Feljebb, emeljetek...

...feljebb, a bűn gyászos éjiből.

Eme bejegyzés elolvasása pont annyi időbe telik, amennyibe nekem a megpislákulás, vagyis: szombat délután olyan magasra másztam a Tordai hasadékban, hogy amikor lenéztem és leszóltam a fiúknak, hogy most már elég, alászállok, hagyják a kötelet, egy pillanatig megérezhettem a nagy igazságot: hogy tudniillik aki felmászni tud, az bizony le is, és ki is, bármiféle szarból.

És miközben reszketett a lábam, mint egy varrógépen, kimásztam a hámból, mint egy pinty, és azóta is tudom, hogy a felemelkedés és felülemelkedés kéz a kézben jár és körbe-körbe vigyorog.

(A képen az öcsém, de én is oda.)

Papó kalapja alatt a világ

Hazajöttem.

Papóval utaztam Budapestről Nyárádtőig. Papónak csak a kalapja volt nagyobb a jókedvénél, a kalapja és a családja, hét gyerek, huszonegy unoka. Papó egyetlen fia, mert a többi hat lány, szintén a buszon utazott, két üléssel Papó mögött. Mögöttem a menye és hébe-hóba a kisunoka. Kató, aki mellettem ült, nem volt rokon, de ők vigyáztak rá is, hogy ne fusson a Papó mellett ülő fiúval a bokorba. Naccsága, otthon van már három gyermeke, tudja, hogy kell csábítani a férfit. A fiú szőke volt és Kató szerint olyan szép, hogy ha a nők meglátják Kolozsváron, ketté is hasad a szívük. Mint Fekete Pákó, vagy még annál is szebb.

A fiú nem tudott magyarul, nem tudott románul, még cigányul sem. Czeck Republic, mondta nekem, és terjedt is tovább, hogy Csekkoszlovákiából. Előre egy néni vitte a hírt, mert pont akkor fájdult meg a lába, amikor kiderült, hogy van, aki érti a szép szőkét, és feltétlenül fel kellett állnia. Hátrafelé Kató tolmácsolt és a Papó menye. Még egy ifjú pár is éledezni kezdett a kókadozásból, de Kató néhány kacér megjegyzése után a lány újra a fiúra omlott és maradtak a nagy csendben. Úgy, úgy, fogja csak a kezét, mert elcsábítom. Né, be is sárgult a féltékenységtől. Miilyen fiatal...

A cseh fiú is fiatal volt, tizenhét, és minden megjegyzésre megvolt a megfelelő válasza. Buksza? Máni? Jes. Láv? Jes. Kolozsváron? Jes. Jössz velem a bokorba? Jes. Vagy inkább valaki mással? Jes. Veszel nekem Bombát? Bomba, what?, jes. Az első megállóig megnősítették kétszer (magyarul), egyszer a Papó menyének az unokahúgával, egyszer velem. Kató vállalta, hogy bevezeti a szerelmi élet titkaiba is, ha bokor is lesz az első benzinkútnál, mert így, plénum előtt kicsit szégyelli. Te, ugye, nem szégyelled magad. Jes.

Kár, hogy nem cigány, pedig milyen szép -- mondja nekem Kató a határnál. Ha nem cigány, a bokorba jó, de aztán mit csinálok vele.

Hát igen, nyugtázom, és úgy belepirulok az első itthoni sötét éjszakába, mint a japán utitársam pár órával korábban a repülőgépen, amikor az ölömbe ejtette a villát.

Papírfecni, 2002

Vázoljuk így a kérdést, most csak elmélet:

A kisasszony szerelmes. Úgy kezdődik, hogy arra emlékezni szinte lehetetlen, egyszerre csak bevillan, hogy ennyire még soha senkit, és hogy ezután vagy ő, vagy a cölibátus. Mindez teljesen komolyan és nagyon mélyen, mintha csupa metafizika lenne az élet.

Ott tartottunk, hogy ő, más téma nincs, nem is volt, nem is lehetne. Ha már pontosan tudhatni róla, hogy ő az igazi, kezdődik a világ-építés. Kiírjuk valahova mélyre, hogy "aktív türelem", és kivárjuk, hogy megszülessen hozzá a kontextus. Stratégia nincs, a kiírás a maximum. Az aktív a lerohanástól a teljes tartózkodásig bármit (pontosabban: mindent) takar. Ha a roppant erőteljes szerelmi érzéshez bizonytalanság és be nem vallott félelem is társul, a jelentése a következő: igaziból, konkrétan semmi, átvitt értelemben viszont minden. Ő lesz az úr a házban és kint az udvaron is. Még a lépcsőházban is, ha nincs udvar. (Hozzáírva, 2009: Puszta gasztronómiai kiváncsiságból sütni lehet néhány tortát gluténmentes lisztből, hogy vajon sikerül-e. Utánaolvasni, hol laknak a szorbok. Hogy mi egy bit.) Mindenkinek megvan a maga százezer fifikája.

Az elméletben a ha csak az udvarhoz köthető, az elmélethez semmiképp. Ha nincs, csak van van. Legfeljebb lesz. Felháborodás is lesz, de csak később, a vége felé. Mert tudniillik a kisasszony nem az a hejde tudatos hódító és elméletekben sem túl erős. Seperc alatt megy össze az ő betü, és nyilvánvalóvá válik, hogy urambocsá, ez is egy közönséges zsákutca. Vagy pofáraesés. S mintha a szőlő sem lenne a legédesebb.

Úgy ér véget, hogy a dolgok nem jönnek össze vagy túl gyorsan összejönnek, ajtóstól a házba, cipőstől a házba (mondottam volt, mindenkinek a maga százezer fifikája). Utána marad a csend, az aztaleborultszivarvégétazéletének és az újabb utak. És az ők. S ha férfi lennék, klasszikusan, kész rím is lenne, hogy a nők.

Amanda Lear: Enigma

Vásztusztuszkükü

Kicseréltem a blogprofilból az angyalt emberre. Én vagyok. Én én vagyok magammal. -nak is, ejsze. Finnül azt mondják, olla sinut itsensä kanssa. Te-ben lenni önmagaddal. Tebenned lenni önmagammal.

No, nyári délutáni filosz, most a lényegre: végigolvastam a blogot és van egy olyan bejegyzés, még bukaresti, hogy repül a kaktusz és én tegnapelőtt töltöttem a huszonhármat. Most nem repül semmi, majom sem ugrik sehová, de most már hárommal öregebb vagyok. És mit van mit tenni :)

A csámborgóra vett szaros csillagok

Állati jó múlt hetem volt, volt benne Kistehén és a Borz, szarvasok élő és húsgombóc formában, szúnyogok millióan, lefotózandó rákláb, halak, vadak s mi jó falat. Padlót fogok, ha Lappföldre gondolok. Felszámol minden hasonlítási alapot, elvet, tervet, csak perget és kerget újabb és újabb célpontok felé.

Mert a fejünkben régi képek soha sem volt időkről mesélnek, leginkább azt bánom-forma, hogy hazafelé autózva már Finnországban is feltűnt az első szaros csillag. Megállíthatatlanul jön az ősz és vele együtt az angliai (romániai) beklikkeléseim is kanadaira cserélődnek, pedig még ki sem barátkoztuk egymást és magunkat úgy istenesen...



Az első kép Ifjord apály idején, a második Pallastunturi. Vissza-vissza-vissza!

Számok a keserű valóságról

Egy biciklibelső kicseréléséhez ugyanannyi focistára van szükség, ahányra egy villanykörte becsavarásához. Nekem kétszer fél délutánra, két belsőre, kétszer egy órányi galoppra a boltba és vissza. És akkor a lelki oldaláról még nem beszéltünk, de enyhe utalásként ez meg ez.

Lifisz.

Trapp a jegen mezítláb

Tegnap azt mondta Medve barátom (épp kiszállt volt a barlangjából mézet kóstolgatni), hogy nincs értelme időt szánni olyan dolgokra, amikben az ember nem biztos. Mert ő így már cseszett el éveket, és azóta is bánja. A tétellel kötekedhetek, az érveléssel nem, mert én is csesztem el, de azóta sem bánom, úgyhogy lehet, hogy el sem csesztem, vagyis nekem empatikus kuss.

A téma örök, futottunk körülötte ezer kört, néha kettesben, néha én egyedül, néha én másokkal. Izzadtság- és fokhagymaszaga van, már szégyellem is előhozni. Az edzés jó, de jobb szeretnék előre-hátra mint kényes témák körül körbe-körbe szaladgálni. Főleg, hogy mindig én kezdem. Mert mi biztos manapság. Ki a biztos. Ki biztos és miben. Mikor ítélünk halálra egy régesrégi akarást. Mitől lesz egy aktuális akarásból régesrégi.

Az évekről annyit, hogy engem valamikor sínre állítottak, iskola, egyetem, munka, mesteri, újra munka, újra egyetem, egyenesen előre, munkával dicsérjük május elsejét. Ez az északi adag ráadásként jött, nem volt benne a menetrendben, én sem tudom még, mire való, gondolkozom rajta eleget. Trapp előre, mezítláb.

Ma azt mondta egy görög férfi (56 éves, 24 éve itt él), hogy legszívesebben hagyná ezeket a jegesmedvéket s menne haza a barnamedvék közé. Ahhoz, hogy nyugodtan mehessek, nekem még jegesmedvétlenítenem kell magam. S Medve-elmélet ide vagy oda, tisztelni annyira az éveket, hogy ne a saját akarásaimat jegeljem, ha már itt is nyár van és vagy tizenöt fok.

Nincsenszebba

...oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái... (W.S.)

A ló

Volt az elsős ábécéskönyvben egy szöveg Marikáról és a barikáról. Most, húsz évvel később, kérem a barikát lóra javítani. Jobban illik a személyiségemhez.

Szombaton ballagási ünnepségre hívtak, kiöltöztem, megvolt az ajándék, virág, kis retikül, száz év óta először kis sarkocskás topánka. A buszmegálló fél óra innen, önnön lábaimon topogtam odáig. A buszban tízpercnyire megszusszantam, aztán folytattam a topogást, két sarok után a totyogást, aztán a kínos helyváltoztatást A-pontból ismeretlen B-pont felé. Mert hogy hirtelen nem tudtam merre menni. Az utcán olyankor senki nem jár, délután volt, nyár és Finnország, és én egy szép külvárosi családi házat kerestem. Két megváltó ötletem jött egyszerre, 1. felhívni a háziakat, 2. lehúzni az átkozott sarkos cipőt, fujj, de aztán csak a másodikból lett valami, mert a háziak nem válaszoltak, és én úgyis megtalálom az utat egyedül. Úgyhogy csak mentem előre és figyeltem a tájat körbe-körbe, én, a talpraesett. Saját talpraesettségemnek főleg a talp-részét éreztem és azt egyre inkább, mert égetett az aszfalt nagyon. De ha egyszer már pályára álltam, akkor igenis előre, és úgy keringtem, de úgy keringtem, hogy bő hetedhét országot is bejártam, míg végül egy lovastanyán kötöttem ki nagy puccban s glóriában s izzadtan s napszemüvegesen.

Abban a szent percben hívtam a segítséget, és két perc alatt kievickéltettek és itt a hepiend. És önérzetben megfogyva bár, de törve nem, újra megfogalmaztam, hogy fene egye a makacsságomat, tanuljak már egyszer alázatot és merjem azt mondani, hogy oké, keringeni hejde vagány, de acca ide a kezed, babám. Vagy ha keringhetnékem van, akkor oké, de kiöltözés előtt vagy után még egyszer lecsekkolni, hogy megvan a cél, csuhajja.

A vég s a még

Ha Miklós addig tűrte, míg tűrhette, akkor én kész rózsabokor vagyok.

Egysoros a fintorokról

Én tudom, hogy bezzeg Kalotaszeg és a Hargita, de nekem nagyon gyakran pont Bukarest hiányzik.

Update to M mint m

Közkívánatra, Lehelnek:

Tavaszi virágos borítékban megjött a bocsánatkérő levél és egy húszeurós ajándékkártya. Noha az általam elszenvedett sérelmeket anyagilag jóvátenni képteleség, kérnek, hogy fogadjam szeretettel ezt a kis figyelmességet, amelyet a következő boltokban (hosszú lista az S-üzletlánchoz tartozó boltokról) lehet elvásárolni. Az ügyet az illetékesekkel (hibás cím, a turkui legrosszabb hírű lakónegyed boltjának a címe) megbeszélték és biztosítanak, hogy hasonló eset nem történik meg újra. Szeretnék, ha továbbra is bizalommal fordulnék hozzájuk, és ha bármilyen kérdésem van ezzel az üggyel kapcsolatban, ezen a tel.számon és email-címen érdeklődhetek.

Az ajándékkártyát pár hétig őriztem, aztán vettem belőle a köz javára:

12 l finn (anya)földet a virágcserepekbe
egy műanyagládát az erkélyre
két kampót, amivel felfogni a ládát
1 tasak bazsalikom-magot
1 tasak koriánder-magot

Saját javamra:
1 kg murkot
1 zacskó joghurtos mogyorót
2 doboz túrót

Úgyhogy most ott fogan majd meg a sok zöld a finn földben és virágzik, miközben én nem az idegeimet, hanem finomakat rágcsálok. R, mint relax.

Szombat esti bék

Este van már, késő este, tizenegy múlt és szürkülödik. Nelly épp a moldvai hórára ropja, én hol őt nézem, hol ezt a bütykölődő szöveget. Ötpercenként ki-kiszaladok a fürdőbe, és surolok egyet-egyet. A tükör és a kagyló már megvan, maradt a vécéfedő. Most, hogy eszembe jutott, főzhetnék teát is. Szombat este van és én egyedül vagyok itthon. Ritkán vagyok egyedül itthon. Itthon vagyok. Erről akarok írni, csak kell hozzá a felvezető.

Ira barátnőm testvére, a nagyon orosz Nátáská összejött Helsinkiben egy finn fiúval. Úgy történt, hogy Nátáská beugrott a cserkészboltba, meglátta a fiút és elhivatta magát randira. (A műveltető képző saját értelmezésem, de menjünk csak tovább.) A randi jól sikerült, a fiú megkérte, hogy még találkozzanak. Nátáská elég elfoglalt, de mivel a fiú annyira ragaszkodott hozzá, megbeszélték, hogy találkoznak rá egy hétre az állomáson és együtt várják a Szentpétervárról érkező vonatot, benne N. édesanyjával. Oroszországban (csak úgy szóba jött), illik virággal várni az érkezőt, úgyhogy a fiú (aki talán jó cserkész is, ki tudja) ott állt a peronon, egyik kezében a virágcsokorral, másikban Nátáská törékeny kis kacsókájával. Az anyuka a fogadtatástól meghatódott, és rögtön el is hívta a fiatalokat fagyizni a tengerparta. Itt jön viszont a baki. A parton lufikat is árulnak, és N. iiiimádja a lufikat. Főleg az aranyos lufikat, nézd csak ez milyen éééédes. Semmi. Úúúúúgy szeretett volna Nátáská egy lufit. De semmi. Pedig ezek ooooolyan aranyos lufik voltak. Semmi-semmi-semmi. N. nem hagyta magát és finoman szólt a cserkész fiúnak, hogy neki biza KELL egy lufi, vegyen neki egyet. Mire a fiú, hogy ő diák, neki minden pénze a csokorra ment rá, ennél több pénze nincsen, ez a csokor is több mint húsz euró volt, lufi nem lesz és kész. Nátáská ezt még megbocsátotta, de amikor két újabb tengerparti séta után is úgy érezte, hogy a fiú nem receptív kellőképpen az ő lelki rezdüléseire, úgy repült haza Szentpétervárra, mint akit héliummal fújtak fel. (N. csak szűk társaságban káromkodik, de amikor én hallottam a történetet, akkor valami olyasmit is említett, hogy basszamegalufiját. Részemről rábólintva, csak nyugodtan, hajrá.)

A helyzet az, hogy lelki lufijaim vannak, de olyan mutogatnivaló, röppinthető, nincs egy sem. És júliusban jön édesanyám, de tutibizti, hogy nem várjuk majd az állomáson virággal. S noha a tervekben és az otthoni elképzelésekben is úgy volt, hogy kb. most illene, nem repülök végleg haza. Ülök itt, nézem az eurovízut, bütykölöm a szövegeket és nagy lelki megelégedéssel veszem tudomásul, hogy ha még kettőt simítok azon a vécéfedőn, a fürdő is ki lesz patyolattisztára takarítva. És ha rövidtávú tervek szerint jutunk egyről kettőre, akkor a mai szombat este kipipálva.

Ezt a bejegyzést kb. fél éve kezdtem el és hagytam abba, és most azért fejezem be, mert az előbb levittem a szemetet, és felkiáltottam volna B.-nek, hogy jöjjön, mert kész a süti, de már nincs kinek.

B. az államvizsga-dolgozatát két évig tartotta szépen, bekötve a polcon, de nem adta le. Közben csinált ezt-azt, reggel és este hajót takarított, napközben evett, aludt, filmet nézett, bütykölgetett egy-két programocskát, hogy ne rozsdázzanak meg az agytekervényei. Otthon, Kínában, várta anyja, apja, egy működő családi vállalkozás és egy neki szánt lakás, de nem adta az Isten, hogy B. hazamenjen. Az okokról nem volt érdemes B.-t faggatni, tudta ő jól, hogy mit csinál.

Egyszer beavatott a számításaiba: amikor reggel felkel, úgy veszi, hogy már elköltött tizenöt eurót. Azt estig valahogy vissza kell szerezni. Hogy előre haladjon s ne stagnáljon az élet, kell hozzá még egy ötös. Plussz annyi, amennyit napközben megevett. Plussz a hosszabb távú befektetésekre. Ennél több nem kell, ennél kevesebb nem elég.

B. tudta, hogy amit csak magának gyűjt, azok a finnországi élmények, minden más a közösbe megy. Pay it forward. Hogy itt bármekkora is a kísértés, ő majd szűz kínai lányt vesz feleségül és valószínűleg soha nem hozza el Finnországba. Hogy pont két gyerekük lesz, egyik alapból, a második, mert tehetik. Hogy úgy élnek majd, mint az anyja, apja, nagyanyja és nagyapja és rajtuk kívül jópár millió kínai. És hogy soha nem fogja megmondani a nagymamájának, hogy Finnországban vannak olyan lányok, akik a nagymamájuktól kapott törkölypálinkával itatták olyankor, amikor kész lett a süti.

Amikor legutóbb süti-pálinkáztunk, B. azzal nyugtatta épp háborgó szívemet, hogy harminc évnyi gondtalanság mindenkinek kijár, neki lejárt, most hazamegy. És mivel akkor még nem tudtam megígérni neki, hogy februárban, ha még visszajön, én még itt leszek, a dolgokról való biztos tudással mondta azt is, találkozunk mi még ebben az életben és ezen a világon. És elütöttük nagy sután, hogy vagy a túlvilágon, de amikor eszembe jut, nagy belül a vágy, hogy hátha még ezen.

Az öregedés nyelvi jelei

Kötekedhetnék.

Kötődhetnék.

Köthetnék.

Most a második fázisban tartunk és vannak már ősz hajszálaim.

Önnön szerencsém cápája

Kevés dologhoz értek jobban, mint önmagam cseszegetéséhez, és kevesen értenek jobban a cseszegetésemhez, mint önmagam. Szóval jól nézünk ki.

Tegnap rossz buszra szálltam fel.

Van Jyrkkälä és Jäkärlä és a kettő között 17 km. A szörnyű nyekere-nevükön túl közös bennük az is, hogy messze vannak a központtól, és hogy mindkét helyre óránként háromszor jár a busz, mindegyik a központon keresztül. Vagyis B-ből úgy jutunk el C-be, hogy egyszer húrukk A-ba a három busz valamelyikével, ott ücsörgünk, majd felszállunk a másik három busz valamelyikére és eldöcögünk C-be. Biciklivel mehetünk egyenesen B-ből C-be is, feltéve ha a kedves kliens (mert hogy munkáról van szó, civilizált, kiöltözősről, háttérinformációnak Baudolína) megengedi, hogy kicsavarjam az izzadt bugyimat és az órányi mondikálás előtt hagy nyögni is egy negyedet. Ami zsenáns. Úgyhogy egy szó mint száz és elvek ide-oda, marad a pontos óra és a busz.

Tegnap pont emiatt a B=>C miatt stresszeltem, de aztán megnyugodtam, mert már B-be sem jutottam el gond nélkül. A 61-es helyett a 6-os jött meg először és én felszálltam, és néztem körbe-körbe, gyönyörű az áprilisban is csak latyakká olvadó nyakig érő hó, és benne én, az igavonó ló, szóval volt min merengeni s min csodálkozni, amikor megállt a busz, és nem ott voltunk, ahová én indultam.

Minden jó, ha a vége jó, s ennek is jó lett a vége, de tanulságképpen annyi (kicsit metábban), hogy a szar akkor potyog az ember nyakába, amikor legkevésbé számít rá, és kifejezetten rosszul esik, amikor a szagról felismeri, hogy biza ez saját, mondjuk úgy: házi termés. És olyankor ritkán van más mit tenni, mint elvonulni csendben és tisztára törölni a popsit és a hajszálak tövét.

Metró, mint magyar

Tavaly nyáron megkérdezte a pénztáros az egyik S-market nevű boltban, miért nem kérek vásárlói kártyát. S-kortti-t. Oké, kérek. Adott egy kérvényt, hazajöttem, kitöltöttem, visszavittem. Rá két hétre jött egy email, hogy sajnos csak finn személyivel lehet kiállítani, püj-püj-vissza. Mérges lettem, mert nem hittem, úgyhogy elbicikliztem személyesen tárgyalni az ügyről. Ők mondták a magukét, én a magamét, kártyám nem lett. Úgy igyekeztek jobb belátásra bírni, hogy az S a suomalainenből jön, S mint suomalainen, F mint finn és fészkesfene. Oké.

Egyszer, amikor egy nagyobb S-marketben vásároltam, rákérdeztem, lehet-e kártyám. Hogyne, azonnal. Kitöltöttem a kérvényt, két hét múlva érkezett is postán. Az ügy részemről itt lezáródott.

Történt viszont, hogy a lakótársnőm nagynénje az S-boltok nagyfőnöke, s én elmeséltem Sallának az ügyet, s ő elmesélte az édesanyjának, s az édesanyja a nagynéninek, s tegnap hívtak, hogy jóvá szeretnék tenni a tévedést, a kedves idegenekkel mégsem szabad így bánni.

Szóval most várom a kártérítést. Arra számítok, hogy udvarias elnézéskérések közepette egy hétig ingyen kapok mindent, ami R mint románnal kezdődik. Lesz ám itt csiricsáré, répa-retek-mogyoró!

HB, kábé

Ön hét évig egyik bolondságot a másik után csinálta, esze ágában sem volt keresni. Ön rendkívüli tisztességgel élt, és hogy az egészet annyira megunta, nem az ön hibája. Ez az egész itt tényleg unalmas. Mást kell csinálni -
Mit?

A szöveg folytatása szerint: "Egyelőre hazamenni."
Saját szövegem szerint: Tudja a fészkes franckarika. Legalábbis nem Marika.

Földfölötti, up-to-date

Ezelőtt tíz évvel egy svájci ifjúsági találkozón a pap mobiltelefonon "csekkolta le", hogy mit üzen az Úr az atyafiaknak.

Tegnap este voltunk metál-misén, hosszúhajú rokker papok, dob, elektromos gitár, halálfejes-oldalláncos kórustagok. Az alapige után egy depressziós, anorexiás lány levelét is felolvasták, semmi enyhítés, csomagolás, köntörfalazás. Hogy ilyen esetben, ilyen emberekkel, ilyen önértékeléssel mit kezdjen az ember. Volt Miatyánk, úrvacsora, zsoltáréneklés, semmi hiba a liturgiában. Néhány zsoltárra a gyülekezet is rázni kezdte a fejét, a legény a térdemen dobolt, én pedig két perc alatt megkönnyebbülten nyugtáztam,

hogy hörgések ide vagy oda, bezzeg a finn evangélikus egyház tudja minek nevezni a híves patakot.

Összevissz

Ma kedd, vasárnap eldöntöttem, hogy a fene egye meg. Ma már nem vagyok annyira biztos benne. Hogy egye vagy ne egye. Néha egye, néha ne egye.

Mondvacsinált mottó mára: Teljen legalább a legyem begye, ha már szünetel a letyepetye!