A szakmai csúcsról, s ami utána következik

Mostanában olyat dolgozom, hogy ülünk hárman, ketten beszélnek, én vagyok középen. Úgy vagyok, hogy ha vagyok se legyek. Ez nem filozófia, hanem citrom nélküli tea, ami csak akkor van, ha van citrom is, amit kihagyni belőle. (A lócitromot per def. Persze, ami persze.) Hármunk közül, van úgy, hogy (a.) mindenki izgul egy kicsit, (b.) az egyik nagyon izgul, mert a másik éppen raknábeléa, olyankor a harmadik az egyensúly kedvéért nem, (c.) senki nem izgul, süt a nap, telik az idő és a képernyő betűkkel. Egyéb lehetőségek lehetnének, de nincsenek.

Namostmár, amire rájöttem: amikor épp (b.) vagy (c.) van és én, a harmadik, a a citromésédesmézéstea, 3in1, testileg-lelkileg-nyelvileg jó formában vagyok, pontosan hallom, hogyan szól a pont.

ui1.Tegnap láttam egy autót, a száma FI RIC 696. Nagy merengés után azt is kitaláltam, hogy ez mit jelent.

ui2. Amikor nem a pontot hallgatom, nem rendszámtáblákat nézek és nem blogot pötyögök, akkor egy néhány hete kapott Rubik-kockát tekergetek ezerrel (te kergeted a macskát? tekergeti a fene) és Maj Karmát hallgatok. Voltunk koncerten is, bele a nagy finn zenei életbe ezerrel, bele.

ui3. Miközben ide ilyeneket írok, teleírtam három füzetet, a legutóbbit zölddel. Egyszer majd bütykölök belőlük valamit. Papírrepülőket.

A dolgok rendjéről és a maguk idejéről

Egyéb okokból kértem és harminc euróért cserébe a román nagykövetség azonnal adott is egy igazolás-félét arról, hogy férjemuramjobbikfelem nincsen. Mivel a követségen a diszkrét finnekhez képest mifajtáink dolgoznak, jött a tanács is: Da vedeţi cum faceţi, că declaraţia nu e valabilă până la nesfârşit. Vagyis vigyázzak, mit csinálok, mert ez sem érvényes a végtelenségig.

És azóta is, ma is csípkedem magam, ha meg nem haltam, mert biza sose tudhassuk.

A kedélyek csillapultságáról vasárnap esti tíz fokban

Ma este a buszmegállóban, útban a tüzijáték felé egy földrajz szakos magyar legény azt kérdezte tőlem, tudom-e, hol van Szeged, jártam-e valaha Magyarországon. Ezzel a legénnyel finomvegyes társaságban (egy cseh lánnyal, két japánnal, egy észttel és egy alaszkai fiúval) péntek este bezabáltunk egy zacskó csipszet. Tettük mindezt ékes finn nyelven, mindenki a maga nyelvével. Mivel az ember, ha teheti, megválogatja az asztaltársaságát, a zaba emlékére ma a legtermészetesebben annyit válaszoltam: igen.

(Anno ha rácsodálkoztam arra, hogy a szőke ezt is, azt is érti magyarul, a válasz mindig ez volt: És azt is tudom, ki volt Petőfi Sándor. Most inkább Arany: "Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?")

Nem mind arany ami

(Kaj Stenvall: Iso kahvi)
Valami nagyon készülődőben van és én nagyon csendben vagyok.

-munikéjsön

Álmomban a lakótársnőm, aki újabban napi két honlapot gyárt különböző wannabe-együtteseknek, azt mondta, azt a blogbejegyzést, amire nem érkezik legalább hat komment, fölösleges volt megírni, törölni kell. Reggelre a hatot, és pont a hatot, nem értettem, de álmomban nagyon logikusnak tűnt.

Ezúttal küldöm a dalt nagy-nagy szeretettel egykori és jövendőbeli kommentelőimnek, és bocsika azokért az alkalmakért, amikor nem megy nálam nagyon az a fajta kommjunikéjsön.

(A dal egyébként Viikate és utalás egy finn közmondásra, miszerint ha a kátrány, a szauna és a Koskenkorva-vodka nem segít, csak a sír segít. Nekem a szauna segített :)

Harci készültségben

Hajnalni 6.20-kor, olyan jó húsz perce kikapcsoltam a telefonos ébresztőt, megköszörültem a torkomat és ama szebbik és frissebbik hangomon beleszóltam a semmibe: Huomenta.

Ha valaki legény a talpán, az legyen pirkadattól pirkadatig az.

There was a thunder without rain.

A férfiúi hév és kitartás győzelme eme cudar világ fölött

Történt, hogy egy szombat éjjel lelopták az autónkról a dísztárcsákat. Az öcsém bennük a mester, ő szerketyálta, ő ragasztotta, ő suvickolja, őt bosszantotta az ügy talán a leginkább.

Az autó a tömbház előtt állt, kb. ott, ahová anno a kenyeres dobozokat hozták hajnalban. Az első emeleten egy cég irodája van, amit felvevőkamera őríz, úgyhogy a családi férfiak rögtön kitalálták: megnézni a szalagot és felfedni a tolvajt. Kb. három órányi anyag, de alapos és tiszta: az autónk mellé beparkolt egy pont ugyanolyan, kiszállt három manusz, a tárcsákat leszedték és mentek a szemük világába. A férfiakból annyi látszott, hogy egyiknek eláll a füle.

Épeszű régeni ember ekkora üggyel a rendőrségre még nem megy, de az öcsém vérszemet kapott és négy napon keresztül vadászta az Opeleket, kb. így: visz a fodrászhoz, a túloldalon egy leparkolt Opel, fék, Peti kiszáll, megy és vigyilál, nincs karcolás, nem a miénk, vissza, autó indul, megyünk tovább. Negyedik nap estéjére, mert Régen kicsi, egy bár elől előkerült az igazi, s belülről hozzá az ifjúi hév is. Mire édesapám odaért felnőtt férfiként várni, hogy megjöjjön a tulaj, a potenciális tolvaj, addigra ott voltak az öcsém barátai is, a csendesek, a nagyszájúak, a nagyszájúakat még jobban felhergelni tudók, a kicsik és nagyok és közepesek és szőkék és barnák.

Az autó egy pincérnőé volt, akinek fogalma sem volt, hogy voltak-e és vannak-e most az autón tárcsák, mert a kocsiügyeket a férje intézi és valószínűleg tisztán. A tömeg hitte is meg nem is, de a biztonság kedvéért azért elmondták neki, hogy a szalag épp feldolgozás alatt áll, és ha a tárcsák nem kerülnek elő reggelre, viszik is a rendőrségre a képet a kedves férjének mindkét szerteszét álló füléről, s azokat majd tépászhatja is mérgében, amikor jó istenesen megbűntetik a lopásért. De nőket nem bánt a felbőszült férfiúi sereg sem, úgyhogy úgy jöttek haza, mint akik megtalálták, de újra elvesztették a boldogságot.

És mit ad a földfölötti másnap reggelre? Hepiendet s a bejegyzés végére csattanót. Mert rossz pénz nem vész el s mert a tolvajok is emberek, ergó valahol a lelkük mélyén nagyon-nagyon jók.

Rózsa Sándor összevonja

szemöldökét, neiti Kerepi pedig ama keményebbik hangját gyakorja.

Van úgy, hogy nem járhat jól a kecske is, a káposzta is, és a kecskének is, a káposztának is tiszta, hogy most (ideig-óráig legalábbis) valamelyik a rövidebbet húzza. Jobbik esetben a másik, de honnan annyi jobbik eset. Az ábra egy idő után átlátható lesz. Fölösleges reménykedni, hogy a kecske jószántából lemond - mondjuk - a cikáról, és hülye zöld az a fej, aki ezt elvárja. És az is csak álszent műtrágyázott, aki a bendőben nem mérgében zöldül, hanem arra gondol, most legalább jól lakott a szegény állat. Szóval (egy egykori szőke ízes németmagyar nyelvén mondva) valamelyiknek ki kell baszolódnia ahhoz, hogy oldódjon a feszültség.

De ha a kecske van annyira kreatív, hogy metafizikai összefüggésbe helyezze a zabát, és netántán még együttérzésre is vágyik a káposztától, amiért olyan nehéz és lelkileg is megterhelő felfalni őt, mikor olyan szép és zöld és zsenge és hejdehaj, akkor oda menjen legelni, ahová a szeptember eleji esős délutánon leginkább vágyhat: melegebb éghajlatokra.

Ágyő, s kalap. S káposztának lenni még mindig jobb, mint amire egy borozós este nagy vígan panaszkodtam, tudniillik hüvelyesnek, mondjuk paszulynak.

Feljebb, emeljetek...

...feljebb, a bűn gyászos éjiből.

Eme bejegyzés elolvasása pont annyi időbe telik, amennyibe nekem a megpislákulás, vagyis: szombat délután olyan magasra másztam a Tordai hasadékban, hogy amikor lenéztem és leszóltam a fiúknak, hogy most már elég, alászállok, hagyják a kötelet, egy pillanatig megérezhettem a nagy igazságot: hogy tudniillik aki felmászni tud, az bizony le is, és ki is, bármiféle szarból.

És miközben reszketett a lábam, mint egy varrógépen, kimásztam a hámból, mint egy pinty, és azóta is tudom, hogy a felemelkedés és felülemelkedés kéz a kézben jár és körbe-körbe vigyorog.

(A képen az öcsém, de én is oda.)

Papó kalapja alatt a világ

Hazajöttem.

Papóval utaztam Budapestről Nyárádtőig. Papónak csak a kalapja volt nagyobb a jókedvénél, a kalapja és a családja, hét gyerek, huszonegy unoka. Papó egyetlen fia, mert a többi hat lány, szintén a buszon utazott, két üléssel Papó mögött. Mögöttem a menye és hébe-hóba a kisunoka. Kató, aki mellettem ült, nem volt rokon, de ők vigyáztak rá is, hogy ne fusson a Papó mellett ülő fiúval a bokorba. Naccsága, otthon van már három gyermeke, tudja, hogy kell csábítani a férfit. A fiú szőke volt és Kató szerint olyan szép, hogy ha a nők meglátják Kolozsváron, ketté is hasad a szívük. Mint Fekete Pákó, vagy még annál is szebb.

A fiú nem tudott magyarul, nem tudott románul, még cigányul sem. Czeck Republic, mondta nekem, és terjedt is tovább, hogy Csekkoszlovákiából. Előre egy néni vitte a hírt, mert pont akkor fájdult meg a lába, amikor kiderült, hogy van, aki érti a szép szőkét, és feltétlenül fel kellett állnia. Hátrafelé Kató tolmácsolt és a Papó menye. Még egy ifjú pár is éledezni kezdett a kókadozásból, de Kató néhány kacér megjegyzése után a lány újra a fiúra omlott és maradtak a nagy csendben. Úgy, úgy, fogja csak a kezét, mert elcsábítom. Né, be is sárgult a féltékenységtől. Miilyen fiatal...

A cseh fiú is fiatal volt, tizenhét, és minden megjegyzésre megvolt a megfelelő válasza. Buksza? Máni? Jes. Láv? Jes. Kolozsváron? Jes. Jössz velem a bokorba? Jes. Vagy inkább valaki mással? Jes. Veszel nekem Bombát? Bomba, what?, jes. Az első megállóig megnősítették kétszer (magyarul), egyszer a Papó menyének az unokahúgával, egyszer velem. Kató vállalta, hogy bevezeti a szerelmi élet titkaiba is, ha bokor is lesz az első benzinkútnál, mert így, plénum előtt kicsit szégyelli. Te, ugye, nem szégyelled magad. Jes.

Kár, hogy nem cigány, pedig milyen szép -- mondja nekem Kató a határnál. Ha nem cigány, a bokorba jó, de aztán mit csinálok vele.

Hát igen, nyugtázom, és úgy belepirulok az első itthoni sötét éjszakába, mint a japán utitársam pár órával korábban a repülőgépen, amikor az ölömbe ejtette a villát.

Papírfecni, 2002

Vázoljuk így a kérdést, most csak elmélet:

A kisasszony szerelmes. Úgy kezdődik, hogy arra emlékezni szinte lehetetlen, egyszerre csak bevillan, hogy ennyire még soha senkit, és hogy ezután vagy ő, vagy a cölibátus. Mindez teljesen komolyan és nagyon mélyen, mintha csupa metafizika lenne az élet.

Ott tartottunk, hogy ő, más téma nincs, nem is volt, nem is lehetne. Ha már pontosan tudhatni róla, hogy ő az igazi, kezdődik a világ-építés. Kiírjuk valahova mélyre, hogy "aktív türelem", és kivárjuk, hogy megszülessen hozzá a kontextus. Stratégia nincs, a kiírás a maximum. Az aktív a lerohanástól a teljes tartózkodásig bármit (pontosabban: mindent) takar. Ha a roppant erőteljes szerelmi érzéshez bizonytalanság és be nem vallott félelem is társul, a jelentése a következő: igaziból, konkrétan semmi, átvitt értelemben viszont minden. Ő lesz az úr a házban és kint az udvaron is. Még a lépcsőházban is, ha nincs udvar. (Hozzáírva, 2009: Puszta gasztronómiai kiváncsiságból sütni lehet néhány tortát gluténmentes lisztből, hogy vajon sikerül-e. Utánaolvasni, hol laknak a szorbok. Hogy mi egy bit.) Mindenkinek megvan a maga százezer fifikája.

Az elméletben a ha csak az udvarhoz köthető, az elmélethez semmiképp. Ha nincs, csak van van. Legfeljebb lesz. Felháborodás is lesz, de csak később, a vége felé. Mert tudniillik a kisasszony nem az a hejde tudatos hódító és elméletekben sem túl erős. Seperc alatt megy össze az ő betü, és nyilvánvalóvá válik, hogy urambocsá, ez is egy közönséges zsákutca. Vagy pofáraesés. S mintha a szőlő sem lenne a legédesebb.

Úgy ér véget, hogy a dolgok nem jönnek össze vagy túl gyorsan összejönnek, ajtóstól a házba, cipőstől a házba (mondottam volt, mindenkinek a maga százezer fifikája). Utána marad a csend, az aztaleborultszivarvégétazéletének és az újabb utak. És az ők. S ha férfi lennék, klasszikusan, kész rím is lenne, hogy a nők.

Amanda Lear: Enigma

Vásztusztuszkükü

Kicseréltem a blogprofilból az angyalt emberre. Én vagyok. Én én vagyok magammal. -nak is, ejsze. Finnül azt mondják, olla sinut itsensä kanssa. Te-ben lenni önmagaddal. Tebenned lenni önmagammal.

No, nyári délutáni filosz, most a lényegre: végigolvastam a blogot és van egy olyan bejegyzés, még bukaresti, hogy repül a kaktusz és én tegnapelőtt töltöttem a huszonhármat. Most nem repül semmi, majom sem ugrik sehová, de most már hárommal öregebb vagyok. És mit van mit tenni :)

A csámborgóra vett szaros csillagok

Állati jó múlt hetem volt, volt benne Kistehén és a Borz, szarvasok élő és húsgombóc formában, szúnyogok millióan, lefotózandó rákláb, halak, vadak s mi jó falat. Padlót fogok, ha Lappföldre gondolok. Felszámol minden hasonlítási alapot, elvet, tervet, csak perget és kerget újabb és újabb célpontok felé.

Mert a fejünkben régi képek soha sem volt időkről mesélnek, leginkább azt bánom-forma, hogy hazafelé autózva már Finnországban is feltűnt az első szaros csillag. Megállíthatatlanul jön az ősz és vele együtt az angliai (romániai) beklikkeléseim is kanadaira cserélődnek, pedig még ki sem barátkoztuk egymást és magunkat úgy istenesen...



Az első kép Ifjord apály idején, a második Pallastunturi. Vissza-vissza-vissza!

Számok a keserű valóságról

Egy biciklibelső kicseréléséhez ugyanannyi focistára van szükség, ahányra egy villanykörte becsavarásához. Nekem kétszer fél délutánra, két belsőre, kétszer egy órányi galoppra a boltba és vissza. És akkor a lelki oldaláról még nem beszéltünk, de enyhe utalásként ez meg ez.

Lifisz.

Trapp a jegen mezítláb

Tegnap azt mondta Medve barátom (épp kiszállt volt a barlangjából mézet kóstolgatni), hogy nincs értelme időt szánni olyan dolgokra, amikben az ember nem biztos. Mert ő így már cseszett el éveket, és azóta is bánja. A tétellel kötekedhetek, az érveléssel nem, mert én is csesztem el, de azóta sem bánom, úgyhogy lehet, hogy el sem csesztem, vagyis nekem empatikus kuss.

A téma örök, futottunk körülötte ezer kört, néha kettesben, néha én egyedül, néha én másokkal. Izzadtság- és fokhagymaszaga van, már szégyellem is előhozni. Az edzés jó, de jobb szeretnék előre-hátra mint kényes témák körül körbe-körbe szaladgálni. Főleg, hogy mindig én kezdem. Mert mi biztos manapság. Ki a biztos. Ki biztos és miben. Mikor ítélünk halálra egy régesrégi akarást. Mitől lesz egy aktuális akarásból régesrégi.

Az évekről annyit, hogy engem valamikor sínre állítottak, iskola, egyetem, munka, mesteri, újra munka, újra egyetem, egyenesen előre, munkával dicsérjük május elsejét. Ez az északi adag ráadásként jött, nem volt benne a menetrendben, én sem tudom még, mire való, gondolkozom rajta eleget. Trapp előre, mezítláb.

Ma azt mondta egy görög férfi (56 éves, 24 éve itt él), hogy legszívesebben hagyná ezeket a jegesmedvéket s menne haza a barnamedvék közé. Ahhoz, hogy nyugodtan mehessek, nekem még jegesmedvétlenítenem kell magam. S Medve-elmélet ide vagy oda, tisztelni annyira az éveket, hogy ne a saját akarásaimat jegeljem, ha már itt is nyár van és vagy tizenöt fok.

Nincsenszebba

...oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái... (W.S.)

A ló

Volt az elsős ábécéskönyvben egy szöveg Marikáról és a barikáról. Most, húsz évvel később, kérem a barikát lóra javítani. Jobban illik a személyiségemhez.

Szombaton ballagási ünnepségre hívtak, kiöltöztem, megvolt az ajándék, virág, kis retikül, száz év óta először kis sarkocskás topánka. A buszmegálló fél óra innen, önnön lábaimon topogtam odáig. A buszban tízpercnyire megszusszantam, aztán folytattam a topogást, két sarok után a totyogást, aztán a kínos helyváltoztatást A-pontból ismeretlen B-pont felé. Mert hogy hirtelen nem tudtam merre menni. Az utcán olyankor senki nem jár, délután volt, nyár és Finnország, és én egy szép külvárosi családi házat kerestem. Két megváltó ötletem jött egyszerre, 1. felhívni a háziakat, 2. lehúzni az átkozott sarkos cipőt, fujj, de aztán csak a másodikból lett valami, mert a háziak nem válaszoltak, és én úgyis megtalálom az utat egyedül. Úgyhogy csak mentem előre és figyeltem a tájat körbe-körbe, én, a talpraesett. Saját talpraesettségemnek főleg a talp-részét éreztem és azt egyre inkább, mert égetett az aszfalt nagyon. De ha egyszer már pályára álltam, akkor igenis előre, és úgy keringtem, de úgy keringtem, hogy bő hetedhét országot is bejártam, míg végül egy lovastanyán kötöttem ki nagy puccban s glóriában s izzadtan s napszemüvegesen.

Abban a szent percben hívtam a segítséget, és két perc alatt kievickéltettek és itt a hepiend. És önérzetben megfogyva bár, de törve nem, újra megfogalmaztam, hogy fene egye a makacsságomat, tanuljak már egyszer alázatot és merjem azt mondani, hogy oké, keringeni hejde vagány, de acca ide a kezed, babám. Vagy ha keringhetnékem van, akkor oké, de kiöltözés előtt vagy után még egyszer lecsekkolni, hogy megvan a cél, csuhajja.

A vég s a még

Ha Miklós addig tűrte, míg tűrhette, akkor én kész rózsabokor vagyok.

Egysoros a fintorokról

Én tudom, hogy bezzeg Kalotaszeg és a Hargita, de nekem nagyon gyakran pont Bukarest hiányzik.

Update to M mint m

Közkívánatra, Lehelnek:

Tavaszi virágos borítékban megjött a bocsánatkérő levél és egy húszeurós ajándékkártya. Noha az általam elszenvedett sérelmeket anyagilag jóvátenni képteleség, kérnek, hogy fogadjam szeretettel ezt a kis figyelmességet, amelyet a következő boltokban (hosszú lista az S-üzletlánchoz tartozó boltokról) lehet elvásárolni. Az ügyet az illetékesekkel (hibás cím, a turkui legrosszabb hírű lakónegyed boltjának a címe) megbeszélték és biztosítanak, hogy hasonló eset nem történik meg újra. Szeretnék, ha továbbra is bizalommal fordulnék hozzájuk, és ha bármilyen kérdésem van ezzel az üggyel kapcsolatban, ezen a tel.számon és email-címen érdeklődhetek.

Az ajándékkártyát pár hétig őriztem, aztán vettem belőle a köz javára:

12 l finn (anya)földet a virágcserepekbe
egy műanyagládát az erkélyre
két kampót, amivel felfogni a ládát
1 tasak bazsalikom-magot
1 tasak koriánder-magot

Saját javamra:
1 kg murkot
1 zacskó joghurtos mogyorót
2 doboz túrót

Úgyhogy most ott fogan majd meg a sok zöld a finn földben és virágzik, miközben én nem az idegeimet, hanem finomakat rágcsálok. R, mint relax.

Szombat esti bék

Este van már, késő este, tizenegy múlt és szürkülödik. Nelly épp a moldvai hórára ropja, én hol őt nézem, hol ezt a bütykölődő szöveget. Ötpercenként ki-kiszaladok a fürdőbe, és surolok egyet-egyet. A tükör és a kagyló már megvan, maradt a vécéfedő. Most, hogy eszembe jutott, főzhetnék teát is. Szombat este van és én egyedül vagyok itthon. Ritkán vagyok egyedül itthon. Itthon vagyok. Erről akarok írni, csak kell hozzá a felvezető.

Ira barátnőm testvére, a nagyon orosz Nátáská összejött Helsinkiben egy finn fiúval. Úgy történt, hogy Nátáská beugrott a cserkészboltba, meglátta a fiút és elhivatta magát randira. (A műveltető képző saját értelmezésem, de menjünk csak tovább.) A randi jól sikerült, a fiú megkérte, hogy még találkozzanak. Nátáská elég elfoglalt, de mivel a fiú annyira ragaszkodott hozzá, megbeszélték, hogy találkoznak rá egy hétre az állomáson és együtt várják a Szentpétervárról érkező vonatot, benne N. édesanyjával. Oroszországban (csak úgy szóba jött), illik virággal várni az érkezőt, úgyhogy a fiú (aki talán jó cserkész is, ki tudja) ott állt a peronon, egyik kezében a virágcsokorral, másikban Nátáská törékeny kis kacsókájával. Az anyuka a fogadtatástól meghatódott, és rögtön el is hívta a fiatalokat fagyizni a tengerparta. Itt jön viszont a baki. A parton lufikat is árulnak, és N. iiiimádja a lufikat. Főleg az aranyos lufikat, nézd csak ez milyen éééédes. Semmi. Úúúúúgy szeretett volna Nátáská egy lufit. De semmi. Pedig ezek ooooolyan aranyos lufik voltak. Semmi-semmi-semmi. N. nem hagyta magát és finoman szólt a cserkész fiúnak, hogy neki biza KELL egy lufi, vegyen neki egyet. Mire a fiú, hogy ő diák, neki minden pénze a csokorra ment rá, ennél több pénze nincsen, ez a csokor is több mint húsz euró volt, lufi nem lesz és kész. Nátáská ezt még megbocsátotta, de amikor két újabb tengerparti séta után is úgy érezte, hogy a fiú nem receptív kellőképpen az ő lelki rezdüléseire, úgy repült haza Szentpétervárra, mint akit héliummal fújtak fel. (N. csak szűk társaságban káromkodik, de amikor én hallottam a történetet, akkor valami olyasmit is említett, hogy basszamegalufiját. Részemről rábólintva, csak nyugodtan, hajrá.)

A helyzet az, hogy lelki lufijaim vannak, de olyan mutogatnivaló, röppinthető, nincs egy sem. És júliusban jön édesanyám, de tutibizti, hogy nem várjuk majd az állomáson virággal. S noha a tervekben és az otthoni elképzelésekben is úgy volt, hogy kb. most illene, nem repülök végleg haza. Ülök itt, nézem az eurovízut, bütykölöm a szövegeket és nagy lelki megelégedéssel veszem tudomásul, hogy ha még kettőt simítok azon a vécéfedőn, a fürdő is ki lesz patyolattisztára takarítva. És ha rövidtávú tervek szerint jutunk egyről kettőre, akkor a mai szombat este kipipálva.

Ezt a bejegyzést kb. fél éve kezdtem el és hagytam abba, és most azért fejezem be, mert az előbb levittem a szemetet, és felkiáltottam volna B.-nek, hogy jöjjön, mert kész a süti, de már nincs kinek.

B. az államvizsga-dolgozatát két évig tartotta szépen, bekötve a polcon, de nem adta le. Közben csinált ezt-azt, reggel és este hajót takarított, napközben evett, aludt, filmet nézett, bütykölgetett egy-két programocskát, hogy ne rozsdázzanak meg az agytekervényei. Otthon, Kínában, várta anyja, apja, egy működő családi vállalkozás és egy neki szánt lakás, de nem adta az Isten, hogy B. hazamenjen. Az okokról nem volt érdemes B.-t faggatni, tudta ő jól, hogy mit csinál.

Egyszer beavatott a számításaiba: amikor reggel felkel, úgy veszi, hogy már elköltött tizenöt eurót. Azt estig valahogy vissza kell szerezni. Hogy előre haladjon s ne stagnáljon az élet, kell hozzá még egy ötös. Plussz annyi, amennyit napközben megevett. Plussz a hosszabb távú befektetésekre. Ennél több nem kell, ennél kevesebb nem elég.

B. tudta, hogy amit csak magának gyűjt, azok a finnországi élmények, minden más a közösbe megy. Pay it forward. Hogy itt bármekkora is a kísértés, ő majd szűz kínai lányt vesz feleségül és valószínűleg soha nem hozza el Finnországba. Hogy pont két gyerekük lesz, egyik alapból, a második, mert tehetik. Hogy úgy élnek majd, mint az anyja, apja, nagyanyja és nagyapja és rajtuk kívül jópár millió kínai. És hogy soha nem fogja megmondani a nagymamájának, hogy Finnországban vannak olyan lányok, akik a nagymamájuktól kapott törkölypálinkával itatták olyankor, amikor kész lett a süti.

Amikor legutóbb süti-pálinkáztunk, B. azzal nyugtatta épp háborgó szívemet, hogy harminc évnyi gondtalanság mindenkinek kijár, neki lejárt, most hazamegy. És mivel akkor még nem tudtam megígérni neki, hogy februárban, ha még visszajön, én még itt leszek, a dolgokról való biztos tudással mondta azt is, találkozunk mi még ebben az életben és ezen a világon. És elütöttük nagy sután, hogy vagy a túlvilágon, de amikor eszembe jut, nagy belül a vágy, hogy hátha még ezen.

Az öregedés nyelvi jelei

Kötekedhetnék.

Kötődhetnék.

Köthetnék.

Most a második fázisban tartunk és vannak már ősz hajszálaim.

Önnön szerencsém cápája

Kevés dologhoz értek jobban, mint önmagam cseszegetéséhez, és kevesen értenek jobban a cseszegetésemhez, mint önmagam. Szóval jól nézünk ki.

Tegnap rossz buszra szálltam fel.

Van Jyrkkälä és Jäkärlä és a kettő között 17 km. A szörnyű nyekere-nevükön túl közös bennük az is, hogy messze vannak a központtól, és hogy mindkét helyre óránként háromszor jár a busz, mindegyik a központon keresztül. Vagyis B-ből úgy jutunk el C-be, hogy egyszer húrukk A-ba a három busz valamelyikével, ott ücsörgünk, majd felszállunk a másik három busz valamelyikére és eldöcögünk C-be. Biciklivel mehetünk egyenesen B-ből C-be is, feltéve ha a kedves kliens (mert hogy munkáról van szó, civilizált, kiöltözősről, háttérinformációnak Baudolína) megengedi, hogy kicsavarjam az izzadt bugyimat és az órányi mondikálás előtt hagy nyögni is egy negyedet. Ami zsenáns. Úgyhogy egy szó mint száz és elvek ide-oda, marad a pontos óra és a busz.

Tegnap pont emiatt a B=>C miatt stresszeltem, de aztán megnyugodtam, mert már B-be sem jutottam el gond nélkül. A 61-es helyett a 6-os jött meg először és én felszálltam, és néztem körbe-körbe, gyönyörű az áprilisban is csak latyakká olvadó nyakig érő hó, és benne én, az igavonó ló, szóval volt min merengeni s min csodálkozni, amikor megállt a busz, és nem ott voltunk, ahová én indultam.

Minden jó, ha a vége jó, s ennek is jó lett a vége, de tanulságképpen annyi (kicsit metábban), hogy a szar akkor potyog az ember nyakába, amikor legkevésbé számít rá, és kifejezetten rosszul esik, amikor a szagról felismeri, hogy biza ez saját, mondjuk úgy: házi termés. És olyankor ritkán van más mit tenni, mint elvonulni csendben és tisztára törölni a popsit és a hajszálak tövét.

Metró, mint magyar

Tavaly nyáron megkérdezte a pénztáros az egyik S-market nevű boltban, miért nem kérek vásárlói kártyát. S-kortti-t. Oké, kérek. Adott egy kérvényt, hazajöttem, kitöltöttem, visszavittem. Rá két hétre jött egy email, hogy sajnos csak finn személyivel lehet kiállítani, püj-püj-vissza. Mérges lettem, mert nem hittem, úgyhogy elbicikliztem személyesen tárgyalni az ügyről. Ők mondták a magukét, én a magamét, kártyám nem lett. Úgy igyekeztek jobb belátásra bírni, hogy az S a suomalainenből jön, S mint suomalainen, F mint finn és fészkesfene. Oké.

Egyszer, amikor egy nagyobb S-marketben vásároltam, rákérdeztem, lehet-e kártyám. Hogyne, azonnal. Kitöltöttem a kérvényt, két hét múlva érkezett is postán. Az ügy részemről itt lezáródott.

Történt viszont, hogy a lakótársnőm nagynénje az S-boltok nagyfőnöke, s én elmeséltem Sallának az ügyet, s ő elmesélte az édesanyjának, s az édesanyja a nagynéninek, s tegnap hívtak, hogy jóvá szeretnék tenni a tévedést, a kedves idegenekkel mégsem szabad így bánni.

Szóval most várom a kártérítést. Arra számítok, hogy udvarias elnézéskérések közepette egy hétig ingyen kapok mindent, ami R mint románnal kezdődik. Lesz ám itt csiricsáré, répa-retek-mogyoró!

HB, kábé

Ön hét évig egyik bolondságot a másik után csinálta, esze ágában sem volt keresni. Ön rendkívüli tisztességgel élt, és hogy az egészet annyira megunta, nem az ön hibája. Ez az egész itt tényleg unalmas. Mást kell csinálni -
Mit?

A szöveg folytatása szerint: "Egyelőre hazamenni."
Saját szövegem szerint: Tudja a fészkes franckarika. Legalábbis nem Marika.

Földfölötti, up-to-date

Ezelőtt tíz évvel egy svájci ifjúsági találkozón a pap mobiltelefonon "csekkolta le", hogy mit üzen az Úr az atyafiaknak.

Tegnap este voltunk metál-misén, hosszúhajú rokker papok, dob, elektromos gitár, halálfejes-oldalláncos kórustagok. Az alapige után egy depressziós, anorexiás lány levelét is felolvasták, semmi enyhítés, csomagolás, köntörfalazás. Hogy ilyen esetben, ilyen emberekkel, ilyen önértékeléssel mit kezdjen az ember. Volt Miatyánk, úrvacsora, zsoltáréneklés, semmi hiba a liturgiában. Néhány zsoltárra a gyülekezet is rázni kezdte a fejét, a legény a térdemen dobolt, én pedig két perc alatt megkönnyebbülten nyugtáztam,

hogy hörgések ide vagy oda, bezzeg a finn evangélikus egyház tudja minek nevezni a híves patakot.

Összevissz

Ma kedd, vasárnap eldöntöttem, hogy a fene egye meg. Ma már nem vagyok annyira biztos benne. Hogy egye vagy ne egye. Néha egye, néha ne egye.

Mondvacsinált mottó mára: Teljen legalább a legyem begye, ha már szünetel a letyepetye!

A kibiggyesztetlen bejegyzések lajstroma

Kitakarítottam a blogot. Lenulláztam a pöttyöket, törlöm a vázlatokat. Alant az, ami a kezdetek óta elmondatlan maradt. Megjegyz: nem véletlenül. De izgalmas volt végigolvasni, hogy közben mi minden és mi minden nem, pedig lehetett volna. A legutóbbi firkantás az egologóra már nem biggyesztődött ki, úgyhogy maradunk édes kis intimecskében itten ni :)

2006.6.2.
Cipelek a hátamon néhány elefántot, amit ki kellene sürgősen nyírni. Egyik a mesteri, másik az újságíróis államvizsgám. Most ezek a szakmai dögök miatt van bennem ez a nagy háború. Tegnap döntöttünk, jövőre is ilyen felállásban maradunk, Marikatündér és a három férfi, ma délután tárgyalunk a nénivel.

2006.8.16.
A tegnapi hisztim szerencsésen végetért. Az internettel volt a baj, azzal kezdődött. Kétszer szépen hívtam fel őket , harmadszorra azt mondtam, ha nem javítják meg, a semmiért nem fizetünk, s elkértem a

5.1.2007.
Miksi Suomeen?
Sunnuntaina tulin laillisestikin eurooppalaiseksi, ja Suomi on yksi niistä maista, joka odottaa ulkomaalaista työvoimaa. Mun ajatus on kuitenkin paljon-paljon vanhempi ja henkilökohtaisempi.

2007.2.27.
Tegnap addig reszeltem a hangom, amíg teljesen biztos voltam benne, hogy elég erős és dallamos lett ahhoz, hogy a környezetemben sokan halljanak. Úgyhogy nagy dühösen ki- és bejelentettem: legszebb életkoromban azért fizetnek jól, hogy mások szarát gyúrjam.

2007.3.21.
Az egologos bloggereket épp annyira ismerem, hogy tudjam, ki kicsoda, és hogy ki kicsodának a kicsodája. Kb. egy harmadukról azt is tudom, hogy hogyan néznek ki, és hogy élőben hogyan beszélnek.

Eddig négy helyen éltem viszonylag sokáig:

18 évet Régenben
3 évet Kolozsváron, szünetekkel
2*0.5 évet Budapesten, szünetekkel
1.5 évet Bukarestben, szünetek nélkül

A szünetekben éltem kétkicsit Finnországban, és éltem volna többkicsit Berlinben, de a szeles vőlegényeknek, ugye, vége. És most megint gyötör a mehetnék.

2007.12.1.
A jó kávézáshoz kerek egy óra kell, négy kedves lány,

Ha épp valakinél vagyok, és nincs főtt ebéd, de valamit enni kell, akkor krumpit főzünk és sütünk melléje halat. Négy évnyi eddzés eredménye, hogy néha kívánom a halat, és a tonhalas salátába sem halok bele. A rákot továbbra sem eszem meg, sem a tengerit, sem a folyamit.

2008.3.11.
Kicsit még mindig meglep, amikor rájövök, hogy fizikai munkát lelkiismeretesebben, rendszerezettebben és nagyon gyakran szívesebben végzek, mint szellemit.

Erre nem számítottam.

Pár éve még megkérdeztem, melyik zöld marad és melyiket kell kiszedni, és nem is szégyelltem magam. Mert bezzeg a könyvek között. Lehet, hogy a zöldek között még mindig nem vagyok egy nagy ász,

2008.3.21.
Ha a gyermekeket nem számoljuk, akkor a szigeten, ahol a szőke lakik, pont egy nővel van kevesebb, mint ahány férfi. A nők közül mindegyik anya és a férfiak közül mindegyik apa, kivéve a szőkét, akiről tudják, hogy cicája van, társa viszont nincs. Vagy messze van. Vagy nem hozza a szigetre. Vagy ki tudja. A szigetlakók mindenesetre nem.

Engem ismernek, nem gyakran, de járok oda, és csütörtökön újra megjelentem. Nagyon megörvendtek nekem. Végre, mondták. Végre mi? (Mivégre?) Akkor jártok. Nem. De akkor fogtok. Nem. A nemeket én mondtam (és gondoltam), mindegyik kisebb bosszúság, a szőke közben a matracot szedte elő. Nagycsütörtök éjjel, két nem egymás után, és hol van még a kakasszó.


Csütörtök éjjel azt álmodtam, hogy a szigeten alszom, és amikor megébredtem, és láttam, hogy a szigeten alszom, nagyon dobogni kezdett a szívem. És emelem kalapom

2008.4.28.
A legelső finn bulin (a csoporttársnőnk ünnepelte a szülinapját) kénytelen voltam lemenni a boltba és venni valami inni- és rágcsálnivalót, mert mindenki más zacskóban hozta otthonról a sajátját. Én ajándékot és virágot vittem a lánynak, magamnak semmit, ők a lánynak semmit, de gondoskodtak a saját etetésükről és itatásukról. Amikor erre rájöttem, majdnem hülyén éreztem magam, de aztán szerencsém volt, mert a házigazda elmagyarázta, hogy hol van a bolt. Attól kezdve egyértelműen úgy gondoltam, nem bennem van a bibi.

Egyik magyar lány mesélte, hogy a tutoruk (külföldiek mellé kiosztott finn lány) kitalálta, hogy szervezzenek közös evészetet, és mindenki hozzon valami jellegzetes ételt, amit majd közösen megesznek. Vitt Zs., vitt a két japán is, és a finn tutor is főzött valamit. Vacsora után megkérdezte, kinek mennyibe került, és akarják-e, hogy bepótoljanak a többiek. Mondták, nem szükséges, de ha ő úgy gondolja, akkor neki szívesen fizetnek a finn ételért. Megköszönte, és összeszedett mindenkitől két-két eurót.

Bin szólt, hogy van két lámpája, egyiket nekem adja, ha kell. Kellett, átjött, felszerelte, megköszöntem, megkávéztunk, beszélgettünk egy nagyot, és azóta is ég a világ virágéknál.

2008.7.2.
Heb je goed geslapen?
Ez itt az öröm helye: van egy élő, száznyolcvanöt centi magas, kb. nyolcvan kilós bizonyítékom arra, hogy a barátság nincs korhoz, nemhez, időhöz, térhez kötve, nincsenek fokozatai, csak úgy megvan.

Ez itt a belenyugvás helye: az élő, száznyolcvanöt centi magas, kb. nyolcvan kilós bizonyítékom arra, hogy a barátság nincs korhoz, nemhez, időhöz, térhez kötve, nincsenek fokozatai, csak úgy megvan, ma délben hazaköltözött. Noha még mindig nem tudom, hol van Kváron az Uliului utca.

Ez itt a reklám helye: a film, amivel René sztár lett.

A helyesen kiválasztott célokról

Ma megtudtam, hogy az egyik haver barátnője kétszeres világbajnok gumicsizma-hajításban. Ami ez a mondat után következik, csak lábjegyzet, rózsaszín vattacukor arról, hogy én bezzeg nem.

Örök életemben úgy gondoltam, hogy célvonalak, vágyak, tervek, kapálnivaló mindig akad. És ha az ember akarja, akkor minden össze is jön. Pont olyan gyorsan, amilyen kitartóan akarja. Ha nem akarja eléggé, nem jön össze. Ha nagyon akarja, nagyon összejön. Ha sokat eszik, lesz mit kikakilni.

Másodikos voltam, amikor Régenben sakkversenyt szerveztek, én azonnal jelentkeztem. Sakkozni akkor sem, azóta sem tudok, de ezt a tényt nem tartottam kellő akadálynak. Hogy végül hogy lehetett visszacsinálni a dolgokat, egyszerűen csak nem mentem el a versenyre vagy lemondtuk a jelentkezést, arra már nem emlékszem. Kis segítséggel megspóroltam egy szégyent. És egy sakkista pályafutást.

Matematikus sem lettem, pedig annak is többször nekifutottam. Tantárgyverseny, Matematikai Lapok -verseny, minden, ami kell. Fizikából hetedikben, nyolcadikban olimpiász, magyarból minden áldott évben. Mesemondó, olvasási, helyesírási. Gombvarró. Református zsoltáréneklés (zárójelben: unitárius vagyok). Cserkészéknél minden lehető-lehetetlen próba. Kémia- és szépségverseny kilencedikben (akárhogy variálnók a szépség fogalmát, nem vagyok az a típus, aki a színpadról hej de leragyogja a vetélytársakat, na.) Ifjú írók-költők irmányainak mérlegre és rangsorba állítása. Egyetemen tédékák, sorba egymás után, részemről kétségbevonható színvonalon, de kétségbevonhatatlan elhatározással, hogy mindig csak előre, néha-néha pihi, de aztán előre megint. (A Hogy kapáljuk össze magunknak a bentlakást és ösztöndíjat c. megpróbáltatás már más súlycsoport, de valahol ugyanaz volt. Mindössze annyi volt benne a zső, hogy a saját tudományos veteményeskertem kapálgatása mellett ajánlott volt átkukkintani a szomszédhoz is, aki szeptemberben, pont betakarítás előtt, kijavíthatta az egyetlen nyolcasát kilencesre.)

Most itt vagyok, sül a pecsenye, mondjuk azt, hogy majdnem győztem. Ugyanúgy eszem, ugyanúgy iszom, alszom is eleget. Pont ugyanannyit ücsörgök gép előtt, mint negyedéven, amikor különböző füstös internetkávézókból írtam a blogot, azt a másikat. Már nincs az a vizsga, amiért hajnal hasadtával rohannék a könyvtárba olvasni, de az a téma sem, amibe rohangálás nélkül beletörne a fogam. Béke van, olvasnivaló, tanulnivaló, most bütykölnivaló dolgozat. A régesrégi akarások közül van, ami megmaradt. Időnként átkukkintok a szomszédhoz, de nem ijeszt a szeptember. Asszem öregszem, mert csizmám is van, de eszem ágában sincs vele hajigálni.

Erős Pista Finnországban

Azt mondja A. (50, olasz, előbbi bejegyzések A. hősével azonos) , hogy szerinte mazochistább nép, mint a finnek, nincs ezen a nagykerek világon. Hogy ők Európa legnagyobb szemfényvesztői. Hogy semmijük nincs, csak a nagyfene erdők. Hogy a fenekük rögtön mellmagasságban kezdődik, s kb. ott van a kultúraszintjük is. Hogy januárban képesek egész órás rádióműsort készíteni arról, hogy hová tűnt a boltokból a mandarin. Hogy a megmaradt két kekszet becsomagolják s visszateszik a szekrénybe. S hogy csak akkor találkozik velem, ha hajlandó vagyok angolul beszélgetni, mert ő ettől a szent perctől kezdve finnül egy szót sem szól, és ha igen, akkor az káromkodás lesz. Bastarda.

A. időnként megsétáltat a halpiacon. Előttem vonul be a bárba, lesegíti a kabátomat, megdicséri a fülbevalómat, és abból a vörösborból rendel, ami szerinte hozzám leginkább illik. Ő közben sörözik. Vagy azt issza, amit évekkel ezelőtt a mexikói, spanyol, afrikai, hottentotta parton (Tudod, akkor, amikor...), vagy amit a pincér ajánl. A pincérekkel nagyon udvariasan beszél, mindent megköszön, köszönetem Önnek, kábé így. A bor mellé hoz nekem vizet, a kávé mellé csokikockát.

A. olyan férfi, aki átverhetetlennek tűnik, de A.-t mindig átverik. A-t mindig csak és kizárólag finn nők verik át. Kirakják a ruháit a lépcsőház elé. Vesznek neki repülőjegyet, egy darab odautat Olaszországba. Lemondják a randit vagy fáradtan érkeznek a randira. Bejelentik, hogy tartalmilag nem értik, amit A. mond, azt sem, amire gondol, sőt azt sem, amire gondolni fog. Eltűnnek, aztán újra megjelennek, aztán végleg eltűnnek. Van, aki fél-, van, aki nyolcévente.

A. ezúttal nem panaszkodik, de nem is röhög saját magán. Nyakalja az Erős Pistát, amit épp tőlem kapott. Angolul beszélünk, így szólt az egyesség. Strong Steve, mondom, s van olyan is, hogy Sweet Anna. Nem válaszol. Rendre megforgatja a húsgombócokat a paprikakupacban és egészben bekapja őket. Nagyokat fal és nagyokat kortyol és nagyon bámul a semmibe. Aztán erőt gyűjt és megkérdi, hogy a lakótársnőm éppen elvált édesanyja betöltötte-e a negyvenet, és ha igen, akkor tud-e angolul, hogy legalább a boldogság illúziója meglegyen, mert ő finn nőkkel, la bastarda, most kb. júniusig ejsze nem.

Miközben

Miközben a fél kezem ezt pötyögi, a másik fél kezem gesztenyéket tapogat. Otthonról hozott, régeni gesztenyét. Egy-mondat végén szünet, olyankor eszem. Meleg, jólesik.

Másfél hete jöttem vissza. Mint egy csiga, hátamon a hazám, gesztenye, zakuszka, csombord, puddingpor, meggy, egy üveg visináta, friss magyar nyelvű olvasnivaló. Fo-ban talaj fogadott. Hogy úgy mondjam, kész padlófűtés, noha az ősz kb. arról szólt, hogy én bámulok s nyújtózkodom a nagy egyensúlyozásban. Stabil talaj, puha ágy és borsóleves, egy agyonöntözött cserép virág.

A blog őszire átköltözött simalapú füzetbe, s megtelt vele egy macskás és egy kistehenes. Ha egyszer vége lesz vagy ha valami másnak lesz nagyon legeleje, majd összefogom és ráírom nagy betűkkel az igazságot: GM irmánya arról, hogy.

Addig folytatjuk Riccel, velkom bekk. Gesztenyét?

A honvágyról latinul

Pár hete voltam román esten.

Finnek szervezték, engem is finn ismerőseim szerveztek be, vittek-hoztak satöbbi. A meghívottak között voltak románbarát finnek, finnbarát románok és volt a plepsz, például én is. Az est során kilenc-tíz powerpoint-összeállítást néztünk végig, kábé ilyeneket: Bukarest télen. Bukarest nyáron. Kolostorok Moldvából. Román népviselet innen-onnan. Húsvéti tojások innen-onnan. A hegyek fentről, lentről, középről. Drakula véresen és vér nélkül.

A románbarát finnek megkértek pár finnbarát románt, hogy kommentálják a látottakat, és ennek ők örömmel eleget is tettek: amikor a terem uááá-zott a gyönyörűségtől, akkor mondták, hogy hát igen. Amikor jöttek a hegyek, akkor hogy ez még semmi. Amikor Bukarest, hogy oda épeszű ember jószántából nem megy (erdélyiek lehettek, hazámfiai). Amikor városokról volt szó, akkor fújták a latin neveket, amire újra uuáá-zott a nép, mert átlag finn latinul nem tud. Egyik kommentátor még Kolozsvár német nevét is bevállalta, Klausstadt, latinul Napoca.

Útban hazafelé a hátsó ülésen felelevenítettem a latintudásomat (matek-fizika szakon 1+2 évig gyúrtuk), és boldogan vettem tudomásul, hogy a lényegre emlékszem: Mens sana in corpore sano.

(Egyszer majd a deákné vásznáról is írok, ti. arról, hogyan kínálgatják a magyarok méregdrágán, pult alatt Turku főterén a mézes pálinkát.)

Ez van.

Tegnap este, hazajövetelkor, egy halott madár fogadott, pont a konyhaablak és az ajtó között, szép nyugodtan, kifeküve, lábakkal a menyország felé. És várt. Feltehetőleg arra, hogy valaki onnan szépen megfogja és elvigye. Bevallom férfiasan, én is erre vártam. És vágytam. És mindhiába.

Hárman lakunk, egyik a légyölő Zuzka, a másik a békeszerető, tyúknak-tehénnek sem ártó vegetáriánus Salla, a harmadik én. Pont most még egy negyedik is van, egy kétméteres rokker legény, aki kb. ugyanolyan intenzitással üek-ezett a döglött madár hallatán, mint a kedvese.

Tegnap a sötét kapóra jött, úgy döntöttem, megvárom a reggelt. A reggel kapóra jött, van egy madár, amit el kell temetni, nem mehetek iskolába. Takarítottam, reggeliztem, elmosogattam, levittem a szemetet, kerestem szép dobozt, kerestem szemétlapátot, gumikesztyűt, vastag mellényt a hátamra. Közben bemértem, a rokker cipőjébe pont két ilyen ártatlanság férne bele, a szép dobozba négy, a harisnyás zacskóba egy. Most mit tegyek. És utána?

A felső szomszéd kb. ilyen lelkiállapotban találhatott, és miközben caplatott nagy serényen felfelé a másodikra (lapátja nincs neki sem), hátraszólt, hogy megfogod szépen és kidobod, szomorú, de ez az élet, nincs mit tenni, meg kell halni.

Szomorú, de nincs mit tenni: ember lettél, Ilona.

A zoknis kandúr és a mosolyok

Pár héttel ezelőtt egy finn kandúr kifejtette, hogy a jónőségnek három kritériuma van: főzzön jó húslevest, legyen jó az ágyban, tudjon gyapjúzoknit kötni. Mosolyogtam nagy szerényen, mert azelőtt pár nappal vettem magamnak öt darab kötőtűt. Ugyan még nem próbáltam, de idő mint tenger s mint berkenyefa a ház előtt.

Ennek a finn kandúrnak (mert ugye ő is rákérdezett) azt mondtam, azért jöttem Finnországba, mert imádom a Kalevalát (olyan szépen van megírva és olyan izgalmasak a történetek) és mert olyan macsó az a Lemminkäinen. Ő is mosolygott, és ő is nagy szerényen.

És bár a kijelentések és mosolyok közötti összefüggés egyikünknek sem lehetett túl tiszta, rendben volt ez így.


Vejnének puszi, mert olyan jó, hogy virtuálisan is volt, s nagy köszönet is szomszédságért, s amiért bábáskodott egykoron Aino szövegelése mellett. S drukk, hogy legyen valamikor finn Vejne-regény, s to be continued livenä :)

Légy, ami lennél

Másfél hétig volt egy legyem. Vasárnap múlt egy hete, hogy megjelent, körberepülte a szobát és úgy döntött, hogy marad. A négy fal közül nem is nagyon mozdult ki. Reggel akkor kelt, amikor én, kijött reggelizni, aztán rögtön vissza, mint aki tudja, hol a helye. Múlt hét végére még egy altatódalt is begyakorolt nekem, és elő is adta rendszeresen, zümmikélve, úgy a maga módján.

A gondok tegnap este kezdődtek. Pontosabban éjjel. Későn értem haza és nem is egyedül, és volt nagy izgalom, repült körbe-körbe hol az én karomra, hol a Meséjére, és reggelre kínjában le is szarta a szemüveget. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a halál előszele. Ma délutánra viszont már érezhette, hogy baj van és egy szárnysuhanásnyit sem mozdult mellőlem, jött a konyhába kását főzni és zümmögött és zümmögött és mondta a maga bánatát, és úgy de úgy panaszkodott, hogy a lakótársnőm kilépett a szobájából és a kurzuskínálatos füzettel akkorát húzott rá, hogy menten kinyúlt a tűzhely melletti falon.

Igazi légyölő cseh vagyok, mondta és nyúlt a papírtörlőért, hogy összeszedje a tetemet.

A barátom volt, úgyhogy megeszem, mondtam, és cseppet sem tűnt úgy, hogy viccelnék.


Azóta Zuzka a szobájában kuksol, de az ő baja. Az ember vállalja a társát a holtak országában is.

Még szép, hogy

Ültünk négyen az asztalnál, a legény, az édesanyja, a nővére és a nője, és nyakaltuk a frissen grillezett tököt. Közben a háttérben ment a rádió: egy Finnországba költözött észt matróna szidta a finn nőket, hogy befőzni nem tudnak, sminkelni nem tudnak, öltözködni nem tudnak, és még ki tudja, mi mindent nem művelnek a szegény szerencsétlen finn férfiakkal is, hogy azok minduntalan idegen országokból igyekeznek feleséget hozni maguknak. A riporter (finn férfi) objektív volt, én is, ennyire tök nem érdekelt soha. Finom, mondtam, az, jött a nők felől válasz, mire a legény hátranyúlt és feljebb húzta a rádió hangját.

Jó húsz percig vacsoráztunk, ennyi időbe telt a nőnek is, hogy elmondja a mondikáját. Közben megettünk mindent, még a diszítésnek hozott sárga virágot is. Tányérösszeszedés közben a nővér megkérdezte, én szívesen hordok-e szoknyát. Igen, mondtam, de van gumicsizmám is, most vettem.

Sehogy másképp nem tudtam elmondani, hogy nekem nem baj, engem nem zavar, én nem kommentálok, nem is gondolom pont így, csak azzal, hogy nem álltam jószántamból elő a részletekkel. Tudniillik a gumicsizmám piros, mint a hátizsákom, és Helsinkiből hozatta a boltos, mert mondtam, hogy fekete nekem nem kell.

Itt van az ősz, itt vagyok újra

Megjött az ősz, virágzik a berkenye és a szerelem is abból ítélve, hogy vasárnap délben két használt óvszer jelent meg a lépcsőházunkban (ahol, azt hittem, a halál sem jár).

Másfél hete vagyok újra itt. A bevonulást teljes megtisztulás előzte meg. Mielőtt elértük volna Finnország légterét, néhány sorozatban kipakoltam mindent, mi hazai: pár szelet görögdinnyét, krumplipürét, két darabka Plescoi-kolbászt és dupla adag lencsefőzeléket egy pohárkányi csíki sörrel. A felvonások között a szomszéd újságjából kiböngésztem, hogy ősszel a szeretkezések száma Finnországban drasztikusan csökken, hogy a palackozott sima víz átverés és hogy Helsinkiben van vagy tizenöt fok. Éljen a bukaresti meleg, éljenek a csírájukban elfojtott hőfokok.

Egy éve vagyok Finnországban, megünnepeltem, jó, hogy itt vagyok. Az elkapott labda, az öt zene, legyen most mind olyan, ami engem valamiért csak arra emlékeztet, ami+ aki nekem Finnország.

*mert tegnap pont ezt hallgattuk: Belle and Sebastian: Waiting for the Moon to Rise
*mert ezen mindig olyan jót röhögök: Juice Leskinen: Eesti
*bánatomban, télen: Die Toten Hosen: Nur zu Besuch
*Mesétől, csak egy a sok jóból: Lisa Ekdahl: Vem vet
*külön bejegyzést megérő poén: Vajdaszentivány, népzene

Marlboro és mentafagyi

A bácsinak olyan kék szeme volt, mint amilyen az ég ma este, és olyan fehér haja, mint a felhők, s a mentafagyi zöld, mint a remény, hogy baj a világon egy szál sem, ha még vannak kék szemű, fehér hajú ismeretlen bácsik, akik reményszínű fagyit vesznek nekem Turku sétáló utcáján, ha nyár van és süt a nap.

Éjjelek nincsenek, úgyhogy nincsenek álmatlan éjszakáim, és esti mesét sem súg a búzatábla, pedig ott sétálunk, én s a vadnyulak s a házunktól balra a nagyfenekű sün. Fényben élesben látszik minden, a körvonalak, s cseszegetik a fotonok a bioritmusomat, a hormon- és test- és - ház-tartásomat, és társasági igényem akkorára nőtt, mint itt a nyír vagy otthon a fuszulykakaró,

és amikor az ember már letesz arról, hogy a nagyonközellét-igényét itt és most és klasszikus módszerekkel elégítse ki (kétértelműség maradhat, tudjuk, tudjuk, nem töröljök), még mielőtt hazamenne, még mielőtt megelégedne azzal, ami adva van,

akkor mesélni kezd a járdaszegélyen a fehér hajú bácsi, ismeretlenül, hogy ötvenöt évvel ezelőtt Szovátán járt, és megvan még a medvés képeslapja, és hogy útban hazafelé Bukarestből (Tarom, tai mikä se olikin), ó régi hatvanas évek, a légikisasszony hálából, amiért neki adott egy csomag Marlborót, megkínálta a függöny mögött fehérborral,

mert ő sokat utazott, egyik helyről a fizetését mindig csak utazásra költötte, és most nyolcvan, és már nem megy, de úgy örül, hogy jön a világ hozzá, szemben az orosz zenészek, mellette én, és már nincs fizetése, de ha megengedem, ha nem haragszom meg, olyan szívesen venne nekem egy gombóc fagyit. Mentásat kértem, ő magának ugyanolyat, és amikor elbúcsúztunk, s révbe értem, kulisszák mögé, akkorát bőgtem, mint Bölkényben öt tehén,

és jól esett.

Poszt a posztmodern fenék magányáról

Februárban Turkuban egy rémes, vérszomjas fenevad ütötte fel a fejét, egy igazi finn vámpír, és megdöglesztett, aztán szétmarcangolt egy rakás varjút. A dögöket a város határában találták meg, a zöldülő rét kellős közepén. A rendőrség riadt, a lakosság riadt, a városvezetés riadt, és riadt egy központi galéria meghívott művésze is szaladván fűhöz-fához, hogy nem-nem-nem-nem-nem, ő fenevad soha, a madarak a kiállításából maradtak ki, és hogy kárba ne vesszék a drága jó bioszemét, kivitte a hullákat a rókáknak, ebédre. Nyomozás vissza, riadalom vissza, éljen a művészet.


Pénteken a könyvtár udvarára, a teraszunkra úgymond, hoztak vagy négy zsák zöldet (mint Rozika néniék a jahaknak), és kiszorták a betonra. Aztán jött két tréningruhás alak, egy nő és egy férfi, és elkérték a vécékulcsot, és amiután visszahozták, kivonultak a növénycsomó mellé és elkezdték egymásra dobálni, bemelegítésképp. Ez volt háromnegyed kettőkor. Kettő előtt pár perccel jöttek és kértek egy-egy pohár vizet, és miután megitták, visszamentek és kicsit ritmikusabban dobigáltak, mert Turkuban a víz egészséges. Közben dolgom akadt, és kb. negyed háromkor vettem csak észre, hogy még mindig, de most már gyorsabban, és közben nagyon hajladoznak, és a férfi fészket rak a zöldből a nő ölébe és beleül és ilyenek, de aztán megint dolgom akadt, mert ilyen a munkás élet. Szóltam a kolumbiainak, menjen ki és nézze legalább ő, ha ráér, és ki is ment, és közben vagy kétszer-háromszor kivonultam én is a csészéket összegyűjteni, kint csend és napsütés és a növények sercegése,

és egyszer csak hallom, hogy a kolumbiai ordít nekem befelé az udvarról, hogy gyeregyeregyere gyorsan-gyorsan, mert mindjárt leesik a nadrágja, né.

A mű-élvezetben itt az ember kicsit mindig magára marad.

Mellékesen, hobbiból

Tegnap A. bejelentkezett mosni, és miközben a gép csavarta a zoknikat, A. a fejem intelligensebbik részét csavarta, kb. ugyanolyan hatékonysággal.

A. jövőre tölti az ötvenet, ebből tizennyolc évet élt Finnországban, az utóbbi kettőt egy turkui faházban, Port Arthurban. A.-nak van öt szomszédja: egy harminc fölötti rokker lány nagy-nagy tetoválásokkal és egy nagy-nagy kutyával, egy öreg alkoholista, egy fiatalabb alkoholista és egy középkorú házaspár, akinek a fia egy spanyol síeddzőt vett feleségül. A. szerint ő, A. az egyetlen értelmiségi, akiről mindenki tudja, hogy valamit az egyetemen csinál, és amikor éppen nem, akkor bazsalikomot és rukolát termeszt (az öreg alkoholista öntözi nagy örömmel minden este), üldögél az udvaron, pöfékel és olvas. A. lehető-lehetetlen finn regényeket fordít olaszra és ebből annyi pénzt keres, hogy soha ne essék kétségbe, amikor időről-időre a főolasz (és itt kapcsolódnak a szálak) kikel magából és küldi A.-t a szeme világába és a büdös francba egyazon időben.

A. ugyanis az alolasz, vagyis munkatársam is, nemcsak barátom. Mintegy mellesleg, tiszta hobbiból napi négy órát álldogál a kávézóban a pénztárgép mögött és röhög. Amikor valamelyikbe (az álldogálásba vagy a röhögésbe) beleun, kivisz egy törlőrongyot és egy maréknyi villát az udvarra és ott töröget, hogy panasz ne érje a háza táját. A. teljesen öntörvényűen dönti el, hogy mi mennyibe kerül és kinek, hogy mit eszik meg, mit visz haza, hogy mikor jön dolgozni. Ha benőzött, akkor nem jön. Illetve jön, és csinál a nőnek egy eszpresszót, és aztán kiül vele a napsütésbe bájcseverészni és ugyanúgy röhög, mint pár nappal előtte a pénztárgép mögött, a nőre is, a főolaszra is, és a markába is, amiért ime.

A. megjelenése előtt nem volt nagy fogalmam arról, milyen a másik férfire irigy férfi tekintete, most van. Bár igaz ami igaz, miközben a főolaszra az anyósa mos, A.-nak fel kell kerekednie és lazán, mintegy mellékesen, hobbiból, nagyon jól kell sztoriznia, ha tiszta zoknikat akar jövő hétre.

Holdvilágos éjszakán miről álmodik...

A finn nyár akkor szép, ha az ember kikapcs-képp egy kicsit evezik, majd szaunázik, fürdik a tengerben, eszik egy kis füstölt halat, iszik valamit, aztán éjfélig olvasgat a napsütésben és közben csapkodja a szúnyokat.

A finn nyárban a boldogság az, amikor két ember kikapcs-képp egy kicsit evezik, majd szaunázik, fürdik a tengerben, eszik egy kis füstölt halat, iszik valamit, aztán éjfélig olvasgat a napsütésben, és közben örül, hogy nincs egyedül, van még ember a gáton, kivel csapkodja a szúnyokat.

A finn nyárban napszúrás az, ha az ember úgy tudja, csak szúny-ügyben nem mindegy, hogy egy vagy kettő. Höhh.

Off-line kérés

Annyi üzenet érkezett iwiw-en egyszerre, hogy mérgemben bejelentkeztem, mégis mi van. Ez a link jött meg, többször is.

Kirázott a hideg.

Valamit ki kellene találni.

A nagy igazságokról

Imigyen szóla M. (férfi, 23): A nő legmagasabbra akkor repül, ha a segge lyukától fogva lendíted meg.

Főleg, ha felfújható. - tette hozzá M., szintén M. (nő, 25)

Bár nagyon igyekeztem, úgy tűnik, élő nő nehezen éri fel a magasba repített guminőt. Vagyis cicásdit könnyebb labdával játszani, mint másfél méteresnyire felfújható gumimicsodával. De ha az ember belül csendben marad és csakis a részletekre figyel, a két minidinnye között kibukkanó Szent Iván-éji ég enyhíti a bosszúságot, hogy

úgy bezzeg könnyű szendének és kellően halványrózsaszínűnek lenni, hogy közben az ember gumiból van.

Lá vitá dé mucsácsá

Az ébrenlétem majdnem fele, napi 7-8 óra, négy férfi társaságában telik: van két olasz, egy spanyol-francia és egy kolumbiai.

A kolumbiairól az a hír járja, hogy kb. nyolc évvel ezelőtt akkora lett benne a magány, hogy a tettek mezejére lépett, és nagy igyekezettel úgy sirült egy női fenék mögé a buszon, hogy azt véletlenül meg is foghassa. És meg is fogta, és le is csukták, és azóta sem tudhatni, hogy ebből mi igaz és mi nem, de a négy közül ő az egyetlen, aki naponta áradozik nekem a lelki szépség feljebbvalóságáról, és soha semmi másról.

A spanyol-franciának időnként nálunk ebédel az anyósa, és ez az anyós (kb.) az egyetlen hatvan alatti nő, akinek a seggéről még nem hallottam semmit. Vagyis egyszer annyit, hogy hátha a lányáé nem nő majd ekkorára, de ezt nem ő mondta, hanem a főolasz, mire a vő nagyon elgondolkozva nagyon helyeselt. Időnként madárnyelven tudatja a többiekkel, hogy szerinte ez és ez a nő mennyire "dé nyágá-nyágá", és a felsőfok az, hogy "dé nyágányágá totál".

A főolasz esztétikai élményeit fagyigombócokban lehet mérni, és ma, miután egy szőkének a fagyi mellé kekszet és glazúrt is kínált teljesen ingyen, le is ült megpihenni. A főolaszt semmi sem idegesíti jobban, mint az, ha rajta kívül még valaki fagyi-ügyben nagylelkű, vagy ha valaki az ő felségterületére vetemedik: ma szólt egyik vevőnek, hogy a tüttövel (ez én lehettem) való cseverészés nincs benne a kávé árában.

Az alolasz két évvel idősebb és két fejjel magasabb a főolasznál, és annyiban al-, hogy dudásnak dudás, de nem övé a csárda. Ráadásul képtelen kicsi fagyigombócokat árulni, ami miatt mindig cirkusz lesz, főleg hogy még panaszkodni sem lehet rá senkinek: a spanyol-franciával közös téma a nyágányágá, a kolumbiainak nagy átéléssel mesél a platonizmusról, és a nagyfenekű nőket ugyanúgy falja, mint a formásokat.

Ma a négy lókötő kitalálta, hogy jövő héten sok a munka, pihenni kell. Esetleg kettesben, esetleg con nyágányágá. Komoly kísértés nincsen, de ehhez mi mást fűzhetnék hozzá, mint azt, hogy lá vitá de mucsácsá ész mucso bellá.

Rejtelmek ha zengenek

Virágzik a pettyes virág, ami augusztusban maradt a fiúkra. Más nem nagyon változott. Sem a hangnem, sem a bors-leves íze, sem az illatok. Még a budipapír is elfogyott, kis action-nosztalgia, és akadt piszok is a kagylóban (bukui forgalmi dugó kicsiben), hogy legyen idő megállni és tükörbe nézni, miközben az ember mossa kezeit.

Mert ugye messze vagyok, és minden milyen más.

A bukui fürdő ablakából látszik az erkély, és kicsit a csillagos ég is, ha már este tíz. Turkuban most mindjárt éjfél, és még nem le teljesen a nap. De nyugtával dicsérem, amiért itt van az öl, amibe legutóbbi bukui nosztalgiakönnyeimet is rejtegettem, és nem öl, hanem ápol és eltakar.

Hangulatfestésnek :)

Két gubics

Azoknak, akik úgy gondolták, hogy a Kaurismäki-filmekben sok a túlzás, most kutyagubicsként két történet az orrukra.

A. mesélte, hogy a hetvenes évek vége felé, amikor először járt Finnországban nyári egyetemen, kölcsönkért egy motorbiciklit és elindult felfelé, északra. Nyár volt, az út mentén sehol egy lélek. Nappal tekerte, éjszaka meg (ha egyáltalán éjszakának nevezzük azt, ami most is egyre sejtelmesebben közeledik) ott aludt, ahol éppen leteperte a fáradtság. Egyszer arra ébredt, hogy körülötte nagyon sok ember, mind motorosok. Kérdezték, ő ki, és honnan jön. Mondta, hogy ő A., és Nápolyból. Másról nem beszélgettek, csak ültek és ittak. Mikor már jól bennevoltak a hangulatban, felkapták A.-t, jól meglóbálták a levegőben, éljeneztek, és amikor újra földet ért, adtak neki egy nagy kést. A. beszart, de utólag kiderült, hogy fölöslegesen: éppen elnyerte A legtávolabbról érkezett motoros-címet, ezért volt a buli. Csak éppen elfelejtettek szólni, hogy itt a ring, s beszállhat, ha úgy kívánja.


A másik történet saját. Járunk lék-úszni, három magyar grácia és egy cseh lány. Legutóbb április elején voltunk, amikor Edó szülinapja tiszteletére felavatták a tengerparti szaunát. Biciklivel mentem, itthonról egy óra, téli sapka, kesztyű, sál. A bejáratnál látom, hogy az öltöző előtt nagyban fújja a fúvószenekar, tőlük jobbra sül a disznó, a dombtetőről érezni az illatot. Átöltözök, bikiniben vonulok zabálni. Csicseriborsóhoz szokott ízlelőbimbóim disznónyira duzzadhattak, olyan jól esett. Aztán szauna, tenger, szauna, tenger, szauna és majdnem újra tenger, de a bejáratnál elkapnak, hogy itt vannak a magyar lányok, most csak nekünk. És rázendítenek az Az a szépre, és rázendítünk mi is, három magyar grácia a tengerparton, kb. három fokos időben, bikiniben. A klarinétos bácsi úgy meghatódott tőlünk, hogy egy tangóra rögtön fel is kért, s suhogtunk is nagy szenvedélyesen, ő a százhatvan centijével, piros dzsekiben, én a magam 165-ével, mezítláb, fekete bikiniben, hátul a naplemente, tenger, svéd sétahajó, s vigyorogtunk is nagyon körbe-körbe, hogy ime, van még bőven ünnep ezen a világon,

s csodák is itt messze, északon.

Hejde

Láttuk, ahogy egy mókus banánhéjat ráncigált fel (szemrebbenés nélkül) a fára. Május harmadikán, estefelé, húsz fokos melegben, Helsinkiben.

A klasszikus bonyi, reloaded

A héten négyen kérdezték meg, hogy hová valósi vagyok.

Egyikükkel (könyvtárosnő, minden hétköznap a kávézóban ebédel) november eleje óta naponta váltunk vagy két-három mondatot. Ha veszünk havi húsz napot, akkor kb. száz fecsegésbe telt, hogy ma reggel megkérdezze, bocsánat, de te honnan is jöttél.

Én, kérem szépen, hottentotta vagyok, és nagyon rossz földrajzból.

A másik három szintén könyvtáros, férfiak, ők állítják be a számítógépeket azokban a termekben, ahová én időnként a kávéscsészéket viszem. Ők kedd reggel lettek kíváncsiak (szintén kb. öt hónap után), éspedig a következő formában: Nem emlékszünk pontosan, de mintha mondtad volna, hogy nem vagy finn. A hétvégekről, szigetekről, húsvétról stb. már beszélgettem velük, de arról, hogy én finn vagyok-e vagy sem, soha.

Általában helyzettől és a hangulatomtól függően döl el, hogy most mi lesz a válasz. Ha azt mondom, magyar vagyok, kezdik nekem Budapestet és a Balatont. Ha azt mondom, román, hümmögnek, mert vannak Helsinkiben koldusok. Plussz hogy az nekem sem elég. Ha Erdéllyel jövök, mindig jönnek a vámpírok, de ha én jövök a vámpírokkal, abból még nem lesz Erdély. Ha azt mondom, Régen, azt nem kapják a térképen. Újabban kitaláltam, hogy finnsvéd romániai magyar változatban. Viccnek jó, valóságnak édeskevés.

Egyik tanárnőm kétnyelvűség órán úgy beszélt rólam a plénum előtt, hogy háromnyelvő, de soha nem fogja bevallani. Míg az otthoni kétnyelvűség órán a nagy sikerélmény az volt, hogy értettem az elrettentő példát, miszerint a seprű lehet măturoi, itt annyi nyelvet vállalhatok be és fel és össze és vissza, amennyit éppen nem szégyellek. Egyet (legalább) nyugodt szívvel, biztosan.

Szállítottnak lenni

Turkuban lakik egy bukaresti román lány, aki nem barátnőm, de kétségtelenül haverinám. Szőke, csinos, talpraesett, kedves, hetente háromszor jár tornázni, van kicsi fehér kutyája és magas, barna, jólszituált filozófus barátja. Ha nem román lenne, nem hiszem, hogy valaha szóba elegyedtünk volna, de így megvan a közös alap. Például abban is egyetértünk, hogy Régenben szebb cipőket árulnak, mint Bukarestben.

Ez a lány már több mint két éve itt van, és olyan cseleket is tud, amiket én még nem. Például azt, hogy a finn férfiak is edzhetők és megfelelő motiváció mellett taníthatók. Păi l-am învăţat şi pe al meu, hát az enyémet is megtanítottam, s jön a hosszú felsorolás, hogy mi mindenre, mi szem-szájnak-női léleknek ingere. A lánnyal kb. kéthavonta egyszer kávézunk, és olyankor is autóval hozzák. Mi több, utána is jönnek, függetlenül attól, hogy esik-e az eső. Mindig mondja, hogy engem is hazavisznek, ha akarom, de én soha nem akarom, mert független, akaratos, kissé makrancos, bicikliző magyar nő vagyok. S büszke is erre.

Múlt héten elromlott a biciklim, és pár napja megint. Mind a kétszer úgy alakult, hogy pont egy jó barátommal (független, akaratos, kissé makrancos, bicikliző nem magyar férfivel) voltunk valahol, és R. mind a kétszer fel is ajánlotta, hogy a csomagtartón elvisz egy darabig. Soha nem hazáig, de R. nem is az enyém.

Legutóbbi száguldás közben ért a felismerés - jobbra a folyó és a kacsák, balra a gyorsan tovamaradó épületek, kezem a dereka körül -, és széles lelki vigyorgások közepette meg is fogalmaztam magamnak, pedig eddig nem hittem volna, hogy szállítottnak lenni néha olyan jó.

Esti vese

...gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással... A mulasztás részébe csak nagyon ritkán merek belegondolni.

Kacskaringósan a lényegről

A finnek nem puszit adnak, hanem ölelgetik egymást.

Az ölelés ugyan intimebbnek tűnik, mint az arconpuszi, de alapjában véve sem több, sem kevesebb. A forgatókönyv a következő: emeled a jobb karod, a balt kicsit távolabb tartod, épp annyira, hogy oda beleférjen egy test, ami (nem funkcionálisan: aki) ugyanígy emeli a jobb karját és távolítja a balt, hogy a kettő közé beférjen egy test, ami (nem funkcionálisan: aki) éppen te vagy. Tart mindez három másodpercig. Tartalommal lélekben kell megtölteni, vagy úgy, hogy 1. kihagyod, 2. meghosszabbítod, 3. áttérsz puszira. Az első bármikor elmegy, az utóbbi kettő külön-külön néha igen, kombinálva ki tudja.

Noha az evezni tudásról szeptember óta tudom, hogy itt létszükséglet, a veszélyes vizekre evezni tudás fogalmát csak magyarul vagyok képes körülírni, s úgy is csak ilyen kacskaringósan. Kacskaringók vannak, több mint otthon eddig bármikor. Az indákból nem matyóhimzés lesz, s ejsze nem is bazsarózsa, hanem gyakran kérdőjelek, félegyenesek, vonalak.

Én persze szakaszokat szeretnék, s tőlük függetlenül két végtelenségig meghosszabbítható egyenest, s rögtön a végtelent is, hogy találkozzanak. Mert találkozásokban szerencsés vagyok, és ha őszinte, akkor most boldog is, nagyon.


Ps. A szakaszok, mint a gameboy-tetrisben a sorok, törlik magukat. Ez a szerencse. Ctrl+A+delete.

Szivárvány havasról

A finnországi svédekhez alapból úgy közeledek, hogy nagy mosoly. Nem épp "keblemre, testvér", de nem is közömbösen. És miközben lélekben úgy megértem őket, hogy csak na, rögtön az első háromszavas mondatuk után látom, hogy borjú vagyok, s itt a szép szőke új kapu. Mert svédül csak annyit értek, amit a németből, angolból, s újabban összeszedett turkui nyelvjárásból kisilabizálhatok, hogy a kaffé az kávé és a tákk az köszönöm.

A "nem értem"-nek vannak fokozatai. Először bambán nézek s nagy reménykedve, hogy hátha jószántukból finnre váltanak. Vannak, akik igen, s vannak, akik nem. Ha így nem megy, akkor nézem, hogy van-e tányér a kezükben vagy nincs, mert ha van, akkor ejsze süti lesz, s már nyitom is a vitrint. Időnként ez is segít. Aztán van olyan, hogy németül mondok valamit, hátha úgy bejön. Egyszer warm-nak mondtam a megmelegítést, s közelebb lehetett, mint a finn lämmittää, mert bólogattak, hogy oké. Ha egyik sem jön be, finnül vallom be nagy bátran és pironkodva, hogy bocsánat, nem beszélek svédül.

Tegnap eme utolsó mondat után még káromkodtam is magamban, de azt már magyarul. A svédnyelvű költőket etettük két napig, mert svéd vershétvége volt Turkuban, s jött is a popor, műkedvelő anyák babákkal, nagymamák unokákkal, férjek feleségekkel és fordítva, idősek és fiatalok, nagy és eljövendő művészek, gondolom, pár dilettáns is, és ettek és ittak és csak úgy fogyott a kávé és a tej a kancsóból, egy alkalommal pont egy öregúr orra előtt.

Ez csak utólag derült ki, pedig jött is rögtön, s nagyon mondta, hogy mi baja, s én be is vetettem minden előbb felsorolt cselt, néztem bambán is, németül is, s mondtam finnül is, hogy nem értem, de csak nem sikerült zöld ágra vergődnünk. Míg aztán ellenőríztem, hogy csészéje van és tiszta, és kanala is, és kávé is, és cukor is, és tiszta a szalvéta, de hol a tej. S töltöttem is neki rögtön, de azért még odabökte, ezt már finnül, hogy a svéd Finnországban hivatalos nyelv.

Rosszul esett. Persze neki nem kell tudnia, hogy én honnan jöttem s miért s meddig, s de jó, hogy van munkám, s ilyenek, de mérges pillantásommal azért igyekeztem tudtára adni, hogy bácsi, nem provokálni akarlak, s ezt az elitista nagy tök fejemet is zavarja, hogy nem tudok svédül, de ha tudnék sem veled beszélgetnék, mert no comment.

Kicsit mintha érteném időnként (hova vetemedtél hova vetemedtél) hogy miért pisil csalánra olyan sok Székelyföldre látogató hazánkfia.

Táv-igé-retek

Nagymamám ma három dolgot ígértett meg velem:

1. hogy az iwiw-ről leszedem végre az angyalt, s kiteszek egy rendes képet. Hülyültem a telefonban az én angyali humorérzékemmel, de nem volt kivel beszélni. Úgyhogy lecseréltem, és idebiggyesztem a bejegyzés végére is, hogy ne kelljen összevissza klikkelgetni. Nagymamám a matrózosat szerette volna látni vagy a fekete blúzosat, de mindennek van egy határa.

2. hogy magyar lány és szép és satöbbi, de nem járok a legény után. Pedig azóta meg is kértem a kezét. Karkauspäivä volt február 29.-én, olyankor szabad, vagy engem vesz el, vagy nekem szoknyának való anyagot. De cseleztem, tudtam, hogy szoknya lesz. Cselezett ő is, blúz lett, spagettipántos. Sejtem, hogy attól nem csak ő csábul, ha megjön a nyár, de ki mit főz, egye meg (copyright haza).

3. hogy utánna állok a dolgaimnak, s elvégzem ezt az iskolát. Emiatt szerveztem ma is nettelen délutánt, de valami mindig megzavar, most az bosszantott fel, hogy sehol sem találtam a fagyisautót, pedig hallottam, hogy a közelben jár, és még tejszínhab is lett volna itthon a fagyi mellé, és milyen vicces fagyisautóból fagyizni, és milyen finom a fagyi. Nna. De azért egy kicsit csak haladtam.



És itt a kép is, Zsókát levágtam magam mellől, és a kezemben lenne egy tányér tele finomságokkal, de azt is levágtam. Friss, pár hete készült egy finnugor bulin, ahol manele-szerű erzamordva könnyűzenei dalokat is énekeltünk volna, ha jól tudnék olvasni (finnugor sudoku) cirillbetűs szövegeket. La anu', majd ha nem fagy s nem fogy s lesz fagyi.

1-1

Amikor este fél tíz és nagy pelyhekben hull a hó és úsznak a jégdarabok a tengeren, és tudod, hogy mindjárt te is közöttük pár lubick erejéig legalább,

akkor nem is gondolsz arra, hogy locsolatlanul hervadozni fogsz egy egész évig.

Időnként olyan jó lenne otthon is lenni.

Marasztaló aláfestésnek Ismo.

(+azt a fajta fogalmazást, amikor te-ben beszélsz saját magadról, itt Mika Häkkinen második személyének nevezik. Mert amikor érzed, hogy gyorsulsz s Schumi mögötted marad, akkor nem te gyorsulsz s nem mögötted, hanem egy finn férfi nyilatkozik.)

Válasz

Jött egy értesítés, hogy egy otthoni cég kiválasztotta a CV-met, és az alábbi állásokat kínálja:

- Csoportvezetõ!
- Kereskedelmi ügynök - Erdélyben!
- Pénzügyi elemzõ vagy tanácsadó!
- Kérdõíves adatrögzítõ!
- Kérdõíves adatfelvevõ!
- Kérdõíves adafelvétel!
- Pénzügyi aszisztens!
- Vezetõi munkakör!
- Tanácsadói és vezetõi munkakörök! 

Értem, hogy miért pont én, mert jóideje csak rögzítek és felveszek, úgymond lazítok, és tanácsokra várok és tanácsokat osztogatok, és kérdésem is van jópár tucat, és pénzügyeim is, és szebb napokon társam (úgynevezett asszisztensem, sok jó dologban asszisztálunk egymásnak),

szóval jó lennék én, tudom, de ejsze egyelőre még nem jövök.

S amikor (ha) igen, örömmel forgalmaznék alkoholt, mert most ahhoz értek.

Zoknis lábbal legyőzni a tudományt

Járok államvizsga-szemináriumra,

ma egy nagyon jó szöveget szedtünk volna szét, be is ültem a szöveg írójával szembe, elő is szedtem a lapokat, elő a ceruzámat is, fel is tűrtem a pulóverem ujját, be is melegítettem gondolatban a hangszálaimat, éhes sem voltam, álmos sem, jó is volt a kedvem,

amikor észrevettem, hogy lehajol és lehúzza a cipőjét, és lehúzza a zokniját is, és vártam, hogy lesz-e az alatt egy másik, és volt,

és hirtelen arra lettem kíváncsi, hogy vajon mikor mozgatja a lábujjait, akkor, amikor beszél, vagy amikor róla beszélnek, és vajon milyen ritmusra,

és aztán azt nem tudtam eldönteni, hogy a sarka lyukas-e vagy csupán az árnyék, de ahhoz ki kellett várni, hogy felemelje a lábát, sztem lyukas volt,

és később annak drukkoltam, hogy a másik lábával ne lyukassza tovább, amikor összedörzsöli a két talpát, és nem lyukasztotta,

de aztán elszégyelltem magam, mert mégis csak a tudomány, a tudomány,

és sietve mondtam is vagy kettőt,

és amikor rákérdeztek, hogy mi a véleményünk a dolgozatról,
akkor én nagyon megörvendtem, hogy a szerző halott, de -rögtön vissza- annak is, hogy ez a szerző él, és nem elég, hogy jól ír, de még a lábujjai is...

Nincs mit tenni, tegnap ilyenkor még csata sem volt, se híre, se hamva, és mára már el is ástuk a csatabárdot. Bizonyos dolgokkal nem szabad kesztyűs kézzel bánni.

Pálinkás jó reggelt!

Tegnap óta épp eleget tudok az alkoholról. Például azt, hogy a finn alkoholtörvény szerint a hajnali részegség csak reggel kilenc után lehetséges, vagy esetleg ha 1.30, 2.30, illetve külön nyitvatartási engedély értelmében 3.30 előtt sikerült úgy berúgniuk, mint a segg.

Ez a bejegyzés nem épp az irodalomról szól, de sejtem, hogy a finnek is imádják a hajnali részegséget.

A disznótor és Zsolti, a béka

Tegnap magyarórán megjelent egy huncut legényke. Nem épp a fülétől fogva hozták, de majdnem.

Történt ugyanis, hogy Beának, aki eddig Turkuban magyart tanított, januárban megszületett a kis Annája, és rám hagyományozta mindkét csoportját, a hat hobbimagyarost és a négy huncut magyar gyereket is, oktatandó. A négy virgoncka közül az egyik nem és nem és nem jött egyszer sem, és senki nem tudta, hogy miért. Voltak persze különböző elméletek, a maga nemében mindegyik nyomós ok (focimeccs, Lieto messze, elromlott autó, sietős anyuka), úgyhogy aztán nem is kutattunk utána, hanem vártuk türelemmel, hátha.

A kis Godot tegnap aztán megjött, pontosabban meghozták. Hatodikos nyurga legény, kezében összegyűrődött füzet, benne a kisimítandó édes anyanyelve, és miközben a nagyon kék szemével hol engem bámult, hol az édesanyját, váltig állította, hogy minden egyes alkalommal, amikor a tavaszi magyarórákról volt szó, ő a vécén lehetett.

Tegnap aztán nem kérezkedett ki, és óra végére Zsolti, a béka taktusaira kicsit mozgott is a cipője, úgyhogy gyorsan megfogalmaztam magamban végre a nagy tavaszi tanári célkitűzésemet: úgy kóstolgatni és -tatni a magyar nyelvet, hogy enyhüljön a legényke kínja is, mert bizony nagyon beköpődött :)

Unni, szidni -- ez itt nem a reklám helye

Unni rövid u, szidni rövid i.

Molettecske vigasz: A nappalok legalább egyre hosszabbak :)

Ez itt a reklám helye

Miután Helsinkit ellepték a romániai koldusok, a Helsingin Sanomat elindult Erdélybe, és ime mit talált (klikk arra, hogy Katsele)

A szöveg kb. ez:

Erdélyben a romák telét a munkanélküliség és a reménytelenség pecsételi meg

A helsinki utcákon megjelenő koldusok kapcsán felvetődik a kérdés: Kik ők? Honnan jönnek? A Helsingin Sanomat elkísért két kolduscsaládot az erdélyi Cetatea de Balta faluba.

A koldusok otthoni életkörülményei elég nyomorúságosak: nincs elektromos áram, víz, szennyvízcsatorna -- nincs munka. Az Erdélyi-medencében nem ők az egyetlenek, akik így élnek. Jidvei határában a tömbházak bármikor összeomolhatnak, Cipau és Haranglab lakosai pedig a nélkülözésben rendre a házaik építőelemeit is pénzzé teszik.



Turkuban csak olyan románokkal találkoztam, akiket a férjük, barátjuk, férjük barátja szállít ide-oda, és mellettük engem is, ha hajlandó vagyok a központban altatni a biciklimet. Eddig minden egyes alkalommal előjött ez a koldus-téma is. Engem épp annyira nem zavar, a többieket sokkal jobban. Egy temesvári lány egy bulin úgy mutatkozott be, hogy ő román, de utálja Romániát, úgyhogy őt aztán ki is röhögtük, mert véletlenül pont olyanoknak mondta, akik nem. Amikor a múlt héten elkaptak két román állampolgárt, hogy borotvákat lopnak a turkui áruházakból, az olasz főnököm idegesen mondta, hogy kezdi únni ezt a témát, szídjunk valaki mást is.

Én az időjárást javasolnám, épp újra lehavazott.

A lélek hangja és a sárga szukk

Tegnap éjjel lék-úsztunk. A csúsztatás annyi, hogy nem lék volt, hanem jeges tenger, és nem úsztunk, hanem kalimpáltunk, de egykutya. Kutya egy hideg volt, a víz félfokos, a szauna vagy száz. Száz ugyan nem, de úgy hatvan ember izzadt a lépcsőkön, s ment a program, rendre ki-be, szauna, tenger, kolbászos bácsi, szauna, sör, tenger, pad, kb. ilyen sorrendben. A szauna szent hely, ez tudjuk, és ejsze szent az a pillanat is, amikor vagy hatvan ember úgy lazul el Finnországban, hogy a nagy hablagyolásban a szomszédodat sem hallod, nemhogy a bőröd sistergését.

Ebben az időtlen térben és tértelen időben (kint telihold, jeges tenger) jött az a nagy ötlet, hogy énekelni kellene. Futógőzként morajlott végig a szaunán a kérdés, hogy akkor mit. Miközben tőlem balra a nénik a dal fölött vitatkoztak, tőlem jobbra egy ifjú titán ajánlkozott is, hogy ő majd megadja a hangot.

Szaunában nem éneklünk, jött a felső sarokból, de biza a finn szaunában még mennyire, kontráztak alulról, elcseszi a hangszálaidat, fentről, a hangszálaidat, höh, alulról. A pingpongmeccs közben meglett a dal is, és indult is egy enyhécske próbálkozás, de aztán győzött a béke: a dalolni vágyók, élükön a titánnal, kivonultak a szauna elé. Útban a második adag tenger felé láttuk is őket: a titán sötétkét fürdőbugyiban, vele szemben négy túlsúlyos néni állnak a holdfényben és cingárocska hangon éneklik a Taivas on sininen-t.

S miközben mi megbeszéltük, hogy ez bizony magyar kultúrkörben kb. Tavaszi szél vizet áraszt-kaliberű, a titán és a nénik kiegyeztek, hogy hálából a hangmegadásért vesznek neki egy üveg sárga szénsavas szukkot.

a szív hőfokáról

Felfőztem a szívemet, újra. Rutinszerűen megy már, de még mindig élvezet. Zubógó vízben először kemény, aztán puhulni kezd. Olyankor kihalászom, és nézegetem. Szeretem a tenyeremben tartani, az ujjbegyeimnek mint a kásás hó, olyan, szeretem a hasamat melegíteni vele, a térdemet, a karom belső hajlatát. Mindig tudom, hogy kihül, mindig tudom, hogy megkeményedik újra. Ha szétmorzsolom, mert bizony könnyen törik, még forró egy ideig, de aztán újra főzni kell.

A szívem ugyanis melegítő szív, egy kirakodó vásáron vettem tíz centért. Egy vasárnap délelőtt főztem fel először, első tavaszi vasárnap Turkuban, ül a szőke ő-ex-virtualitása élőben velem szemben, gyömbéres muroklevest kanalazunk és közben gyúrjuk a szívemet, hol én, hol ő, vicces, mondja, vicces, mondom, közben nézem a szívemet a kezében, majdnem így törted össze anno, szerencse, hogy észnél voltam, gondolom, és hogy van a legény, kérdi, megvan, ejsze, messze.




Ha az ember egyszer valamikor régesrég nagyon akart valamit (akart, nem szeretett volna, mohón, butuskán, csakazértis), és akkor semmi sehol, és ehhez a semmihez hozzászokott, mert rájött, hogy,

azokkal a régesrégi akarásokkal mi lesz?

2008, up-to-date

A lakásuntól 10 percnyire vannak az első turkui templom romjai még 1200-ból. Nem tudtam.

Kicsit irreális tér, kövek között nagy fehér kereszt; mögötte tíz méternyire rozoga piros ház (nyitott ablak, egy cserépedényben színesceruzák, fehér asztalilámpa), a ház mellett régi kopott lila Volvo; szemben látszik a kötöde és egy magas téglaépület (ott vannak a fiúk pénteki nagy sähly-meccsei); balra folyik az Aurajoki; a túlsó parton a diákfalu épületei, és valamelyikben R., de csak amikor otthon van.

Ma nem volt. Mellettem állt kétszeresére dagadt bokával, szitáló esőben, térdig sárosan, mint egy kortárs vitéz két lidles zacskóval a vállán (mert a boltból biciklizett hozzánk), és szipogott.

És miközben kuncogtunk, mint két taknyos kölyök, ő harminc, én öttel kevesebb, hogy zsebkendője egyikünknek sincs, eszembe jutott, hogy valamelyik nőklapjás horoszkóp a barátság évének titulálta 2008-at, és még mindig alig február.

K-arcok

J., akit a főnököm január elején kirakott, mert hideg vizet töltött a termoszba, és csodálkozott, hogy nem melegszik, most visszajött, és öt kerek hétig gyakorlatozik nálunk, napi hét órát. Arról, hogy ezért az iskola (pincérnőnek tanul) mennyit fizet neki és mennyit fizet a főnökömnek, nem szól a fáma, de úgy tűnik, a munkájáért járó fizetséget termékekben is elfogyasztja, magyarán: megeszi. A zsákmányfoglalás egyszerű: amit megenne, abba beleharap, aztán amikor nincs egyéb dolga, visszatér és utolsó morzsákig el is tűnteti. Ma például egy csinoska pizzaszelet várta J.-t vissza, és vártuk mi is.

Történt ugyanis, hogy J. gyűrött ingben jött, úgyhogy ebéd előtt rögtön fel is parancsolták a raktárszobába inget vasalni. Pizzaszelet elő, belehamm, aztán irány az emelet. Kb. 15 mp feljutni az elsőre, J. fél perc múlva újra lent volt, teljes harci díszben, puccban, glóriában, hogy hol a vasaló. F., aki hétfő óta kétpercenként káromkodik J. miatt, ezúttal megjegyzések nélkül szedte ki a kagylóból az elázott szalvétadarabokat. J. olala, ennyit mondott, de ezt is csak nekem. J. ugyanis kivasalandó ing nélkül jött vissza, kicsiny fekete melltartó-fehérke majócskában.

J. státusát kicsit átérzem, ma különösen. F.-éhez hasonló képet vágott (hozzám) egy rakodómunkás, amikor felajánlottam, hogy szívesen töltök egy műanyag pohárba vizet. Hehe, szólt a válasz tíz kínos másodperc után, és hehét mondtam én is. Cigit kért, nem hamutartót, szólt oda J. Vagy úgy. Mivel néha a tettek minden szónál többet érnek, hagytam, hogy beleharapjon a második pizzaszeletbe is.


Ha tart a lelkesedésem, blogilag most portrék következnek, mert ennyi furcsa ember ritkán fordul meg egyhelyen :)

Ötök-hatok

Labda Edótól, köszönöm. Az évek összefolynak, de kb. ezek.

1. Germaine Greer: A kasztrált nő. Mert élvezem, hogy egyre jobban értem. Néha előveszem, és megnézem a fedőlapját, és vigyorgok. Ha otthon lennék, akkor ezután rögtön újraolvasnám a Csányi Vilmos-féle Az emberi természet-et is, de nincs nálam, úgyhogy az a kívánt könyvek listáját gyarapítja.

2. Gyermekirodalom, Lázár Ervin: Berzsián és Dideki, Varga Katalin: Gőgös Gúnár Gedeon, Csipike, Buhú úr. Mert kéznél vannak, magyarul, s időnként majdnem, mi(nt) testnek a kenyér, s tavaszi zápor fűszere a földnek.

3. Reko és Tina Lundán: Viikkoja, kuukausia (Hetek, hónapok). Az alcím alapján regény. Azzal kezdődik, hogy a férjről kiderül, hogy agydaganata van, és eldönti, regénybe szedi a naplóbejegyzéseit. És hogy megengedi a feleségnek, hogy hozzáírjon. Azzal fejeződik be, hogy megvan a könyv, itt abbahagyják, de hátha nincs vége.

2007-ben már tudni lehetett, hogy de. Reko Lundán másfél éve halott.

Fogalmam sincs, mit érezhetett nagymamám, amikor megtudta, hogy agydaganata van. Továbbra sem tudom megfogalmazni, mi minden változott meg azóta, hogy nincs csak egy nagymamám.

4. Kjell Westö: Missä kuljimme kerran. Mert pont úgy hangzik finnül, ahogy én magyarul olvasni szeretek. Századeleji Helsinki, világháborúk, újonnan nyíló kávéházak az Esplanadin, swing, az első aktok, bohém svéd ifjúság. Ha ismerném Helsinki történetét, még jobban tetszene. Egyik olasz barátom azért kezdett el svédül tanulni, hogy ezt majd egyszer lefordíthassa olaszra. Értem én, hogy miért.

5. Anna-Leena Härkönen: Tárt ajtók napja (ford. Király Julianna-Hajnal). Mert többet soha nem akarok semmilyen (sem magyar, sem finn, sem hottentotta) regényből kiírni semmiféle modális és nem modális igét. És ha akkoriban nem lett volna ott Guglis Névtelen, hogy rágja a fülemet, ejsze ebből sem írtam volna ki, és akkor most búsulhatnék nagyokat, hogy hol van már a tavalyi hó.


+ amit most nagyon-nagyon szereték (újra), az Kertésztől a Kaddis a meg nem született gyermekért. A. miatt, aki már hármat felnevelt, de nem szeretne saját gyermeket.

Önmenedzselés

avagy mi mindenért tojtam össze magam az utóbbi évtizedben hiába

(A napos oldal máskor)



Újságírói szak. A filóval egyszerre végeztem, két évig szidtam, aztán abba is beleuntam. Volt kb. öt jó tanárunk, annyi. Amit pedig meg lehetett volna önszorgalomból tanulni, azt pont azért nem tanultam meg (hülye voltam), mert miért önszorgalomból. Végig úgy gondoltam közben, na jaaa, ezt azért nem olyan egyszerű (ce-ti pasa tie, chip de lut stb.), és sajnáltam, hogy ezért még fizetni is kell. Dolgoztam összesen öt hónapot, és azt élveztem. A többi részét nem.

Mesteri. Utaztam miatta fél évig havonta egyszer 8+8 órát. A legszebb, amit közben legkedvesebb tanárunktól hallottam, hogy ugyan nem erkölcsi vétség nem lakni Bukarestben egy ideig, de elég nagy veszteség.
Szóltam itt hónap elején, hogy megvan a mesterim (nagyobb lenne a fizetésem). Vagyis a finn? Nem, az folyamatban. Ááá, akkor nem jó.
Beszéltünk a kbő nyelvészeti iskolákról, szóba jött az antropológiai nyelvészet és a képviselői, egyikről sem hallottam. Antropológiai nyelvészet mesterit végeztem gyorstalpalva magam. Most reloaded, s hátha nem harmadik az Isten igaza.

Irodalom: nem írok, nem olvasok, én magyar paraszt vagyok. Na jaa, egy kicsit.

Finntanítás: amikor úgy gondoltam még, Kváron maradok, ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni. A legvadabb álmaimban sem. Bukuban legelső találkozásunkkor Edó kijelentő mondatban tudatta velem, hogy akkor októbertől én is. Félévbe telt, míg elhittem, hogy tényleg tervetullut vagyok.

Német nyelv. Tizenhárom évig tanultam, egy félignémet család magyarul beszélő fiába voltam szerelmes százmilliárd évig, mindenecskét megértek én, öt éve legfeljebb emaileket írok németül, kisiklik az ujjaim között, nem érzem már az árnyalatokat, ha nyelvet kell választanom, nem a német az. Másodéven elvágtak a nagyonkezdő vizsgán is, mert nem tudtam a névelőket.

A hobbimről érdeklődőknek azt szoktam habogni, hogy ööö. Jobb időkben ő, a mindenkori, bár ez nem hobbi. Finnül úgy mondják, harrastaa seksiä, és a harrastus hobbit jelent, vagyis van, aki biciklizik, van, aki táncol, főz, sportol, utazik, a boldogabbak lepedőakrobaták. "Hobbik" miatt is gyakran tojtam össze magam hiába.

Soförvizsga. Egy hónap alatt akartam letudni másodév tavaszán, elvágtak elméletből, sose vizsgáztam újra, ráz tőle a hideg.

Gitározás. Vettünk egyet kilencedikben, megtanultam a hangokat s azzal annyi. Kb. akkor hagytam abba, amikor először lehangolódott. Most furulyát hozott az angyal.

És egyebek.

A közeljövőben be kell szereznem gyorsan egy alkoholi-passit (nem részeges pasi, hanem alkohol-útlevél), és meg kell írnom 2o oldalt a jövő tavaszra tervezett remekművemből. Na jaa...

áldott, ki a kakasnak értelmet adott
hogy megkülönböztesse a nappalt az éjjeltől

(Röhrig Géza)

Esti vese a máshollétről és az önzésről

Amikor 4,5 hónapnyi távollét után igyekeznem kellett úgy ülni a bukui fotelben, mintha semmi nem változott volna meg, kénytelen lettem bevallani, hogy de.

Úgyhogy most muszáj lesz elfogadnom, hogy a világ (helyzet, körülmények, barátságok, viszonyok, hangulatok stb.) nem jegelhető. Hogy most nem otthon, hanem itt az otthon.
Mert az, hogy lélekben otthon, gyakran a semmivel egyenlő.
Ha testben itt, akkor lélekben is itt.

S ha így alakult/döntöttem/hozta a helyzet, sors stb., akkor most itt igyam a levét két kicsavart friss narancsnak, na.

Zenei aláfestésnek :)

Száz szónak is

A legény legutóbb megdícsérte valamimet, amiről én (a meghatódottságtól nyelvi korlátozódva) nem nagyon tudtam eldönteni, hogy az pontosan mim. Mivel abban a pillanatban nem is találtam fontosnak visszakérdezni, utólag úgy gondolom, nem a fejem-lábam-térdem-bokám-csinos popsim-mellem-szám, hanem én tetszem neki. Cu tot tacâmul.


A testemmel való megbarátkozás marikacsapás (volt), nem karika-. Sok-sok gyakorító képző és visszaható ige. Millióhatszázhét finomka és durva figyelmeztetés belülről és kívülről, jelek, fintorok, ez-az innen, onnan, amonnan. És még bőven van mit igazítgatni. Akad még kiaknázatlan terület. De szerencsére akadnak legények is a gáton. És vagyok én is, talpon a vidéken.


Jaj te milyen szépeket beszélsz, mondogatta anno a szőke. A szavak nagy része a berlini falra hányt borsó volt, de beszélni mellette tanultam meg olyan dolgokról is, amikről azelőtt nem voltak szavaim. Igaz, dolgaim sem igazán. Ami azóta történt, az folyamatos oldás. Görcsök, beidegződések, félelmek, rejtett kisördögök kiseprése. Gyere ki a hóra - önmagammal szemben.

Újabban pl. a szavakat rejtem el magam elől. Ha lenne szexuális blogom, beleírnám azt a semmit, ami akkor marad, amikor minden szart kisepertem. Ilyen nincs, de szexblogom sincs, ugye.

Két rövidke arról, hogy nőnek lenni che bella.


A lába az ölömben, és én valami vacakkal kenegetem a lábfején a kiütéseket (rajtam nincs, pedig együtt vacsoráztunk, én főztem, és üttettem ki, én ütöttem ki, ime, nem ül, fekszik), és mondanék valamit, de még mielőtt, megsimogatja a kézfejem.


Tudod, hogy jársz? kérdi ma a főnököm, és felkap egy gyertyatartót, elindul, mutatná, Nem-nem-nem, szól a munkatársam, indul ő is, de ebben sem látok semmi különöset, Várjatok egy kicsit, mondom, s indulok én is, direkt riszálom a fenekem, úgy, úgy, bólogatnak, pontosan, röhögünk mind a hárman. Úgysem tud úgy járni, ahogy te, mondja A., mikor mesélem neki az esetet, Mint egy pingvin?, kérdem, Nem, nem, mint te, mint egy nő. Elpirulok megint. Che bella.