy-nagy béke, amivel nyugodtan kezdődhet a hét. Nagy köszönöm, bárkinek és mindenkinek, hogy ilyen nagyon jó is lehet ez a világ esős novemberi hétvégeken.

Széljegyzetek

A jokelai eset margójára:
vannak dolgok, amikre nincs mit mondani.


Edó bejegyzése margójára:
Vasárnap dolgoztam, ebéd, sütik, kávé, minden. Gondolom magamban, könnyű nap lesz, ki jön vasárnap délben a könyvtárba ebédelni.

Teltház volt.

Akik egyedül jönnek, főleg középkorú férfiak, a pulttal szemben ülnek le, hogy közben lássák, ahogy mi törölgetjük a kiskanalakat vagy éppen kávét darálunk az eszpresszóhoz. Ők azok, akik megköszönik, ha jó étvágyat kívánunk nekik, s általában váltunk is néhány szót.

Az öreg nénik egyedül járnak ebédelni, és a másik teremben üldögélnek. Teszem fel, egyszerre 2-3 néni, egyedül. Ahelyett, hogy átülnének egymás mellé.

A csúcs mégis a vasárnap délután. Annyira kiszámítható, hogy ez lesz a vége, hogy jómagam is meglepődöm. Bejön egy anya egy szöszivel, vesz a kislánynak egy hűsítőt. Leülnek, a nő előveszi a laptopját, a kislány brünnyog, hogy äiti, äiti, kap vmi lapokat s egy ceruzát.
Amikor elmennek, az asztalon találok öt kicsi lapot. Összevissza betűket, köröket, házat, egyiken egy kicsi rajzolt angyalt. Amit kisgyerekes anyuka ismerőseim kiraknának s mutogatnának s nézegetnének, az nekem maradt. Nem dobtam el, itt van az asztalomon.

Ha megismerném a szöszit, adnék egy puszit a kicsi fejére.


Nem dühös vagyok, hanem nagyon szomorú. Magyarórán egy néni azt kérdezte, hogy mondják azt, az élet megy tovább. Hát így.

Helyzetváltozás

Munkahelyet váltottam. Ezentúl nem a kamionsofőrök és az egyszer egy hónapban jól berúgni és bevásárolni vágyók után takarítom a hajót, nem-nem,

ezentúl a könyvtárlátogatók megkávéztatásáért és megebédeltetésé(j)ért vagyok felelős. Tenger helyett így tengersok könyv és tengermély és -magas kultúra vesz körül.

Tegnap például a Dante Alighieri-kör harminc lelkes tagja, közöttünk három olyan szép olasz legény, melyhez foghatókat széles e vidéken nem láttam, s akik miatt akkora nyomatékkal mondtam a cs-t a ciao-ban, mint amennyire időnként itt-ott az élet kardja lesújt. Ezt a hasonlatot (szerencsére) nem sikerült lefordítanom olaszra, pedig ők ejsze értenek az irodalomhoz.

Szóval a Dante Alighieri-kör lencselevest kapott és pasta-t és antipasto-tányért, ami egyszerű előétel. Stefano, a főnököm, azt súgta a konyhán, hogy ha ezzel nem laknak jól, falják a szép verseket, de jól laktak, és el is mosogattunk még időben, csészéket, tányérokat, borospoharakat, mindent. A folyópart felé tereltük ki őket, mert közben a könyvtár bezárt, és mondtuk, figyeljék a könyvtárpatkányokat (ha vannak, Dante Pokla), de szerintem csillagokat láttak csak, annyira szép este volt.

Mégsem mindegy, hogy az ember kikötőszagú, amikor hazaindul, vagy kalács. Ami itt ugyan pulla, de ez egy másik történet.

Esti vese 2.

Ahhoz, hogy valami új jöjjön, a régit hagyni kell.

Ahhoz, hogy a régit hagyni lehessen, valami újnak kell jönnie.

És ha az új csak azért jött, hogy a régit hagyni lehessen, akkor majd őt is. Még idejében.


Most megint este van, és én azt szeretném, ha ugyanolyan könnyedén válhatnék meg dolgoktól, helyektől, helyzetektől, emberektől, mint amilyen könnyen befogadtam őket, amikor megjelentek.

(Vajon véletlenül jelöletlen a magyar kij. mód jelen idő minden máshoz képest? Az enyém Ø., vs. Ez az enyém volt/lesz/lehetne.)

Amikor a szüleim hazaköltöztették a dolgaimat és teljesen üres maradt a szobám, egész nap a falakat néztem és Andreit. Boldog voltam és féltem.
Amikor ma egy hét vendégjárás után egyedül maradtam, elsemmittettem az egész napot. Boldog voltam és teljesen nyugodt.

(fotó: régi szomszéd szoba Bukarestben, mindig ébren, nem-muumi lábakkal fűszerezve)

Esti vese

Hely van mindenkinek.
Ahhoz, hogy elférjünk, senkit nem kell kitúrni sehonnan.
Ha kétdudás-bajunk van, tanuljunk meg furulyázni.

(folyt. köv., most 00:05 és nagyon álmos vagyok)


(fotó: Naantali, muumi-ház, szeptemberben téli álomra szenderülve)

Kikindán a buli

Egyszer egy licis táborban volt egy fiú, aki minden mondatát azzal kezdte, hogy Nálunk otthon Kikindán... A fiú nevére nem emlékszem, de biztosra tudom, hogy kikindai volt.

Szombaton buliztunk, egy kanadai fiú töltötte a huszonhatot. A finn felesége elővarázsolt mindenféle finomságot, volt muroktorta, paszulykrémes nacho, avokádó, kesudió kókusszal, négyféle kicsi pizzakocka, kétféle olajbogyó, chips; inni bor, sör, siideri, víz, kóla, kávé. A társaság ugyanilyen színes, nyugatról hollandok, svájciak, nagyon északról egy izlandi fiú, keletebbről én, délről olaszok, délkeletről egy török lány. Beszélgettünk százféle nyelven, nagy volt ott a haddelhadd.

Kicsi kétszobás lakás, de bővel elfértünk, jó emberek kis helyen is stb. Én pl. a padlón ültem, észre sem vettem, hogy egyedül. Arra figyeltem fel, hogy mellettem egy idő után nagyon heves lett a társalgás, a házigazda leemeli a polcról A lét elviselhetetlen könnyűségét, és nagyon keres valamit. Nézek Renére, ő elromániaimagyarosodó holland, hogy mi van. Nem találják a részletet, úgyhogy az ünnepelt összefoglalja: Kundera ír arról, hogy így ültek éppen, a padlón, mint a kelet-európaiak és a párizsi bohém ifjúság.

Hát, kérem, nálunk otthon Kikindán...

Ui. a fogalmak relativitásáról: amikor megkérdezték R.-től, miért jött Finnországba, azt mondta, mindig is keletebbre vágyott.

Késett csodalabda

Csoda itt az, amire újra meg újra rácsodálkozom. Csoda az is, amin újra meg újra elcsodálkozom. Tehát:

1. A Nagyvárad-Bukarest útvonal, lehetőleg stoppal. Ha egyben nem megy, akkor Nagyvárad-Kolozsvár stoppal, onnan Segesváron keresztül Buku, vonattal. Kizárólag nappal. Van közben minden. Különösen szeretem, ha közben felhős az ég, de nem esik. Érdemes megfigyelni, mennyire más a Várad-kb.Brassó, mint ami utána jön.

2. A tengerpart. Életemben eddig egyetlenegyszer jártam Konstancán, idén nyáron. Százhúsz fok volt, az utcán szinte senki, az óvárosban egy asszony szőnyeget mosott mezítláb, valahol a fejünk fölött a mecset. Soha shaorma olyan jól nem esett, mint akkor. A kaszinó környéke, ahol nem feltűnő az sem, ha valaki lefátyolozva sétál. A hatalmas hajók, a gyárkémények, a homok. Annyira más, mint Erdély, hogy megáll az eszed.

3. Bukarest, mindenestől. A Herastrau kora reggel. Az Obor-piac. A Lipscani. Az ide-oda eldugott kicsi ortodox templomok. A vasárnaponként megtelő kávézók, lehetőleg délben. Móni udvara. Az állomás vonatindulás előtt. A régi szomszédaim. A száguldó 41-es villamosból nézni a kígyózó kocsisort. Az az érzés, hogy minden kalandom után (tolvajok, betörők, kóborkutyák) oda bármikor visszamennék.

4. A Ma descurc, és minden, amit ez takar. A folyamatos intézkedések, a hihetetlenül alakuló érdekkapcsolatok. A ki ismer kit, függetlenül attól, hogy honnan és mennyire. Hogy van olyan világ, ahol a nem azt jelenti, még nem hagyom magam meggyőzni, de rajta, próbálkozz. Hogy vannak helyek, ahol olcsóbban adják a karfiolt, ha tököt is veszel.

5. A becsületes emberek. Azok a magyarok, akik a román jelző mellé nem asszociálnak semmit. Azok a románok, akik Bukarestben össze mernek költözni három csíkival és este szó nélkül végignézik a Duna TV híradóját is. Azok, akik a magyar jelző mellé azt asszociálják, hogy cumsecade, és azok is, akik a magyar mellé nem asszociálnak semmit.

6. Az a nagyon finom határ, ahol az érvelés átmegy érzelmibe. Bármennyire igazad lenne, a hangnem miatt elbukhatsz. Tapasztaltam százszor, többnyire román emberekkel. Mindig el is buktam. Az észérveket könnyebben fonogatom, mint az érzelmi szálakat, pedig kár.

7. Az a szerencse, hogy könnyen hozzáférek a román kultúrához, de közben kívülről (is) látom azt.

A csodák csomagolása végett:

a. Újabban a magyar mellé nem egyértelműen azt teszem hozzá, ha a nemzetiségem felől érdeklődnek, hogy erdélyi, hanem egy pillanatig azon is elgondolkozom, most erdélyi legyen vagy romániai. Megvettem a repülőjegyemet decemberre, Helsinki-Bukarest. Jelzem, nem Budapest.

b. Tegnap grilleztünk, két francia beszélgetett franciául az éppen sülő gombáimról. Mondom angolul, egyenek belőle nyugodtan. Áá, hogy akkor én tudok franciául. Áá, nem, nem, románul. Mire egyik magyar (jogásznak tanuló) legény: ezek szerint a nyelvüket meg a franciáktól majmolták el a hülye románok, ugye. Aki ennyire okos és tapintatos, inkább pácolja és párolja a sütnivalóját, minthogy csillogtassa.

Edinának és Alinának küldöm a ladbát, és majd Istvánnak is, ha egyszer újra kedvet kap a blogozáshoz.

Köszi, Edó.

Csabnak

Ez a bejegyzés a finn férfiakról szól, mérgemben és sarkítva. Azért Csabnak, mert amikor megkérdeztem, miről írjak majd, ezt kérte. Azért kérte ezt, mert a javamat akarja, én ezt értem és érzem. Szóval jó tett helyébe jót várj.

Holnap fonetika vizsgám van, de ma estére bejelentkezett egy/a legény. Eredetileg kávézásról volt szó és reggelről, de aztán kicsit csúszott, mert előtte fát aprít a szigeten. Figyelem, a finn férfiak dolgosak. Ha eljön a tél, és lesz az a nő, aki kivárja a tél eljöttét és a lazítás idejét, jó lesz majd a felaprított fa a szaunázáshoz. A finn férfiak szépek és tiszták és frissek, és persze hőállóak.

A hőállóság (hőállás, hőfokok állása) nem vicc. Ugyanezzel a legénnyel ugyanis múlt hétvégén alaposan végigbeszéltük, hogy hány az óra. Érvekkel, teljesen objektíven, minden szerelmet és érzelmet kizárva. Mint magyar legényekkel soha. Hogy van közöttünk ennyi és ennyi kilométer, ennyi és ennyi év korkülönbség, ennyi és ennyi nemi és társadalmi különbség, aminek ez és ez a következménye. Közösen döntöttünk magunkról, okosan, szépen, becsületes finn és magyar ember módjára. A becsületes finn férfiak mellett az ember becsületes magyar nőnek érzi magát. Főleg ha az.

A döntés része, hogy attól még kávézhatunk, és itt vissza is kanyarodhatunk a bejegyzés elejére.
Szóval az előbb ír, hogy majd jön. Oké. Mássalhangzókból van elég, elszórakozgatok addig. Aztán hív, hogy van-e tévé itthon. Nincs. Hmmm, akkor hogy legyen. Figyelem, a finn férfiak mellett a nőknek van szavuk. Sőt, dönthetnek. Még sőtebb, dönteniük kell. Kérdem, miért hogy hogy legyen mi. Mert lenne egy adás, ami érdekli. Figyelem, érdeklődő. Előtte jöjjön, vagy utána. Mondom, nekem mindegy. Neki is, bár ma este még haza kell autóznia. Hát akkor meglátjuk. Sebaj, magánhangzók is vannak, sorba rakjuk azokat is, masírozzatok szépen be a fejembe.

Úgyhogy most éppen meglátom, hogy akkor mi van. Lehet, hogy ideér, mire a bejegyzést bepötyögöm, lehet, hogy nem. Egy dolog biztos: mire a tévéműsor lejár, biztos megfő a kávé is, és mivel már döntöttünk magunkról és ragaszkodunk is a döntéseinkhez, éberségemben reggelig gyakorolhatom majd, hogy hol képződik az á, a bé, a dé, és elmúlt vagy eljövendő magyar legényekre gondolva a szép magyar a, a gyé, az es, tyé és az egyebek.

Kijelentés: Az egyebekről kellene, de az igazán fontos dolgokról nem írok blogbejegyzést.

Lehulltak az első havak

Nincsen szebb a többes számnál.

Nem fikció

Én elfelejtettem írni. Ez nem vicc. A négy év filó megtanított olvasni, de úgy, hogy közben szépen csendben biztosan elvesztettem az uralmat a betűk fölött. Eleinte csak az r nem ment, főleg t után, aztán egybefolyt az u és az i, aztán idegesíteni kezdtek a jelzők, főleg kettő egymás után, aztán az igék, ha túl sok volt egy mondatban, aztán az is, ha túl kevés,

a hasonlatokat csak akkor viselem el, ha egyik részük hiányzik, kedden a hasonló, szerdán a hasonlított,

baj van az írásjelekkel (kivétel a ponttal, azzal nincs), a hosszú szövegekkel, a túl rövidekkel, a semmitmondókkal, a másfeles sorközökkel, a címekkel nagyon.

Ami itt blognak látszik, az nekem terápia.


Irom ezt kettős okból:

1. Edó azt kérdezte, miért nem írok úgy blogot, ahogy neki üzeneteket. Mert nem tudok úgy írni ide. Ha újságírásból kellene megélnem, ahogy anno képzeltem, most nem lennék 56 kiló.

2. Ma van a finn irodalom napja. Olvasni, szerencsére, továbbra is szeretek. Másolni is, azt nem érzem írásnak, pl. az alábbit ide:

Aleksis Kiven päivä, suomalaisen kirjallisuuden päivä.

A dolgok feneke és a fenekünk helye az információs társadalomban

Pénteken könyvtárismertetőt tartottak nekünk, kezdődött délben, pont ebéd után. Beült mindenki egy-egy képernyő mögé, és elkezdte bámulni a szembefalat, ott volt ugyanis a vetítővászon, és előtte a könyvtáros, aki a bemutatót tartotta.

Az ismertető a keresőrendszerek használatáról szólt. Vagyis ha kell nekünk egy könyv (mivel mi finnugrászok vagyunk, pl. egy szótár), akkor honnan is kezdjük. Rákereshetünk a szerző nevére, vagy rákereshetünk a könyv címére, vagy ha ezek közül egyiket sem tudjuk, akkor valamilyen kulcsszóra. Van-e valakinek valamilyen kérdése eddig. Nincs. Akkor begyakoroljuk, mindenki a maga gépén nyomogatja a search-öt.

Tovább. Ha a szerző nevét és a könyv címét is tudjuk, akkor rákereshetünk mindkettőre, egyszerre. Ehhez az AND, OR és NOT parancsok közül az AND-et kell használnunk. Az AND, ugye mindenki tud ennyit angolul, és-t jelent. A társaság felröhög, vices ez a péntek délután. A vicc alkalomhoz és társasághoz igazított spontán megnyilvánulás, emiatt nincs benne a PowerPoint-bemutatóban, vagyis nem jelenik meg a szembefalon. Újabb magyarázatok, újabb húsz perc gyakorlás. Mint a karikacsapás, hétfő reggel egyből könyvtározni fogok.

Aztán jönnek az elektronikus adatbázisok, vagyis az e-könyvek, az e-folyóiratok és az e-szótárak. Ugyanaz a módszer. Lelki mosoly, hogy ilyenek is vannak, ez új. Gyorsan megnézem, hogy mi minden, s hogy otthonról is hozzáférhetek, juppijé. A második lelki mosoly közben jön is a feladatlap, azt kell megtudnom, mikor uralkodott Nagy Lajos, ez is megy, okos vagyok. Nagy Lajosékra is van vagy tíz perc idő, nézem az órát, mindjárt végzünk, hétvége, megyünk haza. Előtte még kapunk egy adag keresgélnivalót otthonra, nem muszáj, csak annak, aki úgy érzi, még mindig nem megy a keresgélés, és emailben jönnek majd a helyes válaszok.

Eszembe jut Luffy Kati a filó folyosójáról, a nénik a Heltaiból, a modern információszerzés órára megírt 12 darab szöveg Szabó Zsoltnak a semmiről. Éljen a Guttenberg-galaxis és a dolgok neve.

Mert szeretem, ha a dolgoknak pont akkora feneket kerítünk, mint amekkora nekik jár.

Ui. Ez a sznob bejegyzések közül való.

Popeye, a tenger ész

Hajót takarítunk, ma volt a második nap. A hajó per def finneket és svédeket szállít ide-oda, az ide lévén Turku, az oda Stockholm. A miénk a hetedik és a nyolcadik szint. Pont alattunk vadiúj Volvo V 70-esek utaznak átlátszó fóliába tekerve, hozzájuk nem nyúlunk. Noha a hajó rejtélyei közé tartozik az is, hogy ritkán száll le róla józan ember, a hajón sem részeg, sem józan utasokat nem láttam. Ha lennének sem nyúlnék hozzájuk (sem). Csak az ágyakhoz vagy a tükrökhöz vagy a csapokhoz nyúlok, annak függvényében, hogy mikor mi az én feladatom. Mivel magas, szép, fiatal nő vagyok, ma az ágyazás jutott nekem. Ezért a lánysereg nagyobbik része hálás, ők ugyanis japánok, és kicsiszékről lepedőt cserélni nem olyan nagyon izgi. Az ágyazás egyébként a munka csúcsa, állítólag ehhez kell a legnagyobb odafigyelés és kézügyesség. Elhisszük.

A munkafelügyelőkön kívül hárman vagyunk európaiak, nevezzem úgy, fehérek: egy lett lány, akinek péntek az utolsó munkanapja, jómagam és egy finn fiú. Ez utóbbi módfelett meglepett, ugyanis ő tegnap még nem volt. A ma esti megjelenése miatt a teljes tengeri világképemet át kellett alakítanom, mégsem vagyunk mi a leigázott sereg. A finneken kívül ketten beszéljük a nyelvet, de mindenki tudja, mi a pesy és a repiminen, úgyhogy gond nincs. Hazafele egy Binnel és egy Tomukoval buszozunk, szomszédok vagyunk, és akkorákat röhögünk, hogy egyszer biztos lepakolnak.

A hajótakarítás nem muszáj. Tegnap gondolkoztam is, hogy akarom-e. Ma estére világos, hogy igen. Igérgetni nem szabad, de ejsze lesz majd rólunk sok-sok blog :)

Finn barátkozási történet

Tegnap egy biciklijavító műhely előtt hasraestem. Ha már ott volt a műhely és úgyis kirakatbámulás miatt történt az egész, bementem, hogy csavarják helyre a kormányt. Fizetni nem kellett, de a pulton volt egy malacpersely kávé-adományoknak, bedobtam oda valami aprót. Mondja a bácsi, a szomszédban bolíviaiak árulják a kávét, oda jár, ebből is ott fog kávét venni. Szeret oda járni, mert spanyolul beszélgetnek. Kérdi, tudok-e spanyolul. Nem. Hát akkor honnan jöttem. Mondom, s az okot is, hogy miért. Közben nyugtázza, hogy a gumifogantyút ki kell cserélni, de csak a szomszéd utcában árulnak pont olyat, mint ami nekem kell. Mondom, gyorsan elszaladok, addig itt hagyom a virágcserepeimet és a csokrot. Beleegyezik.

Mire visszaérek, a műhely zárva, az ajtón egy cetli, hogy a szomszédban keressék, kávézik. Utánamegyek. Kicsi apró hely, néhány asztal, a pultnál egy lány unottan keresztrejtvényezik, a bácsi szürcsöli a kávéját. Kérdem, leülhetek-e melléje. Igen, ha nem sietek nagyon. Nem sietek. Ülünk egymás mellett, én a virágjaimra várok, ő talán arra, hogy mondjunk valamit.

Ő kezdi. Az előbb egyik szót rosszul mondtam, ugye nem baj, ha kijavít. Nem, dehogy. Mert ő senkit nem szokott kijavítani, de én talán örülnék neki. Örülök is. Pedig szépen beszélek, azt mondja. Hogy ő nem is tud fogalmazni, még azt sem tudná elmondani szépen, hogy mi történt a múlt pénteken. Mondom, én sem tudom megjavítani a biciklit. Nevetünk. Kérdi, ha romániai, ortodox vagyok-e. Nem. De vallásos-e. Nem tudom, kicsit, igen, vagyis hiszek Istenben. Hogy szerintem mi a feladatom Finnországban. Zavarba jövök, nem tudok mit mondani. Hát talán az, hogy elrontsam itt a teljes bicikliállományt. Nevet. Nekem meg az, hogy megjavítsam. Nevetek én is.

Odaköszön spanyolul a lánynak, átmegyünk az ő boltjába, ideadja a virágokat, és megegyezünk, hogy majd integetek, ha erre járok.

...nyolc ora pihenes...

Finnországról kisebb szünetekkel öt éve gondolom azt, hogy munkaország. Eme véleményem a két bukaresti év alatt gyökeresen nem változott meg, csak egy kicsit módosult: Finnország munkaország, mert mi nekik dolgozunk. A finnekhez viszonyítva sokat, gyorsan és olcsón. Mivel az ember jódolgában csodákra képes, felmondtam, és most ingyen és lassan csinálhatom itt a semmit.

Jelenlegi társadalmi státusom: munkát kereső külföldi (eu-állampolgár) diák. Vagyis munkát keresek.Gyakorlatilag bármi megfelelne, a tolmácskodástól kezdve a szakácskodáson át a levélszortírozásig. Noha eleinte nagyon viszolyogtam, újabban olyan állásajánlatokra is jelentkezem, amik telefonálgatást is feltételeznének. Mi több, egy legutóbbi tuningolt önéletrajzba még azokat a kurzusokat is beírtam, amiket anno drága pénzért a bukaresti cég szervezett nekem és sorstársaimnak, és amikre nem hittem volna, hogy egyszer még büszke leszek. Vagyis büszke nem vagyok, de azért jól jönnek.

Az eddig elküldött legalább tizenöt üzenetemre jött három automatikus válasz, hogy köszönik, majd jelentkeznek stb., és jött egy nem annyira automatikusnak tűnő válasz is (abban az egyben benne volt a nevem), szintén hogy köszönik. A nem annyira automatikusnak vissza is írtam, hogy én is. Mert egy automatikus válasz a boldogsághoz még kevés ugyan, de önmagában gyönyörű gesztus, főleg hogy tudom, a dolgozó finnek nem köszönnek meg semmit.

Ha a dolog drámai oldalát nézzük, akkor friss nyelvészeti mesteris diplomával igenis azért drukkolok, hogy a takarító cégek valamelyike egyszer mégis beadja a derekát, és azt mondja, üsse kő, felmoshatsz, tessék érte óránként tíz euró. Ha a dolog humoros oldalát nézzük, akkor itt ülök fiatalon, frissen és üdén, és a finn állam pénzén akkor járok iskolába, amikor akarok, és amikor nem akarok, akkor a finn állam pénzén fenntartott hiperkönyvtáraban turbózom az önéletrajzomat és írom haza összevissza a semmit, és pihenek. Kivétel hétvége, amikor nem, mert olyankor dolgom akad. Otthon szüret, és én sajnálom, hogy nem leszek. Ha semmi egyéb randi-program nem szerveződik meg hirtelen, akkor hétvégén én is szüretelek: Turku környékéről lelegelem a teljes vörösáfonya-termést. De ejsze abban sem lesz köszönet.

Kitérőcske: olyan órára is járok, ahol arról beszélgetünk, sajnos a szomáliaiakat nagyon nehéz integrálni, mert nem tudnak finnül. Mivel én tudok finnül, és alapvetően optimista vagyok, egyszer csak beállhatok szomáliainak.

Megszobásodásom negyedik estéjén írom eme nagy üdvöket. A saját gépem mögött üldögélek, amitől egyből irodalmi (van már kenyerem, borom is van stb.) hangulatom kerekedik, noha bor helyett csak ferihegyi Unicumom van, és nem is olyan nagyon finom. A nagyvilágot egy nagy ablak és egy kockás függöny választja el tőlem, ez utóbbi a finn-magyar lakótársi kapcsolatok legfrisebb gyümölcse. A két lány közül attól kaptam kölcsön, akinek nem Piia a neve, és aki egy icipicit kedvesebb (lásd előbbi függöny), de nem annyira, hogy alkalmat adjon egy újabb beszélgetésre és bemutatkozásra.

A szomszédban két német legény lakik, az egyik szerelmes, a másiknak kificamodott a bokája, és engem szerencsére mind a két téma érdekel. Úgyhogy tegnap söröztünk. Ha Bukarestben nem szerettem volna meg a sör ízét, most itt megütne ötvenhat guta.

Turkui hülyéskedésben eddig két magyar legény a kedvenc, pedig ők ma a vízízű répára, én pedig a vízízű uborkára panaszkodtam. Szakállas murok-topik, de valami közös kulturális vagyonunk ejsze mégis vagyon.

És ma egy nagyot dobbant a szívem, és rögtön utána kicsit dühös lettem, hogy nincs kinek elcsacsogni. Mert a régi baráti kapcsolatokkal ugyanaz a helyzet, mint amit Bp-n tapasztaltam anno, és amitől kicsit tartottam is. Ti. a fizikai távolság nem gond, hanem inkább ürügy, es a közelséget nem minden és mindenki bírja ki. Nna. Mivel nem erőszak a palacsintaevés és Budán is csak egyszer volt kutyavásár, most a szívdobbanások sokkal fontosabbak, mint a semmi osztása és szorzása és festegetése és satírozgatása.

Úgyhogy ha egyáltalán, akkor ne nosztalgikusan gondoljatok rám, hanem készítsétek a táncos cipellőket, hogy egy nagyon nagyot bulizzunk majd, vagyis kettőt legalább, a Spice-ban is, Mikházán is :) Üzenem, hogy járok egyetemre, és hogy a biciklizést újabban séta helyettesíti, de az is plácsé la miné.

Pussz nektek, jók legyetek.

Finnhoni gruppenudvok, mert blog egyelore nincs

Szerbusztok, emberkék,

megérkeztem Finnországba, béke van. Kedden lesz egy hete, hogy hosszú km-eket tekerek és tekergek Turku utcáin, pedig még nem is költöztem át a saját szobámba, ami kb. kétszer olyan távol lesz a központtól, mint a Roosa lakása, ahol mostanság leleddzem. Örömmel gondolok a szépen fejlődő popsi- és lábizmaimra, amin csak úgy feszül és feszít majd a bukaresti emlék-harapás.

Kutyák itt nincsenek, és noha úgy hírlett, a finn férfiak mégsem harapnak. Jó tudni. Egyszer egy sirálytól tojtam majdnem össze magam, de szerencsére nem lett közünk egymáshoz. Ha valaki látta, gyorsan felejtse el Hitchcock Madarait.

Az egyetemi élet és a társaság alakulóban, volt két bemutatkozó napunk, amikor végigvágtattunk az épületek között nagy csendben, miközben végig az járt a fejemben, hogy kell-e ez nekem, kellenek-e ezek nekem. Azóta kiötlődött a válasz is, hogy ejsze igen, es jobb lett a hangulatom és a hozzáállásom is. Városnézés gyanánt sorrajártunk 8 (nyolc) darab kocsmát, ami alatt ittam három siiderit és három teát, mert a végére nemhogy alkohol, de folyadék se fért már belém, és csodálkoztam egy sort azokon az újdonsült ismerősökön, akik a nyolc sör után még hazabicikliztek. Finnhonban a legtöbb leány legény a gáton.

Nyár van és nő vagyok és tetszik nekem így. Szép fiúk akadnak, de ennek az előbbi mondathoz nagy köze nincsen, úgyhogy várjuk mindennek a maga idejét. Például a munkáét, mert a pihenésé most bőven megvagyon. Ha tolmácsnak nem kellek, szakácsnak vagy cukrásznak szeretnék beállni, úgyhogy jövendő régeni, kvári vagy bukaresti vacsorákra gondolva drukkoljatok légyszi nekem.

Jók legyetek, puszi.

Bukarest

3. Hőfokok

(finomka dicséret az erdélyi legényekről, akikhez foghatót Bukuban nem találtam)

Mivel ma a megszokottnál korábban indultam és egy olyan útvonalon jöttem, ahol sok a dugó, de a buszban tűrhető a tömeg, nem izzadtam le. Az ilyen reggelek ritkák, és ritkák az izzadtságmentes délutánok is. Az esti helyzet egy icipicivel jobb, de ha a hazaút kilenc előttre van bekalkulálva, akkor egy esti adag is várható. Nem szeretem, de ez a bejegyzés nem is a szeretetről szól.

Másfél hete történt, hogy a bukaresti hőfokhoz szokva elgondoltam, vajon milyen idő lehet Kváron, és végül kölcsönnadrágban és szandáll-csíkos zokni kombinációban ágáltam minden kora reggel és késő este. Ettől a hangulattól sem estem hasra különösebben.

A hétvégén Csíkban jártunk, és én tudtam, hogy Csíkban hideg van, és vittem dzsekit és pulóvert és két blúzot és vastag zoknit, és teljes harci szerelésben fagytam majdnem halálra péntek éjjel, július hatodikán. Hasonló típusú végre felkészülve vártam a tegnap esti teraszos sörözést, miközben arra gondoltam, hogy Andreijal Bukuban papucsban és majócskában ülünk ki akár éjfélkor is, és hogy mennyire szép olyankor az élet.

Az, hogy most blogot írok s nem kiolvadok éppen, nem a kánikulának köszönhető. Mert Csíkban hőség nincs, de van egyéb hejde, például forró kávé a Landolóban, és meglepi-legény, aki kitalálja ezt az éjjeli programot. És nem csak hogy jégvirágokra nem gondoltam egész este, de hiába kínáltak volna egy teljes csíki hokicsapatot azért az esti fagyért cserébe, mert nem adom.

Bukarest

2. A tudás forrása

Humán beállítottságú agyat fejlesztettünk ki kézen-közön nekem. Tudom, hogy minden relatív, minden megállapításomat lehivatkoznám, pontosítanám, megadnám a továbbgondolási lehetőségeket stb. Arcmimikával, vállvonogatással, a tekintetemmel jelzem is mindig, figyelem! vigyázó szemeteket mögém is vessétek, kilóg valahol a lólábjegyzet.

Ez az az attitűd, ami itt nem nyerő.

Mert:

1. Vannak dolgok, amiket tudok.

2. Vannak dolgok, amiket nem tudok, de tudom, hogy hol nézhetnék utána.

3. Vannak dolgok, amiket nem tudok, de tudom, hogy ki tudja, és az már majdnem olyan, mintha tudnám én is.

4. Ha vannak olyan dolgok is, amiket nem tudok, és fogalmam sincs, hogy honnan tudhatnék meg ezt-azt velük kapcsolatban, akkor menjek szépen haza aludni vagy fogat mosni.

Kódhiba az is, hogy bevallom, ha nem tudom, hogy mi merre. Ez itt majdnem gorombaság. Ha valamire azt mondom, nu stiu, majdnem olyan, mintha azt mondanám, nu ma intereseaza, tűnsz már innen el? Ezért aztán minden visszautasító válaszom úgy kezdődik, hogy bocsánat, s azonnal nézem én is, vajon ki igazíthatna útba minket, az idegent és az ittlakó butát.

Két héttel ezelőtti eset: A bőrgyógyászatot keresem, megkérdem egy nénitől, hogy merre menjek (a kórház udvarán ül egy padon, pongyolában, papucsban, kekszet rág). Azt mondja, inkább eljön velem odáig. Megfogja a karomat, megyünk. Azt kérdi, ugye nem anyajegy miatt jöttem, mondom nem, mert neki, né, az a baja, most operálták le, X orvos, nagyon ügyes, hozzá érdemes menni. Az ajtóban azt mondja, ne féljek, ha beutalnak, mert ő még egy egész hétig itt van, jól megleszünk.

És látom is, amint szerda lesz és péntek, és mi délután a padon ülünk s útba igazítjuk az újakat. Sétafikálva, nagyokat trécselve, papucsban és pongyolában. Kettecskén, mi, akik már legalább három perce ismerjük egymást.

Bukarest

Felkonf: Bukarest már a legelső idedöcögésemkor tetszett. Interjúra jöttem, pont a licensz előtti héten, négy év Kolozsvár után. Egyetlen finn lányt ismertem az egész fővárosban, szeptember végén költözött haza, én ide október elején. Egy évre. Majdnem két éve. Még itt vagyok, még egy hónapnyit legalább.

Ami ezután sorozatban jön, az élménytartosítás, ha úgy tetszik, védőbeszédképp egy olyan kultúráról, ami akkor is van, ha nem vagyunk hajlandók tudomást venni a létezéséről.

Főként azoknak ajánlom, akiknek a szomszédjának a testvére megállt egyszer a bukaresti állomáson a tengerre menet, és azt mondta, sok a mocsok és a cigány.


1. Ma este

Hátamon a nagy zöld zsák, bal vállamon laptoptáska, jobbra a fekete válltáskám dugig tömve, az ölömben ötkilós görögdinnye. Baktatok hazafelé. Meleg van, nyár, boldog vagyok és szép és könnyű, és még mindig Bukarestben. A padon nénik, a fűben gyerekek. Bambulok.

Hirtelen úgy érzem, valami teljesen más. Mintha a karomnak lenne könnyebb, a két vállamnak, üres a tenyerem. Mindez néhány másodperc alatt. A lábam elé nézek, vajon a talaj? Nem. Jó méternyire tőlem gurul a dinnye előre.

Máshol talán ebből nem lenne történet. Itt lesz.

Jön szembe egy negyvenes pár, elengedik egymás kezét, a férfi lehajol, felkapja esti étkemet, letörölgeti, a nő a táskájában kutat, előszed egy zacskót, belepakolják, és nyomják is a markomba. Ehhez sem kellett fél percnél több.

Állunk hárman és nagyon nevetünk. Kérnek belőle?-kérdem. Nem. Hát akkor: köszönöm.

Elindulunk. Pár lépés után hátranézek, ők is. Találkozik a tekintetünk, még egy mosoly, a nő a szabad kezével integet utánam.

A jóérzés határa, avagy hol kezdődik az életbenmaradási ösztön

Miközben a napallergiától kicsattant testemet kenegetem nagy áhitatosan, egyszer a karomat, aztán lefele, hasat, combot, térdet, a nem sok fehér felület egyikére alászáll egy szúnyog nagy bizzegve és megáll. Se hang, se mozgás. Farkasszemet nézünk. Gyűl a mérgem, megbabonázni próbálom, másik kezemben a krémestubus csapni kész, de csak áll, csak áll s én nézem.

Te is, fiam, szúnyog? Most még te is?

Pár másodpercig még nézzük egymást mozdulatlanul, aztán elbizzeg nagy bőszen. A tubusos karommal még kinyitom az ablakot, előre, pajtás, Isten hírével. Ma estére 1-1. Pacifista vagyok.

Amiért csendebb

Amikor gép előtt pötyögök, például most is, szenvedek. Teljesen prózai bajaim vannak, műfajtól és műnemtől függetlenül. Éhes leszek. Miközben nyílik az első táblázat, szomjas is. Ki kell mennem vécére. Aztán meg kell néznem, hogy le van-e oltva a villany a konyhában. Hogy szellőzik-e a nappali, miközben én itt. Visszaülök, csend. Kellene valami zene. Kinyújtom a bal lábam, s nézem, hogy elérem-e a lábfejemmel a szőnyeg sarkát. Megtapogatom a hátam, hogy vajon le vagyok-e izzadva a nagy dögmelegben, s nem-e kellene esetleg lezuhanyozni, mert hátha. Néha igen, néha nem. Közben minden szünet előtt és után megnyomom a mentés gombot, és várom, hogy gyűljenek a semmiből az okos mondatok. Times New Roman 12-esben.

Ha látom, ebből így nem lesz gálickő, az ágy tetejére parancsolom magam, s ott bütykölök egy ideig. Ha érdekes résznél tartok, akkor kb. egy órányit. A vége felé már fülelek, vajon nincs-e valaki a konyhában, mert akkor gyorsan ráveszem, főzzük meg a karfiolt. S együk is meg. S mosogassunk is el. S én akkor már le is vinném a szemetet. Könyhatündérkedés közben be-be szaladok, s rápillantok a jegyzeteimre, csak úgy fentről, félszemmel, s megállapítom, hogy jól ír ez a toll. Kár, hogy majd be kell gépelni, lásd első bekezdés, mert mennyire vinném persze, ha szóban is lehetne, ó én okos képem s szemüvegem s szolid fekete cipőm.


Csak írni, csak írni ne kellene. Mert nincs rusnyább műfaj az államvizsga-dolgozatnál. S lustább sem a magyar lánynál. S, úgy hírlik, szebb sem, bár most csak a tudomány éltet, csak a tudomány...

(Jan Kaila: Elis Sinistö)

Kiváncs, hogy milyen lesz ötkor, holnap ötkor, jövő hét ilyenkor ötkor, július 5.-én ötkor a világ. Megjegyz, hogy fél öt után öt perccel sincs a világon nagy baj, csak csend és nagy-nagy kiváncs, hogy milyen lesz ötkor, holnap ötkor stb.

Jó lesz, ugye. Az ugye retorikus, de egy rábólint most olyan jól jönne.

Szőrivel - apró lelki bajok terápiás célból


A tegnapi nap az "ünnepelt betegség" jegyében telt el. Vettem kötszert, fertőtlenítőszert, fáslit, s felsorakoztattam őket a laptop mellé. Rögtön a lámpa mellett virul az oltáspapír, hogy eszembe ne jusson megveszni.

Minden emberi lény körülöttem kedves, empatikus, lágy, szelíd hangnemben érdeklődött, hogy fáj-e. Nem. Hallottam sok kutyás történetet, kit itt, kit ott, kit ez, kit az harapott meg, egyeseket puszta szeretetből. Szép is volt a tegnapi nap nagyon. Izgalmasan indult, de nyugtával dicsérd, ugye.

A nyugta már nem volt annyira dicséretre méltó. Gép ki, ablak ki, hálóing fel, tea be, ruhák holnapra (mára) elő. Gondolatok elő. Itt jön a baj. Apró hülyeségek, mint pl. hogy nem szívesen nézem a saját vérem. De hát akkor ki más. Meg hogy este még minden izmom, kezem, karom, lábam, nyakam, fenekem megfeszülve, bennük izomláz és oltás és nagy-nagy félelem.

De harapást szőrivel. Most felsorakoztatok egy adag nyavalyát. Van, ami az enyém, van, ami nem, és amit nem is szeretnék összeszedni.

Leszámolás, 1-2-3, indul.

Víz: tegnap egy lány a medence lépcsőjébe kapaszkodott és valami teljesen torz arckifejezéssel nézte a saját két kezét.

Földi dolgok: amikor agyműtét előtt hazaengedték még pár napra a kórházból, aztán többet soha, nagymamám kitakaríttatta az összes, még az ágyneműs szekrényét is.

Éjjel: ugyanez a nagymamám fizetett valakinek, hogy nála aludjon, mert egyedül sose mert.

Haj: egyik osztálytársam teljesen levadul, ha hozzáérsz a zselézett hajához. Egy másik, ő kopasz, időnként megengedi, hogy megsimogasd a fejét. De csak néha.

Tömeg: egyik szőke nem járt sem villamossal, sem busszal, sem metróval, csak és kizárólag gyalog. Megjegyzem, Budapesten. Ha hangosan beszéltem, tőlem is félt.

Papír: mielőtt kidobnám, mindent széttépek. Apró darabokra. Négybe, nyolcba, attól függ. Ha lehet, a túloldalra még feljegyzek valamit, s még használom egy darabig. De amikor ki kell dobni, nincs mese, széttépem.

Pénz: nagymamám, jelen idő, mindig mindenről megkérdi, mennyi volt. És felírja a dátumot is, hogy mit mikor vett.

Galambok: van valaki, akivel soha nem lehet téren találkozni, mert fél a madaraktól.

Álom: egyik szobatársnőm kacagott álmában, amire én mindig felébredtem. Egy másik ismerős pálinkát iszik elalvás előtt, hogy ne álmodjon rosszakat.

Lopás: egyszer a hátizsákomra felakadt egy melltartó, és kifelé menet csipogni kezdett a biztonsági berendezés. Egy elárusító utánam jött, leakasztotta, mosolygott és további szép napot kívánt. Azóta időnként, boltból kijövet, végiggondolom, vajon innen mit viszek.

Vadonatúj: zörgő faleveleket és zacskókat fenevadnak nézek.


(folyt. köv., de hátha nincs mivel)

Esetem a hülye állatokkal*

Hülye állatokkal elég ritkán találkozom, mert alapjában véve pacifista vagyok és vigyázok a jelzőkre és a számra. Egyszer egy majdnem-hülye-állatról éppen a szám nyomán derült ki, hogy mégsem az. Megkértem, ne osonjon éjjel a nyomomban Kvár Hányinger utcáján, hanem lesz szíves kielőzni, mert félek. Úgy meglepődött, hogy meg sem kérdezte, mégis kitől vagy mitől.

A ma reggeli hülye állatok se nem osontak, se nem kérdeztek semmit. Nem is féltem tőlük egy cseppet sem. Csak feküdtek a földön és lazáztak, én pedig caplattam előre. Ejsze azon is merengtem, vajon hol száradjon a bugyim éppen. Azon, hogy hol van már a tavalyi hó (amikor a kutyák mást is őriztek, mint a kanálisfedőket és a bokrok alját), akkor még nem gondolkoztam. Én piisz, ti piisz, közünk egymáshoz nagy semmi.

Tény, hogy én túl voltam már a reggeli úszáson, és ők még mindig nem csináltak semmit, csak lógatták a sárga bigyuszt a fülükben. És még ők feküdtek a bokor és álltak (még ők) az erdő felől. Derült égből kutya, előugrott az egyik. A legvitézebb. Nekem az átlagosnál kisebbek a fogaim, az övé nagyobb. Kicsit beszartabb hangnemben néztem, hogy mi van, haver. Aztán jött a többi. Még vagy kettő. Három. Hat. Fene tudja. Akkorra már nem volt semmi hangnemem. Sem hangom, sem bugyim, ami száradjon, se uszoda, se vízhordó asszonyok szoborban ott messze. A lélegzetemre figyeltem, s hogy egyre görbül a szám. Nyugi, tüttö, egyszer csak megúnják. Nem rúgtam, nem ordibáltam, nem néztem rájuk görbén, nem feküdtem rá a kanálisfedőjükre, nem kacagtam a sárga bigyuszukon, nem kérdeztem, mi van, barna, kiheréltek.

Engem viszont mintha. Akkor hagytam abba a böginyészést, amikor rájöttem, sorba kell állnom védőoltásért. Egyenesen a kutyától jöttem, és még csak nyolc óra, és már vannak előttem vagy hárman.

A védőoltásokat (to be continued) bekaptam, ők pedig kapják be. Alamuszi banda.



*Ez a történet nem az Esetem Hanssal című történetre rímel, mert Hans nem az esetem. Igaz, a hülye állatok sem, de legalább a -val/-vel raggal most nincs bajom.

Női bejegyzés

Szárad a tojás az arcomon.
A szagja, mint tepertyűs pogácsa
Tordán, vagy hab a tortán.
Pogácsában jó, nőben büdös vagyok,
bár hős, ki rögvest ragyog.

Ha a szépítkezés előbbi lépésére gondolok,
a homlokom és a fülem töve is jót derül.

Kiderül, hogy a puliszkaliszt csodákra
képes: pépes, mézzel kevert nagy
puliszkadarabok alatt rejlik az igazi képem.

Most jön a mélység:

Tépem a hajam, hogy eddig miért nem.
Kétlem,
hogy hiába kértem,
hogy a fric-francokat csak hozzám mérten
az arcomra.



Ha valakinek van ötlete arra, hogy lehetne azt is beleírni, hogy a fejemen van egy úszósapka (a hajtépés átvitt értelemben olvasandó), az kérem segítsen, mert rohanok mosakodni, agyő.

Esetem Hanssal

Hansról azért nem tudok hétfő délután sem sokat, mert figyelmetlen, érdektelen, vizet bámuló, üresfejű, húst nem evő, de mindezek ellenére, vagy éppen ezért, lady vagyok. Ez csak vasárnap reggel derült ki egy köszönő sms-ből.

Lett vala egy izgi szombat este. Megvolt hozzá szinte minden: M., akivel taliztam. Én, szintén M., aki. Egy szökőkút, ahol. Egy nagy park, ahová. Egy nagy tó, aminek a partján. Zene, sajnos m., amit hallgatni közben. Egyedül csak miért nem volt. Vagyis, pontosítok, két miért volt, és két miért sokkal rosszabb egy nagy, de legalább becsületes és egyértelmű semminél. És kellett egy egész este, hogy ezt letisztázzam magamban unalmamban.

M. Lipcséből jött Erdélyt nézni, Hospitality Club-ismerős. Bukuban az utolsó három napot tölti mitegy az út koronázásaként ő, a teremtés koronája. Felajánlom, hogy mehetünk valahová, ha már erre jár és pont adott a szombat este. Tali a kútnál. Mosoly, puszi. Négyszer akkora mint én, magasságban, súlyban, mosolyban, szemüvegben. Úgy tűnik, bár akkor ez még sejtelem, hogy nem emilyen erényekre vágyik: ő elmében is nagy. S akkor rázendít, hogy bizonyítsa.

Kezdi a svájciakkal, az erdélyi templomokkal, folytatja a bukaresti építészeti stílusokkal, dicséri Szebent, szídja a szélső jobbosokat, magyarázza Basescut, a csitri román nőket, a túl pontos svájciakat, telefonon megmutatja az apja képét, mesél a focibajnokságról, a Johanna-parkról. Közben figyelek, hogy jó metróra üljünk fel. Megyünk három megállót, az előadótanáránál tart, amikor kiszállunk. Elérünk a tóhoz, amikor a Zugehörigkeit-ot magyarázza éppen és Charles viszonyát Erdélyhez. Akad egy pad, húzok egyet a karján, hogy észrevegye, én már leültem. Nincs gond, éppen az autósztrádát ecseteli, s hogy Bukuban a közlekedés szar, egy kanyar pont belefért.

Feladom. Nézem a vizet. Közben zeng M. és a manele. Látom a csónakokat. A munkahelyünket a távolban. Magamat a távolban. Magamat nyáron, télen. Ezt-azt nyáron, télen.

Arra ébredek, hogy hát Hans. Melyik Hans. Zavarban vagyok. Hát az, akivel a múltkor Zürichben a háznak a tetejének az ideológiailag teljesen támadhatatlan stb.

Vigyázni tessék! Egyáltalán nem veszélytelen, ha az ember a sok na ja közé egy Wer-t is beszúr.

Feleim szümtükkel

A Kolozsváron és itt-ott folyó nagy társalgásokból úgy igyekszem kivonni magam, hogy jól megnézem, kire és mire kattintok rá. Mert ugye sose tudhatni, kinek mitől mi kattan be. Vagy, mert kicsi a világ és gyarló az ember: kinek kitől mi. A körültekintéshez a nem túl mongoloid két szememet használom, az értékítélethez valami mást.

Ez a bejegyzés a szemekről szól: az enyém kék. A formára vonatkozó jelzőkön nem gondolkoztam soha túl sokat, hagyom, hogy magukért beszéljenek. A múltkor találtak is egy szócsövet. Egy bukaresti taxisofőrt. Magyarázom neki - szombat éjjel, száguldunk haza - hogy nem vagyok cseh. Nem hiszi. Akkor mi. Magyar. Végleg nem hiszi. Transilvaneanca, hogy segítsek. Nem lehet. Kérdem miért. Egyszerre ámít és rémít, ahogy ennyire tud valamit. Mert a magyarok"hunszeműek". Tessék? Ca la japonezi, mondja, most rajta a sor, hogy kisegítsen. Náluk a családban vannak magyarok, és egyik sem néz úgy ki, mint én. Sőt, az unokatestvére elvett egy váradi magyar nőt, s azoknak is olyan hunszemű két lányuk lett, hogy nem győzik csodálni őket itt Bukarestben. Szóval itt az idő, hogy felfedjem valódi kilétemet. Kb. ez áll a neki sem túl hun tekintetében.



Látjátok feleim szümtükkel, hová jutottunk. Mily csehül állnak a dolgok, ha már a magyarok is összevissza néznek.



(Egyszer arról írok majd bejegyzés, hogy milyen idétlen arckifejezéssel szokták lereagálni egyébként értelmesnek tartott ismerőseim, amikor bejelentem, hogy szeretem Bukarestben. Erre még alszom egy sort.)

Paul Klee: Schellen-Engel, 1933

A kompenzációs mechanizmusokról


Valaki szöget ütött a fejembe valamivel, és nem kalapáccsal. Szuahéliül most annyit tudok, mint suomiul anno. Vagyis semmit. De van kereken eggyel több szuahéli anyanyelvű ismerősöm, mint ahány finnt ismertem egyetem előtt. Vagyis egy. Az előbb épp írtam neki, mert a mother tangue-dologban nem voltam teljesen biztos, de szuahéliül tud, az tutti.

Meine Mutti, mesélte, és grossmutti, és közben zabált, és nem tudtam levenni róla a tekintetem, mert fekete volt nagyon, és állandóan látszott a foga fehérje, és ez biztos cseppet sem zavarta, mert folyton csak kuncogott mindenen. Km-ekről látszott, hogy tetszünk egymásnak egy kicsit. Összeborzolhatlak-e, kérdeztem, sőt, megfoghatod a kezem is, mondta, szürkésrózsaszín a nagy feketében, és csak néztem és csodálkoztam rajta és magamon és a helyzeten. Mert másfél órája futottunk össze egy berlini buszon, mondjuk úgy, véletlenül.

Mun pikku neekeri, ennyit tudott finnül, én kicsi négerem. Míg állni látszék az idő, futottak a gondolataim körbe-körbe, az én szőkém, amint duzzog a sarkon és vagy nem mond semmit, vagy kiabál; a másik szőke, amint másfél év cseverészés után a nagy virtualitásból megelevenedni készül pont másnap, és a sok-sok ige magyarul, és főnevek és napsütés és szuahéli nyelv.

Te mit eszel ezeken az északiakon? Nem tudom, motyogok. Ahogy állnak nagy szőkén, kikerekedett kék szemmel, és azt mondják nekem, niii.

Ez a tisztaság tetszik. Eleinte. Egy kicsit. Ideig-óráig. Mert őszinték és egyenesek, így nyugodt szívvel eshetünk hasra, amikor kimondják másfél év után, jópofa vagy: teljesen biztos, hogy komolyan is gondolják. Úgyhogy szokjuk csak, feszegessük az udvariasság és a diplomatikusság határait, s férceljük nagy megelégedéssel a viszonyokat.


Na de kigondoltam a következőt.

Amikor ebből elég lesz, lásd tök és hócipő, meg fogom kérdezni Maxtől, hogy mondják azt, félre az útból, zsiráf, vagy rádköpöm a banánhéjat. The sun is shining over the rainbow...

Az asztal alatt szárad a bugyim éppen. Életképeket szeretek írni. Olyan höpöket, semmilyeneket, könnyedeket. Magamról szeretek talán írni a leginkább, csak én bírok versemnek hőse lenni stb. Az stb.-ket is nagyon szeretem, de ezekől meg minek.

Bukarestről azt szoktam mondani, hogy Budapesttel ellentétben nem mutogatni kell, hanem ideköltözni és kipróbálni. Mindkettőről közvetlen tapasztalataim vannak, tudom miről beszélek. A lélektani helyzetképeimmel ugyanez a helyzet. Nem írnom kell, mutogatnom, hanem beköltöznöm és kóstolgatnom, milyen ízű a májam, vesém, szívem, lelkem, amikor kint ilyen tavasz és az asztal alatt szárad a bugyim.

Olyan könnyedén, mint ainoként anno, nem tudom, mikor fogok újra írni. De ric marad, ideig-óráig legalább, s egy gyakorló blog kékell a szomszédban.

Kaptam egy levelet egy régi ismerőstől, kábé fél évre rá, hogy én kérdeztem tőle valamit. Az illető elnézést kér: közben trombitálni tanul, nincs ideje pötyögni.

Hát, kérem szépen, időm nekem lenne, de kedvem nincs. Vagyis mikor hogy, most épp egy kevés. Sanyargatom magam: vagy nyelvtant tanulok, vagy kesztyűbe dudálni*.

*jemandem die Flötentöte beibringen

Átalakulás miatt lárva. (Papp Márió)

Elfogytak a szeles vőlegényeim mind egy szálig.

Úgyhogy most itt ücsörgök, 16:38, és ahelyett, hogy bájcsevegnék egy távoli szőkével, bütykölök két mondat blogot. És azt sem bánom, ha ezt az Egologo már nem biggyeszti ki oda: hrrrmrgrb.

Morcos vagyok.


Cipelnivalóm mint zsák só. Van hozzá két hátizsákom, nagy zöld és közepes piros, ha rámbízzák, a nagy zölddel indulok meg. Hogy férjen.

Nem megyek világgá soha törülköző nélkül, pedig mindenhol adnának, és én is adok mindenkinek, aki hozzám jön, és soha nem is értem, miért hozott törülközőt magával, mikor itt is van.

Viszem mindenhova a saját hálózsákomat, és ha éppen osztják, hogy végül ki mivel takarózzon, akkor gyorsan előkapom, hogy nekem nem kell, nekem van. Múmiahálózsákom van, amolyan szinglihálózsák, hiába puha és zöld. Annyira egyszemélyes, hogy még összebújva sem férek el benne senkivel, sőt, még alatta sem, mert a magasságomhoz szabva ez is rövid, és akivel ilyenkor összebújnék, az magasabb.

Ha világgá megyek, egyedül megyek. A legjobb helyeket egyedül láttam, úgy, hogy nem volt akinek elmondani, copyright Csaba, Ezt is láttuk, bazzeg. Ha nem vagyok egyedül, akkor is az motoszkál a fejemben, hogy pont az, akit én szeretnék, miért nincs most éppen itt. És ha valakivel csókolózom a berlini angyal lábánál, mert itt feltétlenül kell és jólesik, utána úgyis csak addig futja gondolatokból, hogy hjam.

Nagy neszeszert nem cipelek, éppen csak a minimálisat, bár egyszer pont azzal a kifogással nem aludtam a legénynél, hogy nincs nálam a fogkefe.

Van viszont tolltartóm, mindenféle színű és hangulatú írószerek, legalább tíz egyszerre, hegyző, radír, kétféle puhaságú ceruza, gémkapocs és vonalzó. Harmadéven egy ilyen gyűjteményt mindenestől elvesztettem, és bánatomban összeszartam magam.


Na.

Miközben fizikailag ennyi szart cipelek magam után, még nagyobb belső zagyva: még azt képzelem magamról, hogy én egy hősi nő vagyok, egyenesen amazon, mert mindezt, a hatvan literes nagy zöldet is, egyes egydül képes vagyok vinni, és soha senkitől nem kérek segítséget. Mikor a nyáron egy bácsi a vonaton azt mondta, Milyen kicsi lány milyen nagy hátizsákkal, úgy éreztem, hemzseg bennem az erő.


Fene egyen súlyokat.

Szép éz écépécé néjé cépé :)

Szép szerdát mindekinek, akinek ma ünnepelhetnékje van.

(Paul Klee: Bob - 1920)

Tunes vamp boszorka.

Igy ert veget egy pentek este gyonyoruseges tunder-vampir-boszorkanysagom.
Beke ra.
Eljunk, mi nok, es eljetek, ti kreativ ferfiak.
S mily kar, hogy a jo szoveg nem eleg a boldogsaghoz.

Ültettem petrezselymet, de árulni belőle egy szálat sem fogok senkinek.

A hajam hangulatilag másfél kilométerrel kurtább, mint két héttel ezelőtt. Ha a hajhossz az ésszel fordítottan arányos, akkor érzem a hosszúságot. Rövidülnek, tömörülnek, összemennek, egyszerűsödnek a dolgok és a narancssárga pulóverem, ha új a hőfok. És ejsze az.

Korán fekszem, és ha elcsendesedek legbelül, végigmasírozik a tenyeremen néhány hangyasereg. Ha mégis valamire, akkor arra gondolok közben, hogy milyen is a pingvineknél az apaság. Szép ugye.

Az agyam dorzális pályájának* (meglett a legeslegutolsó mesteris vizsgám is, gyere, dolgozat, gyere!) ünnepélyesen megköszönöm, hogy létezik, s hogy a miken túl időnként bennem is felsejlik a merre. Hogy lépni tudok két szép izmosodó lábszárral előre, s dönteni mást is, mint tőkét, ha úgy adódik.

Szép napot, világ. Lassacskán ugye kitavaszodunk.

* Sznob bejegyzés, mondta Edó, úgyhogy kiegészítem és szemléltetem :) A kitavaszodást most nem.

"A látórendszerben megtalálható 2 pálya analógiájára a nyelvben is elkülöníthető a következő két rendszer: 1. Dorzális pálya: Hol? rendszer (térbeli viszonyok kódolása), helykifejezések, kisebb 2. Ventrális pálya: Mi? rendszer (tárgyak jellemzőinek kódolása),– főnevek, nagyobb"

Még egy ideig téli álmot alszom, jó éjt, világ!

A felvétel egy adag bácsi-a-biciklinezés után készült, Bukuban. Fotoshoptalan változat. Az ágyneműtartó élőben kisebb, az alapfény narancssárgább, az abroszok karácsonytájt frissen mosva. Gyulára - hátul fekszik a laptopon - azóta csíkos zoknit adtam. A szék elfordítva, éppen azon kuporgok. A törülköző ugyanott, még vizes, most zuhanyoztam. A hagyma - hátul fehér láda - néhány hónap fővárosi élet és nagy adag tejfölös szósz után bebizonyította, hogy nem örökzöld, azóta is keresem a csokros petrezselyemet, hogy vessek helyette. A nagy narancssárga Panu-féle dobozból kb. egy éve fogyhatott ki a csoki, ami csoda, a finn Budapest szörnyű. Most van rumos csokim, de az nem látszik. A hajam sem, pedig itt már rövid. S a blúzom túrt és puha, a kendők úgyszintén.

A mennyei harmónia, hejde textusok, nem vicc: lenni jó, itt lenni jó, jól lenni jó. Jónak lenni, ha, jó. Golyó.

Heppa-heppa?

Kék, zöld és foszforsárga rendőrök készítik elő szép hazánk napját a lepedőkből kicsavart Charles de Gaulle orra előtt. Egy tank mellett jöttem dolgozdába, rendőrök kísérték a 41-es útvonalán a Diadalív felé. Időnként hangosbeszélőkön ki-kiszóltak az első rendőrautóból, hogy Da-te. Vagyis kb. hogy: Miért ücsörögsz, hülye, az orrom előtt.

Ha én foszforsárga lennék, vagy román, vagy rendőr, sejtem, hogy az ücsörögsz-szel bajaim lennének.

Nah. Meséljek. Jöttem vissza elmondani, nyomjuk fel a morált, hogy azért semmit sem kell agyontervezni, szervezni, s hogy ha egyszer eszembe ötlik az, amitől hujj de elindulok madarat fogni, akkor indulok is rögtön bármerre s nem lesz baj egy szál sem,

amikor kicseszett velem a Blogger.
Én vele.
Én magammal.
Nem infós én bloggoló magammal.
Filológus énnel, most ragozom.

Áttértem a beta-változatra, ami yahooban rémronda, de itt sem álom. Explorerben nem tudok frissíteni semmit, nincs zöld, bold, kis és nagy betű. Netscape nincs otthon. S most hirtelen még azt sem tudom, hogy ezt most sikerül-e fellőnöm.

Ha nem, blogszünet, egy kicsit úgyis unom már.

Bámulom a képernyőt éppen, és közben nagyokat szenvedek. A többes szám nem poén. Pókkisasszony én. A-verzió, B-verzió, tervezni jó, perverzió, ha oda így meg úgy az ez meg az, na akkor én ma végre. Vagy inkább mégse. A fülemben Jazz+azék pont azt nyomják, esti fél négykor november végén, amit harmadéven hozott Jannak a Mikulás. Hát én immár mit válasszak. Kit. Merre, mikor, miért.

Höh. Höhhök.

Éjjel hihetetlenül sok tennivalóm akadt. Fél négykor felébredtem, megnéztem az órát, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy még pont jut idő a lovakra is, mert maholnap nyakunkon az aratás.

Időnként az éjszakák izgalmasabbak, mint a nappalok. Pár hete Lappföldön jártunk a szüleimmel, és Edó, a hely szülöttje, elmagyarázta nekik, hogy azért kell kövekkel kirakni az óriáshalat, mert alatta megpuhul és füstölődik a hús. Aztán kb. egy hete, ez most a romantikus álom, hosszú-hosszú utcákon kézenfogva sétáltam egy férfitündérrel, akire már nem haragudtam amiatt, hogy egy nyári éjszaka, amikor az álmaimban is csak virtuális volt, nem pötyögött kedvesen, és egy sarkon még csókolóztunk is; és akkor ugyan furcsa színe és íze volt, mintha nem ő lenne ő, de ez az ébredés édességén semmit nem változtatott.

Ha igaz az, hogy az ember álmában intézi, szépítgeti, szabdalja, fényesíti, kóstolgatja azt, amire nappal nincs ideje, akkor én azt szeretném, ha álmomban vasárnap délután lenne, és én aludnék egy kicsit. A többit majd ébren, köszönöm.

Miten selittäisi perhosia kilpikonnalle. Hogyan magyarázni a pillangókat a teknősbékának. Ugye. (Az eredeti Amos Oz-féle mondat, Roosánál olvastam, Meri on sama. Bár körülöttem szinte minden változó, ó, és ez olyan jó.)

Megszoktam, szeretem. Érdekes. Tele van lehetőségekkel. Kulturálisan nagyon izgalmas. Tapasztalatnak nagyon jó. Most már belejöttem. Már nem is veszem észre, annyira hozzászokott a szemem. Megváltozott az ingerküszöböm, asszem. Fiataloknak jó, de a gyermekeinket nem itt nevelném, asszem. Teljesen más, mint otthon. Igen, tanulok románul, érdekes. Kedvesek, igen. Nem, a kutyáktól nem félek. Vannak magyarok, de nem sokan. Nem. Igen. Asszem. Annyira azért nem. Mások, igen.

Ilyeneket beszélek, ha Bukarestről kérdeznek. Sok-sok buta, üres mondat sok-sok üres kérdésre. Mintha nem ebben az országban nőtt volna fel mindenki. Mintha valaki hajlandó is lenne elhinni, ami egyébként nagyon igaz, hogy itt más is van, mint nagy, alföldi, mocskos betontömbök közötti kóborkutyaszar. Igyekszem mindig úgy mondani, hogy ne is kérdezősködjenek többet. Belülről alakulok és kevesen vannak, akik kíváncsiak arra, hogy merrefelé terjedek délután öt előtt. És kevesek azok, akik tudják, hogy más is van, mint Szentgyörgy, Vásárhely, Budapest és Kolozsvár.

Uff.

Halmazállapotok

Földfölöttivel való monologizálásomból ezentúl kihagyom azokat, akik a felhők fölött élnek. Történik mindez 2006. hétfő negyed tizeneggyel kezdődőleg, a reformáció napjának előestéjén, két megdöbbentő autóbaleset miatt költőző és egyéves halott nagymama tudatával a fejemben.

Az ötletcsíra a vonaton jött, vasárnap délután. Egy nénivel utaztam. A termopán ablakokkal kezdtük, a két ablaküveg közötti nemesgázzal, onnan a nemesfémekkel, a savakkal és sókkal, a csontok szerkezetével, a szervezetben felgyülemlett zsírral és bánattal és magánnyal. Azzal, hogy nincs férje, elvált. Hogy nekem sincs. Se unokám. Amikor a porladó csontokról volt szó, még mindig az elején tartottunk. Hogy megmarad a kar, a lábszár, a koponya. Elporlanak a porcok, az ujjak. Hogy az almaecet segít a szervezet kitakarításában. Hogy a grépfrútlevet nem jó semmivel keverni, úgy kell inni magára. Lehetőleg reggel. Hogy amikor az ember nyugdíjas, akkor az életnek lesz valami monoton lendülete, de az övének nincs. Kémiailag meg is magyarázta, hogy miért nincs. Miomákról is beszélt, de azt nem értettem.

Már Csíkban voltunk, amikor a néni bejelentette, hogy ma azt hiszi, meghal. Lehet, hogy még a vonaton. S ha igen, akkor hogy nekem mit kell tennem. Szentgyörgyön ledobni. Vagy ha nem bírom, lekiáltani az unokatestvérének, hogy itt van a tetem. Győzködni próbáltam, de a halál tudatával szemben nekem sincsenek érveim. Annyit mndhattam, hogy Szentgyörgyön segítek majd leadni a csomagját, amit előre meg is köszönt.


Nagymamám jutott eszembe. Többé-kevésbé mellette voltam, amig beteg volt. Amig sejteni lehetett, hogy nem éli túl. Akkor megszünt létezni. Tuszkoltam a helyére Bukarestet, a mesteri felvételit, az új életemet, a kockás zöld kosztümöt, mindent, mindent. Csak a temetésen sírtam egy kicsit. Nem tudtam többé hozzáérni, sem beszélni hozzá. Éjszaka azon gondolkoztam, vajon én öltem-e meg, vagy valaki más. Álmomban nem vagyok jóban vele. Sokkal rosszabbul vagyok vele, mint élőben bármikor. Kérdem, mondja meg végül, ő most élő-e vagy halott. Persze halott, ő is tudja és én is. Felnőttkorom legintenzívebben ható halottja, az első.


Nyugodt álmokat, fentiek.

Herra antoi, herra otti, tyydy siihen hottentotti.

Kedd déli bölcsesség. Ha meglesz a megfelelő rím, lefordítom magyarra is. Addig is :)

Almastesztat sutottem reggelire. Gondoltam, a ferfiak is ehetnek belole, ha felebrednek, Agota nyaral, csak magamnak nem szivesen sutok. Egyelore en vagyok az egyetlen, aki zabal. A ferfiak felholtan ebredtek, keresik a vizet, nagy a tumultus a furdoajtoban. Aki ejjel legeny a talpan stb.

Kozben jol elvagyok a gondolataimban. Olyan, mintha tavaly lenne. Ugy probaltam tegnap setalni, mintha eloszor latnam Bukut. Ket tavalyi szombatra emlekszem nagyon. Az egyik pont a koltozesem napja, maradtam itt egyedul, felturbozva, mint aki egesz nyaron spenotot evett. A masodik a nagymamam temetese utani elso szombat, november vegi hihetetlen napsutes, barna szoknyaban labitok elore a Magherun es vasarnap delre varok nagyon.

Pont ettol a szombat delutan es en a vasarnapra varok-tol kellene megszabaditanom magam. Voi mun omat pikkupirut. Kozben Jan arra kivancsi, mi langzsoltunk-e eleget. Igen, persze. Pedig persze, ami persze. Mindossze a mult idoben vagyok teljesen biztos.

Egy bacilusos hét utáni bacilustalan hét szerdája van ma. Edó újra itt. Marika blogilag el. Olvasni olvasok, írni nehézkesebben. Mézes csokit (tudom, tudom, Méz és Csokit) belinkelném ide, ha rábólintana, inkognitóban akár, nem bánom. Élőben majd nagy-nagy ölelés nekik, főleg Csokinak.

Számok

Négyen lakunk együtt. Van három ágyunk, két kihúzható fotelünk és egy pótmatracunk. A három ágyból kettő kétszemélyes, az enyém nem. Az egyszemélyes ágyam kb. 2 méter hosszú.

Egy igazi nagy szekrényünk van, az is a szobámban. A szekrényajtókon három óriás tükör. Megfelelő szögben látni lehet bennük hét egyfejű Marikát. Önvizsgálat idején a fejeim száma meghétszereződik, sárkány én.

Van egy poharunk a fürdőben, abban tartjuk a fogkeféket. Nyugalmi állapotban hetet. Pillanatnyilag a fogkeféink száma kilenc. Három abból nem tudom a kié. Nekem egy fogkefém van ott. Eddig 1 darab bölcsességfogam nőtt ki, de ennek ehhez semmi köze.

Ha kacagok, tizenegy fogam látszik egyszerre.


Tegnap hármasban főztünk zöldséglevest, nagy-nagy adagot. Andrei szerint azért, mert két családot kell etetni. Ebből a kettőből nem tudom eldönteni, hogy egyik család kik vagyunk. Az ebéd minden esetre olyan volt, mintha szövetséget kötöttünk volna, mi, az 53-as lakói.

Club A, Bukarest, 2006.10.07: Agota, Marika + egy potyautas.

Matti Virtanen újra házat venne.



Ha jól számolom, ez lesz az ötödik. Az elsőre Budapesten kezdett el gyűjteni 2004. őszén, én akkor voltam negyedéves. Emlékszem, azért volt nagyon felháborodva, hogy a fronton felszabadították ugyan a hazát, de a nőt már neki kell megszelidítenie. Nafene. Nem élveztem az eszmefuttatását, a porakone-ihoz nem is értettem, nem is érdekelt.

Matti Ouluban jött elő másodszor, akkor jó sokáig maradt is. Pár napig egyetemre sem jártam miatta: leköltöztettem a matracot a földre, s ott kuksoltam a hálózsákban. Jegyeztem az aranymondásait, a szebbeket elküldtem Jannak. Például a nőről, akinek közvetlenül a melle alatt kezdődik a lába, s nem is ér véget soha. Jan jelezte, hogy nem szereti, ha finnül írok neki, de két hónapra rá még mindig ellenőrízni kívánta, hogy az én kettőm vajon végetér-e. (Véget hát. - szerk.megj.)

Mire felköltöztem újra az ágyra, Ondrejnak is baja lett egy Mattival, angolul nem az igazi, hogy segítek-e neki. Ano. Jo. Hogy Matti öreg-e. Nem öreg, csak finn és férfi és házra gyűjt. Az eszmefuttatásom kézépső részén vitatkoztunk egy kicsit, de a ház végül harmadszorra is meglett.

Negyedszerre magyarul gyűlt ki a kilencszázezer (Yvettenek azóta is nagy kiitos :). Beletört rendre minden fogam. Jossitelu. Vittuuntumatta. Esileikin. Egyszer sírtam is, mert annyi guta ütött meg egyszerre. De tetszett nekem ez a Matti, s kicsit Kari Hotakainen is.

Utoljára, az őszi kiruccanásomról nem hagyott nyugton hazajönni. A repülőtéren vettem meg, C-árcsoport, ragasztott, olcsó példány. Miközben ezt pötyögöm, önálló életet él, masszírozza a népet éppen vagy szalad.


(Mint ahogy én is r.cs.-hez, hogy ha felteszi a Látó internetes archívumára a tavaly júliusi számot is, belinkelhessem ide. Míg lesz egy nagyon profi fordítás.)

Plakátterv: Timo Mänttäri

Nyár Bukuban akkor van, amikor a szomszéd pékfiúk bugyira vetkőzve kiülnek a bódé elé tökmagot köpdösni. Ma láttam egyet: rövidnadrágban majszolt egy shaormát. Arra következtettem, hogy jön az ősz.

Érett szőlőt mindenkinek.

Az elet, hala a Foldfolottinek, Herra Jessa, Jumala, nem finn nagykovetsegi evadnyito fogadasokbol all.

Kotes es oldas


A cim (hogy mindennemu utalast kizarjunk, es profanizaljunk egy kicsit) onnan ered, hogy a hetvegen megsebesultem. Egyik ujjamat egy kover murokkal egyutt lereszeltem, s ma egy kicsit meg is pergeltem a sebet. Vicc, hogy eppen muroksutes kozben. De nem kotottem be. Nem veszes.

Vesztelen idoket elunk :)

Peti ocsem ma koltozott fel Kvarra. Petivel akkor baratkoztunk ossze, amikor en elkerultem otthonrol. Akkor nott meg. Valtozott meg. Valtoztam meg. Nem tudom. Talpraesett es ugyes, es feltalalja magat. Jarhat (ha akar) a Bulgakovba es a Banffy-kertbe nyaron, es Ors pirkadatkor pirithat neki kenyeret. Petivel lenni jo. Ulni vele egyutt a jardaszegelyen, mint nyaron egyszer Szebenben, es majszolni valamit. Keszulni, hogy erre vagy arra mit vag majd vissza. Osztani a vilagnak nagy dolgait. Meselni arrol, hogy mi van. Mellebujni, hogy reggel es ebreszto. Es ha mar adodott ez a ot ev iskolai korkulonbseg, akkor varni azokra a hetvegekre, amikor majd hozza (is)jarhatok. Vagy egyutt valahova. En, a kolozsvari oreg, es o, az uj generacio.

Es drukkolok + szerintem o is, hogy Anyacs es Apacs hamar megszeresse az otthonletet. Hogy ne aggodjanak foloslegesen. Hogy varjanak haza, es vacsorazzunk majd nagyokat egyutt. Tizenegykor, ahogy szoktuk. Es en nyafogjak egy kicsit, hogy ilyenkor mar keso, de azert zabaljak be krumplisalatabol es zakuszkaskenyerbol, Peti meg egyen ket liternyi apritost.

Jo igy. Jo lesz nagyon.


Amugy ma kerek egy eve, hogy Bukarestbe koltoztem. Kerek egy evre. A terv a kovetkezo volt:

Karrier: Huzom az idot. Februarra megirom az ujsagirois allamvizsgamat. Juniusban befejezem a filos mesterit. Felvetelizek, es fel is vesznek Turkuba balti dolgokat tanulmanyozni. Kozben penzt gyujtok es tapasztalatot. Jovo ilyenkorra (vagyis mara, ha jol szamolom), vilagga megyek.
Sziv (figyelem, nem Sziv Erno!): passzivitas. Jan magatol megszelidul, es idekoltozik. Ha megsem, jon a herceg, lehetoleg november legelejen, lovon. Legkesobb akkor. Elcsavarja a fejem. Annyira, hogy azert a dolttel szedett elso pont nem csorbuljon. Egyutt megyunk majd vilagga. Vagy egyedul megyek vilagga, de akkor utana vagyadozom. Olvadozom. Jon egy masik herceg stb. Kezdhetjuk elolrol.

Ehhez kepest mesterirol logtam fel evet. Osszedobtam egy ujsagirois dolgozatot, ami annyira halvanyka, hogy szegyellni is szegyellem. Kiszerettem a felvilagbol. Orommel csokkenek. Es most ugy gondolom, hogy nem tudok semmit. Semmi ennyire pontosat. Annyit legfeljebb, hogy meg maradok egy evet. Sutiket enni a Romanan, sorozni es beszelgetni nagyokat Edoval, fozni itthon, moziba jarni, olvasni. Gondolkozni a nagy maganyon. Meg egy evet legalabb. S hogy Jan ide nem koltozik, s hogy a herceg nem messengeren teszi majd jeleneset. Ha jon. Amikor. Na. Mely sohaj, no vallveregetes.


(Stilaris megjegyzesek: 1. itthon nincsenek ekezetek. 2. szoban a bobeszeduseget, irva a minimalizmust szeretem. De nem sikerul. Javasolom, hogy minden masodik bekezdest ugorjatok at, hatha akkor.)

Szilágyi Domokos: Belémhalni

Istenem, kit ószeren
vettem, légy ma óvszerem,
óvj az ebtől, óvj a sebtől,
óvj a tökéletesebbtől *,
hagyjál engem, balga tagot
és kipletykált hallgatagot
látszatomnak látszanom,
hagyj továbbra játszanom,
bár lehet, hogy léha, talmi.
Hagyj magamba belémhalni.

*"...mert tudjuk, hogy a jónak mindig legnagyobb ellensége a legjobb."

Nem tudok linkelni. Olvasom a Transzin, hogy Szisz körül is mi van megint :( Lépjünk már túl ezek fölött. Egyesek másféllel/kettővel fiatalabb generáció vagyunk.

Úgy vonultam el ma reggel a lepedőből két napja kihámozott Charles de Gaulle előtt, mint egy nagy franciakulcs. Közben a szabadság, az egyenlőség és még valami járt a fejemben.

Hetedikben, akkor voltam 12, ugyanabba a fiúba voltunk szerelmesek négyen. A dilemmát úgy oldottuk meg, hogy rábíztuk, válasszon ő. Néhány nap gondolkodás után megvolt a döntés: Emese. Nem volt harag. Még arra is emlékszem, hogy egyszer azért kellett hármasban előresétálnunk, hogy ők hátul csókolózhassanak.

Hetedik óta a hozzáállásom folyamatosan változik. Nyolcadikban már nem voltam ennyire liberális, Gergelyért bármikor kiterítettem volna néhány nőt. Kilencedikben egyiket kitessékeltem a szilveszteri buliról, nekem ott ne zavarja a pályát.

Nem emlékszem, mikor mentem át nyúlba. Libába. Angyalba. Amazonból nőbe, höh. Deákné vászna én. Mivel egyre felnőttebb körülöttem az élet, kicsit én is szomorú vagyok.

Indulok haza tegnap este Edóéktól, és nem jön a villamos. Se felénk, sem az ellenkező irányba. Állunk a megállóban vagy huszan. Kérdem egy nőtől, hogy vajon lezárták-e ezt is, mint a városban majdnem mindent, frankofón találkozó Bukuban. Átszól az úton egy férfi, hogy a 41-es nem jár, de nem a franciák miatt, hanem mert a végállomáson meccs van. A Steauat veri éppen a Lyon. Egye fene, jön a busz. Újabb húsz perc, berobog, dugig tele. Felgyömöszölöm magam, bal kezemmel szorítom a táskám, a jobbal kapaszkodok. A gyomrom magasságában egy nagy, puha, tréningnadrágos segg, azt sem látom, hogy kié. Nincs hely, hogy megmozdítsam a fejemet. Fölöttem pálinkaszag, egy bőr(!) kapalos időnként lehajol az én 165 cm-s magasságomra, és megkérdi, vajon merre kanyarodik ez a busz. Ja hogy még kanyarodik is. Szól jobbról egy nő, hogy a hajcsattja. Rendben, figyelek.

Összesen egy óra, míg hazaérek. Andris otthon, hogy a Steaua úgy kikap majd, mint a pinty. Ágota, hogy fapadossal indul Románia az EU-ba. Nagy dolgok történnek itten.

Időnként dalra fakadok. A költői kifejezés nem vicc. Állok, ülök vagy biciklizek, teljesen mindegy. Daltól, hangulattól, nyelvtől függ, hogy mi lesz a csicsergésből.

Bukaresti utcán, este hazafele követelem, hogy Ampukaa komissaarit. Vécére indulva you're such a puzzle, i guess... Bicikliülésre ráfagyott fenékkel Niin kaunis on maa. Egyszer a Nincsen szebb a magyar lánynál is beugrott, pedig, magyar nő ne beszéljen haza, az én hangszálaimnak kuss.

A munkatársaim, hála, toleránsak. Miután az Easyjet felhúzott, néhány órán keresztül duruzsoltam, hogy kell nekem my money back (copyright Birmingham-i kórus), s Anders felajánlott egy ötszázast.

Na de most.

Van új Kapteeni Ä:ni-CDm. Reális veszély, hogy egyszer megtetszik és megtanulom. Pedig a műfaj és (figyelem!) élőben a blog írója is csak rajongóknak. Olkaa hyvä, syyä eka.

Alternatív utazástörténet pipában:

1. Berlin: Jan is, én is felnőtt, értelmes, egykoron (egymásba) szerelmes ember vagyunk, tudjuk, hány az óra, s úgy is válunk el. Áll az ajtóban, s kacag, hogy Ne hülyéskedj már. Másnap nagy ajtócsapkodások. Sms-értesítés arról, hogy ez is kipipálva.

2. Budapest: két tosi jees-férfivel a Kispipában ebédelünk :)

3. Bukarest: békepipa-féle, S. hülése elmúlóban. S. melkein mennyttä.

Magritte: Ez nem pipa.

Itthon vagyok.

Mivel azonnal beálltam a ringbe, belémragadt sok-sok mesélnivaló, de raktározok, dobozolok, csoportosítok,
csomagolom az emlékek közé a naftalint,
kergetem a molyokat,
ápolgatom a sok biciklizéstől bekékült lábszáraimat és a közben alaposan kiürített szívemet,


csiga-Peppi én :)


Leipää rakkautta ja silkkaa hölynpölyä
ei älykästä mölyä
vain rakkautta ja hölynpölyä