Erős Pista Finnországban

Azt mondja A. (50, olasz, előbbi bejegyzések A. hősével azonos) , hogy szerinte mazochistább nép, mint a finnek, nincs ezen a nagykerek világon. Hogy ők Európa legnagyobb szemfényvesztői. Hogy semmijük nincs, csak a nagyfene erdők. Hogy a fenekük rögtön mellmagasságban kezdődik, s kb. ott van a kultúraszintjük is. Hogy januárban képesek egész órás rádióműsort készíteni arról, hogy hová tűnt a boltokból a mandarin. Hogy a megmaradt két kekszet becsomagolják s visszateszik a szekrénybe. S hogy csak akkor találkozik velem, ha hajlandó vagyok angolul beszélgetni, mert ő ettől a szent perctől kezdve finnül egy szót sem szól, és ha igen, akkor az káromkodás lesz. Bastarda.

A. időnként megsétáltat a halpiacon. Előttem vonul be a bárba, lesegíti a kabátomat, megdicséri a fülbevalómat, és abból a vörösborból rendel, ami szerinte hozzám leginkább illik. Ő közben sörözik. Vagy azt issza, amit évekkel ezelőtt a mexikói, spanyol, afrikai, hottentotta parton (Tudod, akkor, amikor...), vagy amit a pincér ajánl. A pincérekkel nagyon udvariasan beszél, mindent megköszön, köszönetem Önnek, kábé így. A bor mellé hoz nekem vizet, a kávé mellé csokikockát.

A. olyan férfi, aki átverhetetlennek tűnik, de A.-t mindig átverik. A-t mindig csak és kizárólag finn nők verik át. Kirakják a ruháit a lépcsőház elé. Vesznek neki repülőjegyet, egy darab odautat Olaszországba. Lemondják a randit vagy fáradtan érkeznek a randira. Bejelentik, hogy tartalmilag nem értik, amit A. mond, azt sem, amire gondol, sőt azt sem, amire gondolni fog. Eltűnnek, aztán újra megjelennek, aztán végleg eltűnnek. Van, aki fél-, van, aki nyolcévente.

A. ezúttal nem panaszkodik, de nem is röhög saját magán. Nyakalja az Erős Pistát, amit épp tőlem kapott. Angolul beszélünk, így szólt az egyesség. Strong Steve, mondom, s van olyan is, hogy Sweet Anna. Nem válaszol. Rendre megforgatja a húsgombócokat a paprikakupacban és egészben bekapja őket. Nagyokat fal és nagyokat kortyol és nagyon bámul a semmibe. Aztán erőt gyűjt és megkérdi, hogy a lakótársnőm éppen elvált édesanyja betöltötte-e a negyvenet, és ha igen, akkor tud-e angolul, hogy legalább a boldogság illúziója meglegyen, mert ő finn nőkkel, la bastarda, most kb. júniusig ejsze nem.

Miközben

Miközben a fél kezem ezt pötyögi, a másik fél kezem gesztenyéket tapogat. Otthonról hozott, régeni gesztenyét. Egy-mondat végén szünet, olyankor eszem. Meleg, jólesik.

Másfél hete jöttem vissza. Mint egy csiga, hátamon a hazám, gesztenye, zakuszka, csombord, puddingpor, meggy, egy üveg visináta, friss magyar nyelvű olvasnivaló. Fo-ban talaj fogadott. Hogy úgy mondjam, kész padlófűtés, noha az ősz kb. arról szólt, hogy én bámulok s nyújtózkodom a nagy egyensúlyozásban. Stabil talaj, puha ágy és borsóleves, egy agyonöntözött cserép virág.

A blog őszire átköltözött simalapú füzetbe, s megtelt vele egy macskás és egy kistehenes. Ha egyszer vége lesz vagy ha valami másnak lesz nagyon legeleje, majd összefogom és ráírom nagy betűkkel az igazságot: GM irmánya arról, hogy.

Addig folytatjuk Riccel, velkom bekk. Gesztenyét?

A honvágyról latinul

Pár hete voltam román esten.

Finnek szervezték, engem is finn ismerőseim szerveztek be, vittek-hoztak satöbbi. A meghívottak között voltak románbarát finnek, finnbarát románok és volt a plepsz, például én is. Az est során kilenc-tíz powerpoint-összeállítást néztünk végig, kábé ilyeneket: Bukarest télen. Bukarest nyáron. Kolostorok Moldvából. Román népviselet innen-onnan. Húsvéti tojások innen-onnan. A hegyek fentről, lentről, középről. Drakula véresen és vér nélkül.

A románbarát finnek megkértek pár finnbarát románt, hogy kommentálják a látottakat, és ennek ők örömmel eleget is tettek: amikor a terem uááá-zott a gyönyörűségtől, akkor mondták, hogy hát igen. Amikor jöttek a hegyek, akkor hogy ez még semmi. Amikor Bukarest, hogy oda épeszű ember jószántából nem megy (erdélyiek lehettek, hazámfiai). Amikor városokról volt szó, akkor fújták a latin neveket, amire újra uuáá-zott a nép, mert átlag finn latinul nem tud. Egyik kommentátor még Kolozsvár német nevét is bevállalta, Klausstadt, latinul Napoca.

Útban hazafelé a hátsó ülésen felelevenítettem a latintudásomat (matek-fizika szakon 1+2 évig gyúrtuk), és boldogan vettem tudomásul, hogy a lényegre emlékszem: Mens sana in corpore sano.

(Egyszer majd a deákné vásznáról is írok, ti. arról, hogyan kínálgatják a magyarok méregdrágán, pult alatt Turku főterén a mézes pálinkát.)

Ez van.

Tegnap este, hazajövetelkor, egy halott madár fogadott, pont a konyhaablak és az ajtó között, szép nyugodtan, kifeküve, lábakkal a menyország felé. És várt. Feltehetőleg arra, hogy valaki onnan szépen megfogja és elvigye. Bevallom férfiasan, én is erre vártam. És vágytam. És mindhiába.

Hárman lakunk, egyik a légyölő Zuzka, a másik a békeszerető, tyúknak-tehénnek sem ártó vegetáriánus Salla, a harmadik én. Pont most még egy negyedik is van, egy kétméteres rokker legény, aki kb. ugyanolyan intenzitással üek-ezett a döglött madár hallatán, mint a kedvese.

Tegnap a sötét kapóra jött, úgy döntöttem, megvárom a reggelt. A reggel kapóra jött, van egy madár, amit el kell temetni, nem mehetek iskolába. Takarítottam, reggeliztem, elmosogattam, levittem a szemetet, kerestem szép dobozt, kerestem szemétlapátot, gumikesztyűt, vastag mellényt a hátamra. Közben bemértem, a rokker cipőjébe pont két ilyen ártatlanság férne bele, a szép dobozba négy, a harisnyás zacskóba egy. Most mit tegyek. És utána?

A felső szomszéd kb. ilyen lelkiállapotban találhatott, és miközben caplatott nagy serényen felfelé a másodikra (lapátja nincs neki sem), hátraszólt, hogy megfogod szépen és kidobod, szomorú, de ez az élet, nincs mit tenni, meg kell halni.

Szomorú, de nincs mit tenni: ember lettél, Ilona.

A zoknis kandúr és a mosolyok

Pár héttel ezelőtt egy finn kandúr kifejtette, hogy a jónőségnek három kritériuma van: főzzön jó húslevest, legyen jó az ágyban, tudjon gyapjúzoknit kötni. Mosolyogtam nagy szerényen, mert azelőtt pár nappal vettem magamnak öt darab kötőtűt. Ugyan még nem próbáltam, de idő mint tenger s mint berkenyefa a ház előtt.

Ennek a finn kandúrnak (mert ugye ő is rákérdezett) azt mondtam, azért jöttem Finnországba, mert imádom a Kalevalát (olyan szépen van megírva és olyan izgalmasak a történetek) és mert olyan macsó az a Lemminkäinen. Ő is mosolygott, és ő is nagy szerényen.

És bár a kijelentések és mosolyok közötti összefüggés egyikünknek sem lehetett túl tiszta, rendben volt ez így.


Vejnének puszi, mert olyan jó, hogy virtuálisan is volt, s nagy köszönet is szomszédságért, s amiért bábáskodott egykoron Aino szövegelése mellett. S drukk, hogy legyen valamikor finn Vejne-regény, s to be continued livenä :)

Légy, ami lennél

Másfél hétig volt egy legyem. Vasárnap múlt egy hete, hogy megjelent, körberepülte a szobát és úgy döntött, hogy marad. A négy fal közül nem is nagyon mozdult ki. Reggel akkor kelt, amikor én, kijött reggelizni, aztán rögtön vissza, mint aki tudja, hol a helye. Múlt hét végére még egy altatódalt is begyakorolt nekem, és elő is adta rendszeresen, zümmikélve, úgy a maga módján.

A gondok tegnap este kezdődtek. Pontosabban éjjel. Későn értem haza és nem is egyedül, és volt nagy izgalom, repült körbe-körbe hol az én karomra, hol a Meséjére, és reggelre kínjában le is szarta a szemüveget. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a halál előszele. Ma délutánra viszont már érezhette, hogy baj van és egy szárnysuhanásnyit sem mozdult mellőlem, jött a konyhába kását főzni és zümmögött és zümmögött és mondta a maga bánatát, és úgy de úgy panaszkodott, hogy a lakótársnőm kilépett a szobájából és a kurzuskínálatos füzettel akkorát húzott rá, hogy menten kinyúlt a tűzhely melletti falon.

Igazi légyölő cseh vagyok, mondta és nyúlt a papírtörlőért, hogy összeszedje a tetemet.

A barátom volt, úgyhogy megeszem, mondtam, és cseppet sem tűnt úgy, hogy viccelnék.


Azóta Zuzka a szobájában kuksol, de az ő baja. Az ember vállalja a társát a holtak országában is.

Még szép, hogy

Ültünk négyen az asztalnál, a legény, az édesanyja, a nővére és a nője, és nyakaltuk a frissen grillezett tököt. Közben a háttérben ment a rádió: egy Finnországba költözött észt matróna szidta a finn nőket, hogy befőzni nem tudnak, sminkelni nem tudnak, öltözködni nem tudnak, és még ki tudja, mi mindent nem művelnek a szegény szerencsétlen finn férfiakkal is, hogy azok minduntalan idegen országokból igyekeznek feleséget hozni maguknak. A riporter (finn férfi) objektív volt, én is, ennyire tök nem érdekelt soha. Finom, mondtam, az, jött a nők felől válasz, mire a legény hátranyúlt és feljebb húzta a rádió hangját.

Jó húsz percig vacsoráztunk, ennyi időbe telt a nőnek is, hogy elmondja a mondikáját. Közben megettünk mindent, még a diszítésnek hozott sárga virágot is. Tányérösszeszedés közben a nővér megkérdezte, én szívesen hordok-e szoknyát. Igen, mondtam, de van gumicsizmám is, most vettem.

Sehogy másképp nem tudtam elmondani, hogy nekem nem baj, engem nem zavar, én nem kommentálok, nem is gondolom pont így, csak azzal, hogy nem álltam jószántamból elő a részletekkel. Tudniillik a gumicsizmám piros, mint a hátizsákom, és Helsinkiből hozatta a boltos, mert mondtam, hogy fekete nekem nem kell.

Itt van az ősz, itt vagyok újra

Megjött az ősz, virágzik a berkenye és a szerelem is abból ítélve, hogy vasárnap délben két használt óvszer jelent meg a lépcsőházunkban (ahol, azt hittem, a halál sem jár).

Másfél hete vagyok újra itt. A bevonulást teljes megtisztulás előzte meg. Mielőtt elértük volna Finnország légterét, néhány sorozatban kipakoltam mindent, mi hazai: pár szelet görögdinnyét, krumplipürét, két darabka Plescoi-kolbászt és dupla adag lencsefőzeléket egy pohárkányi csíki sörrel. A felvonások között a szomszéd újságjából kiböngésztem, hogy ősszel a szeretkezések száma Finnországban drasztikusan csökken, hogy a palackozott sima víz átverés és hogy Helsinkiben van vagy tizenöt fok. Éljen a bukaresti meleg, éljenek a csírájukban elfojtott hőfokok.

Egy éve vagyok Finnországban, megünnepeltem, jó, hogy itt vagyok. Az elkapott labda, az öt zene, legyen most mind olyan, ami engem valamiért csak arra emlékeztet, ami+ aki nekem Finnország.

*mert tegnap pont ezt hallgattuk: Belle and Sebastian: Waiting for the Moon to Rise
*mert ezen mindig olyan jót röhögök: Juice Leskinen: Eesti
*bánatomban, télen: Die Toten Hosen: Nur zu Besuch
*Mesétől, csak egy a sok jóból: Lisa Ekdahl: Vem vet
*külön bejegyzést megérő poén: Vajdaszentivány, népzene

Marlboro és mentafagyi

A bácsinak olyan kék szeme volt, mint amilyen az ég ma este, és olyan fehér haja, mint a felhők, s a mentafagyi zöld, mint a remény, hogy baj a világon egy szál sem, ha még vannak kék szemű, fehér hajú ismeretlen bácsik, akik reményszínű fagyit vesznek nekem Turku sétáló utcáján, ha nyár van és süt a nap.

Éjjelek nincsenek, úgyhogy nincsenek álmatlan éjszakáim, és esti mesét sem súg a búzatábla, pedig ott sétálunk, én s a vadnyulak s a házunktól balra a nagyfenekű sün. Fényben élesben látszik minden, a körvonalak, s cseszegetik a fotonok a bioritmusomat, a hormon- és test- és - ház-tartásomat, és társasági igényem akkorára nőtt, mint itt a nyír vagy otthon a fuszulykakaró,

és amikor az ember már letesz arról, hogy a nagyonközellét-igényét itt és most és klasszikus módszerekkel elégítse ki (kétértelműség maradhat, tudjuk, tudjuk, nem töröljök), még mielőtt hazamenne, még mielőtt megelégedne azzal, ami adva van,

akkor mesélni kezd a járdaszegélyen a fehér hajú bácsi, ismeretlenül, hogy ötvenöt évvel ezelőtt Szovátán járt, és megvan még a medvés képeslapja, és hogy útban hazafelé Bukarestből (Tarom, tai mikä se olikin), ó régi hatvanas évek, a légikisasszony hálából, amiért neki adott egy csomag Marlborót, megkínálta a függöny mögött fehérborral,

mert ő sokat utazott, egyik helyről a fizetését mindig csak utazásra költötte, és most nyolcvan, és már nem megy, de úgy örül, hogy jön a világ hozzá, szemben az orosz zenészek, mellette én, és már nincs fizetése, de ha megengedem, ha nem haragszom meg, olyan szívesen venne nekem egy gombóc fagyit. Mentásat kértem, ő magának ugyanolyat, és amikor elbúcsúztunk, s révbe értem, kulisszák mögé, akkorát bőgtem, mint Bölkényben öt tehén,

és jól esett.

Poszt a posztmodern fenék magányáról

Februárban Turkuban egy rémes, vérszomjas fenevad ütötte fel a fejét, egy igazi finn vámpír, és megdöglesztett, aztán szétmarcangolt egy rakás varjút. A dögöket a város határában találták meg, a zöldülő rét kellős közepén. A rendőrség riadt, a lakosság riadt, a városvezetés riadt, és riadt egy központi galéria meghívott művésze is szaladván fűhöz-fához, hogy nem-nem-nem-nem-nem, ő fenevad soha, a madarak a kiállításából maradtak ki, és hogy kárba ne vesszék a drága jó bioszemét, kivitte a hullákat a rókáknak, ebédre. Nyomozás vissza, riadalom vissza, éljen a művészet.


Pénteken a könyvtár udvarára, a teraszunkra úgymond, hoztak vagy négy zsák zöldet (mint Rozika néniék a jahaknak), és kiszorták a betonra. Aztán jött két tréningruhás alak, egy nő és egy férfi, és elkérték a vécékulcsot, és amiután visszahozták, kivonultak a növénycsomó mellé és elkezdték egymásra dobálni, bemelegítésképp. Ez volt háromnegyed kettőkor. Kettő előtt pár perccel jöttek és kértek egy-egy pohár vizet, és miután megitták, visszamentek és kicsit ritmikusabban dobigáltak, mert Turkuban a víz egészséges. Közben dolgom akadt, és kb. negyed háromkor vettem csak észre, hogy még mindig, de most már gyorsabban, és közben nagyon hajladoznak, és a férfi fészket rak a zöldből a nő ölébe és beleül és ilyenek, de aztán megint dolgom akadt, mert ilyen a munkás élet. Szóltam a kolumbiainak, menjen ki és nézze legalább ő, ha ráér, és ki is ment, és közben vagy kétszer-háromszor kivonultam én is a csészéket összegyűjteni, kint csend és napsütés és a növények sercegése,

és egyszer csak hallom, hogy a kolumbiai ordít nekem befelé az udvarról, hogy gyeregyeregyere gyorsan-gyorsan, mert mindjárt leesik a nadrágja, né.

A mű-élvezetben itt az ember kicsit mindig magára marad.

Mellékesen, hobbiból

Tegnap A. bejelentkezett mosni, és miközben a gép csavarta a zoknikat, A. a fejem intelligensebbik részét csavarta, kb. ugyanolyan hatékonysággal.

A. jövőre tölti az ötvenet, ebből tizennyolc évet élt Finnországban, az utóbbi kettőt egy turkui faházban, Port Arthurban. A.-nak van öt szomszédja: egy harminc fölötti rokker lány nagy-nagy tetoválásokkal és egy nagy-nagy kutyával, egy öreg alkoholista, egy fiatalabb alkoholista és egy középkorú házaspár, akinek a fia egy spanyol síeddzőt vett feleségül. A. szerint ő, A. az egyetlen értelmiségi, akiről mindenki tudja, hogy valamit az egyetemen csinál, és amikor éppen nem, akkor bazsalikomot és rukolát termeszt (az öreg alkoholista öntözi nagy örömmel minden este), üldögél az udvaron, pöfékel és olvas. A. lehető-lehetetlen finn regényeket fordít olaszra és ebből annyi pénzt keres, hogy soha ne essék kétségbe, amikor időről-időre a főolasz (és itt kapcsolódnak a szálak) kikel magából és küldi A.-t a szeme világába és a büdös francba egyazon időben.

A. ugyanis az alolasz, vagyis munkatársam is, nemcsak barátom. Mintegy mellesleg, tiszta hobbiból napi négy órát álldogál a kávézóban a pénztárgép mögött és röhög. Amikor valamelyikbe (az álldogálásba vagy a röhögésbe) beleun, kivisz egy törlőrongyot és egy maréknyi villát az udvarra és ott töröget, hogy panasz ne érje a háza táját. A. teljesen öntörvényűen dönti el, hogy mi mennyibe kerül és kinek, hogy mit eszik meg, mit visz haza, hogy mikor jön dolgozni. Ha benőzött, akkor nem jön. Illetve jön, és csinál a nőnek egy eszpresszót, és aztán kiül vele a napsütésbe bájcseverészni és ugyanúgy röhög, mint pár nappal előtte a pénztárgép mögött, a nőre is, a főolaszra is, és a markába is, amiért ime.

A. megjelenése előtt nem volt nagy fogalmam arról, milyen a másik férfire irigy férfi tekintete, most van. Bár igaz ami igaz, miközben a főolaszra az anyósa mos, A.-nak fel kell kerekednie és lazán, mintegy mellékesen, hobbiból, nagyon jól kell sztoriznia, ha tiszta zoknikat akar jövő hétre.

Holdvilágos éjszakán miről álmodik...

A finn nyár akkor szép, ha az ember kikapcs-képp egy kicsit evezik, majd szaunázik, fürdik a tengerben, eszik egy kis füstölt halat, iszik valamit, aztán éjfélig olvasgat a napsütésben és közben csapkodja a szúnyokat.

A finn nyárban a boldogság az, amikor két ember kikapcs-képp egy kicsit evezik, majd szaunázik, fürdik a tengerben, eszik egy kis füstölt halat, iszik valamit, aztán éjfélig olvasgat a napsütésben, és közben örül, hogy nincs egyedül, van még ember a gáton, kivel csapkodja a szúnyokat.

A finn nyárban napszúrás az, ha az ember úgy tudja, csak szúny-ügyben nem mindegy, hogy egy vagy kettő. Höhh.

Off-line kérés

Annyi üzenet érkezett iwiw-en egyszerre, hogy mérgemben bejelentkeztem, mégis mi van. Ez a link jött meg, többször is.

Kirázott a hideg.

Valamit ki kellene találni.

A nagy igazságokról

Imigyen szóla M. (férfi, 23): A nő legmagasabbra akkor repül, ha a segge lyukától fogva lendíted meg.

Főleg, ha felfújható. - tette hozzá M., szintén M. (nő, 25)

Bár nagyon igyekeztem, úgy tűnik, élő nő nehezen éri fel a magasba repített guminőt. Vagyis cicásdit könnyebb labdával játszani, mint másfél méteresnyire felfújható gumimicsodával. De ha az ember belül csendben marad és csakis a részletekre figyel, a két minidinnye között kibukkanó Szent Iván-éji ég enyhíti a bosszúságot, hogy

úgy bezzeg könnyű szendének és kellően halványrózsaszínűnek lenni, hogy közben az ember gumiból van.

Lá vitá dé mucsácsá

Az ébrenlétem majdnem fele, napi 7-8 óra, négy férfi társaságában telik: van két olasz, egy spanyol-francia és egy kolumbiai.

A kolumbiairól az a hír járja, hogy kb. nyolc évvel ezelőtt akkora lett benne a magány, hogy a tettek mezejére lépett, és nagy igyekezettel úgy sirült egy női fenék mögé a buszon, hogy azt véletlenül meg is foghassa. És meg is fogta, és le is csukták, és azóta sem tudhatni, hogy ebből mi igaz és mi nem, de a négy közül ő az egyetlen, aki naponta áradozik nekem a lelki szépség feljebbvalóságáról, és soha semmi másról.

A spanyol-franciának időnként nálunk ebédel az anyósa, és ez az anyós (kb.) az egyetlen hatvan alatti nő, akinek a seggéről még nem hallottam semmit. Vagyis egyszer annyit, hogy hátha a lányáé nem nő majd ekkorára, de ezt nem ő mondta, hanem a főolasz, mire a vő nagyon elgondolkozva nagyon helyeselt. Időnként madárnyelven tudatja a többiekkel, hogy szerinte ez és ez a nő mennyire "dé nyágá-nyágá", és a felsőfok az, hogy "dé nyágányágá totál".

A főolasz esztétikai élményeit fagyigombócokban lehet mérni, és ma, miután egy szőkének a fagyi mellé kekszet és glazúrt is kínált teljesen ingyen, le is ült megpihenni. A főolaszt semmi sem idegesíti jobban, mint az, ha rajta kívül még valaki fagyi-ügyben nagylelkű, vagy ha valaki az ő felségterületére vetemedik: ma szólt egyik vevőnek, hogy a tüttövel (ez én lehettem) való cseverészés nincs benne a kávé árában.

Az alolasz két évvel idősebb és két fejjel magasabb a főolasznál, és annyiban al-, hogy dudásnak dudás, de nem övé a csárda. Ráadásul képtelen kicsi fagyigombócokat árulni, ami miatt mindig cirkusz lesz, főleg hogy még panaszkodni sem lehet rá senkinek: a spanyol-franciával közös téma a nyágányágá, a kolumbiainak nagy átéléssel mesél a platonizmusról, és a nagyfenekű nőket ugyanúgy falja, mint a formásokat.

Ma a négy lókötő kitalálta, hogy jövő héten sok a munka, pihenni kell. Esetleg kettesben, esetleg con nyágányágá. Komoly kísértés nincsen, de ehhez mi mást fűzhetnék hozzá, mint azt, hogy lá vitá de mucsácsá ész mucso bellá.

Rejtelmek ha zengenek

Virágzik a pettyes virág, ami augusztusban maradt a fiúkra. Más nem nagyon változott. Sem a hangnem, sem a bors-leves íze, sem az illatok. Még a budipapír is elfogyott, kis action-nosztalgia, és akadt piszok is a kagylóban (bukui forgalmi dugó kicsiben), hogy legyen idő megállni és tükörbe nézni, miközben az ember mossa kezeit.

Mert ugye messze vagyok, és minden milyen más.

A bukui fürdő ablakából látszik az erkély, és kicsit a csillagos ég is, ha már este tíz. Turkuban most mindjárt éjfél, és még nem le teljesen a nap. De nyugtával dicsérem, amiért itt van az öl, amibe legutóbbi bukui nosztalgiakönnyeimet is rejtegettem, és nem öl, hanem ápol és eltakar.

Hangulatfestésnek :)

Két gubics

Azoknak, akik úgy gondolták, hogy a Kaurismäki-filmekben sok a túlzás, most kutyagubicsként két történet az orrukra.

A. mesélte, hogy a hetvenes évek vége felé, amikor először járt Finnországban nyári egyetemen, kölcsönkért egy motorbiciklit és elindult felfelé, északra. Nyár volt, az út mentén sehol egy lélek. Nappal tekerte, éjszaka meg (ha egyáltalán éjszakának nevezzük azt, ami most is egyre sejtelmesebben közeledik) ott aludt, ahol éppen leteperte a fáradtság. Egyszer arra ébredt, hogy körülötte nagyon sok ember, mind motorosok. Kérdezték, ő ki, és honnan jön. Mondta, hogy ő A., és Nápolyból. Másról nem beszélgettek, csak ültek és ittak. Mikor már jól bennevoltak a hangulatban, felkapták A.-t, jól meglóbálták a levegőben, éljeneztek, és amikor újra földet ért, adtak neki egy nagy kést. A. beszart, de utólag kiderült, hogy fölöslegesen: éppen elnyerte A legtávolabbról érkezett motoros-címet, ezért volt a buli. Csak éppen elfelejtettek szólni, hogy itt a ring, s beszállhat, ha úgy kívánja.


A másik történet saját. Járunk lék-úszni, három magyar grácia és egy cseh lány. Legutóbb április elején voltunk, amikor Edó szülinapja tiszteletére felavatták a tengerparti szaunát. Biciklivel mentem, itthonról egy óra, téli sapka, kesztyű, sál. A bejáratnál látom, hogy az öltöző előtt nagyban fújja a fúvószenekar, tőlük jobbra sül a disznó, a dombtetőről érezni az illatot. Átöltözök, bikiniben vonulok zabálni. Csicseriborsóhoz szokott ízlelőbimbóim disznónyira duzzadhattak, olyan jól esett. Aztán szauna, tenger, szauna, tenger, szauna és majdnem újra tenger, de a bejáratnál elkapnak, hogy itt vannak a magyar lányok, most csak nekünk. És rázendítenek az Az a szépre, és rázendítünk mi is, három magyar grácia a tengerparton, kb. három fokos időben, bikiniben. A klarinétos bácsi úgy meghatódott tőlünk, hogy egy tangóra rögtön fel is kért, s suhogtunk is nagy szenvedélyesen, ő a százhatvan centijével, piros dzsekiben, én a magam 165-ével, mezítláb, fekete bikiniben, hátul a naplemente, tenger, svéd sétahajó, s vigyorogtunk is nagyon körbe-körbe, hogy ime, van még bőven ünnep ezen a világon,

s csodák is itt messze, északon.

Hejde

Láttuk, ahogy egy mókus banánhéjat ráncigált fel (szemrebbenés nélkül) a fára. Május harmadikán, estefelé, húsz fokos melegben, Helsinkiben.

A klasszikus bonyi, reloaded

A héten négyen kérdezték meg, hogy hová valósi vagyok.

Egyikükkel (könyvtárosnő, minden hétköznap a kávézóban ebédel) november eleje óta naponta váltunk vagy két-három mondatot. Ha veszünk havi húsz napot, akkor kb. száz fecsegésbe telt, hogy ma reggel megkérdezze, bocsánat, de te honnan is jöttél.

Én, kérem szépen, hottentotta vagyok, és nagyon rossz földrajzból.

A másik három szintén könyvtáros, férfiak, ők állítják be a számítógépeket azokban a termekben, ahová én időnként a kávéscsészéket viszem. Ők kedd reggel lettek kíváncsiak (szintén kb. öt hónap után), éspedig a következő formában: Nem emlékszünk pontosan, de mintha mondtad volna, hogy nem vagy finn. A hétvégekről, szigetekről, húsvétról stb. már beszélgettem velük, de arról, hogy én finn vagyok-e vagy sem, soha.

Általában helyzettől és a hangulatomtól függően döl el, hogy most mi lesz a válasz. Ha azt mondom, magyar vagyok, kezdik nekem Budapestet és a Balatont. Ha azt mondom, román, hümmögnek, mert vannak Helsinkiben koldusok. Plussz hogy az nekem sem elég. Ha Erdéllyel jövök, mindig jönnek a vámpírok, de ha én jövök a vámpírokkal, abból még nem lesz Erdély. Ha azt mondom, Régen, azt nem kapják a térképen. Újabban kitaláltam, hogy finnsvéd romániai magyar változatban. Viccnek jó, valóságnak édeskevés.

Egyik tanárnőm kétnyelvűség órán úgy beszélt rólam a plénum előtt, hogy háromnyelvő, de soha nem fogja bevallani. Míg az otthoni kétnyelvűség órán a nagy sikerélmény az volt, hogy értettem az elrettentő példát, miszerint a seprű lehet măturoi, itt annyi nyelvet vállalhatok be és fel és össze és vissza, amennyit éppen nem szégyellek. Egyet (legalább) nyugodt szívvel, biztosan.

Szállítottnak lenni

Turkuban lakik egy bukaresti román lány, aki nem barátnőm, de kétségtelenül haverinám. Szőke, csinos, talpraesett, kedves, hetente háromszor jár tornázni, van kicsi fehér kutyája és magas, barna, jólszituált filozófus barátja. Ha nem román lenne, nem hiszem, hogy valaha szóba elegyedtünk volna, de így megvan a közös alap. Például abban is egyetértünk, hogy Régenben szebb cipőket árulnak, mint Bukarestben.

Ez a lány már több mint két éve itt van, és olyan cseleket is tud, amiket én még nem. Például azt, hogy a finn férfiak is edzhetők és megfelelő motiváció mellett taníthatók. Păi l-am învăţat şi pe al meu, hát az enyémet is megtanítottam, s jön a hosszú felsorolás, hogy mi mindenre, mi szem-szájnak-női léleknek ingere. A lánnyal kb. kéthavonta egyszer kávézunk, és olyankor is autóval hozzák. Mi több, utána is jönnek, függetlenül attól, hogy esik-e az eső. Mindig mondja, hogy engem is hazavisznek, ha akarom, de én soha nem akarom, mert független, akaratos, kissé makrancos, bicikliző magyar nő vagyok. S büszke is erre.

Múlt héten elromlott a biciklim, és pár napja megint. Mind a kétszer úgy alakult, hogy pont egy jó barátommal (független, akaratos, kissé makrancos, bicikliző nem magyar férfivel) voltunk valahol, és R. mind a kétszer fel is ajánlotta, hogy a csomagtartón elvisz egy darabig. Soha nem hazáig, de R. nem is az enyém.

Legutóbbi száguldás közben ért a felismerés - jobbra a folyó és a kacsák, balra a gyorsan tovamaradó épületek, kezem a dereka körül -, és széles lelki vigyorgások közepette meg is fogalmaztam magamnak, pedig eddig nem hittem volna, hogy szállítottnak lenni néha olyan jó.