Bukarest

2. A tudás forrása

Humán beállítottságú agyat fejlesztettünk ki kézen-közön nekem. Tudom, hogy minden relatív, minden megállapításomat lehivatkoznám, pontosítanám, megadnám a továbbgondolási lehetőségeket stb. Arcmimikával, vállvonogatással, a tekintetemmel jelzem is mindig, figyelem! vigyázó szemeteket mögém is vessétek, kilóg valahol a lólábjegyzet.

Ez az az attitűd, ami itt nem nyerő.

Mert:

1. Vannak dolgok, amiket tudok.

2. Vannak dolgok, amiket nem tudok, de tudom, hogy hol nézhetnék utána.

3. Vannak dolgok, amiket nem tudok, de tudom, hogy ki tudja, és az már majdnem olyan, mintha tudnám én is.

4. Ha vannak olyan dolgok is, amiket nem tudok, és fogalmam sincs, hogy honnan tudhatnék meg ezt-azt velük kapcsolatban, akkor menjek szépen haza aludni vagy fogat mosni.

Kódhiba az is, hogy bevallom, ha nem tudom, hogy mi merre. Ez itt majdnem gorombaság. Ha valamire azt mondom, nu stiu, majdnem olyan, mintha azt mondanám, nu ma intereseaza, tűnsz már innen el? Ezért aztán minden visszautasító válaszom úgy kezdődik, hogy bocsánat, s azonnal nézem én is, vajon ki igazíthatna útba minket, az idegent és az ittlakó butát.

Két héttel ezelőtti eset: A bőrgyógyászatot keresem, megkérdem egy nénitől, hogy merre menjek (a kórház udvarán ül egy padon, pongyolában, papucsban, kekszet rág). Azt mondja, inkább eljön velem odáig. Megfogja a karomat, megyünk. Azt kérdi, ugye nem anyajegy miatt jöttem, mondom nem, mert neki, né, az a baja, most operálták le, X orvos, nagyon ügyes, hozzá érdemes menni. Az ajtóban azt mondja, ne féljek, ha beutalnak, mert ő még egy egész hétig itt van, jól megleszünk.

És látom is, amint szerda lesz és péntek, és mi délután a padon ülünk s útba igazítjuk az újakat. Sétafikálva, nagyokat trécselve, papucsban és pongyolában. Kettecskén, mi, akik már legalább három perce ismerjük egymást.

Bukarest

Felkonf: Bukarest már a legelső idedöcögésemkor tetszett. Interjúra jöttem, pont a licensz előtti héten, négy év Kolozsvár után. Egyetlen finn lányt ismertem az egész fővárosban, szeptember végén költözött haza, én ide október elején. Egy évre. Majdnem két éve. Még itt vagyok, még egy hónapnyit legalább.

Ami ezután sorozatban jön, az élménytartosítás, ha úgy tetszik, védőbeszédképp egy olyan kultúráról, ami akkor is van, ha nem vagyunk hajlandók tudomást venni a létezéséről.

Főként azoknak ajánlom, akiknek a szomszédjának a testvére megállt egyszer a bukaresti állomáson a tengerre menet, és azt mondta, sok a mocsok és a cigány.


1. Ma este

Hátamon a nagy zöld zsák, bal vállamon laptoptáska, jobbra a fekete válltáskám dugig tömve, az ölömben ötkilós görögdinnye. Baktatok hazafelé. Meleg van, nyár, boldog vagyok és szép és könnyű, és még mindig Bukarestben. A padon nénik, a fűben gyerekek. Bambulok.

Hirtelen úgy érzem, valami teljesen más. Mintha a karomnak lenne könnyebb, a két vállamnak, üres a tenyerem. Mindez néhány másodperc alatt. A lábam elé nézek, vajon a talaj? Nem. Jó méternyire tőlem gurul a dinnye előre.

Máshol talán ebből nem lenne történet. Itt lesz.

Jön szembe egy negyvenes pár, elengedik egymás kezét, a férfi lehajol, felkapja esti étkemet, letörölgeti, a nő a táskájában kutat, előszed egy zacskót, belepakolják, és nyomják is a markomba. Ehhez sem kellett fél percnél több.

Állunk hárman és nagyon nevetünk. Kérnek belőle?-kérdem. Nem. Hát akkor: köszönöm.

Elindulunk. Pár lépés után hátranézek, ők is. Találkozik a tekintetünk, még egy mosoly, a nő a szabad kezével integet utánam.

A jóérzés határa, avagy hol kezdődik az életbenmaradási ösztön

Miközben a napallergiától kicsattant testemet kenegetem nagy áhitatosan, egyszer a karomat, aztán lefele, hasat, combot, térdet, a nem sok fehér felület egyikére alászáll egy szúnyog nagy bizzegve és megáll. Se hang, se mozgás. Farkasszemet nézünk. Gyűl a mérgem, megbabonázni próbálom, másik kezemben a krémestubus csapni kész, de csak áll, csak áll s én nézem.

Te is, fiam, szúnyog? Most még te is?

Pár másodpercig még nézzük egymást mozdulatlanul, aztán elbizzeg nagy bőszen. A tubusos karommal még kinyitom az ablakot, előre, pajtás, Isten hírével. Ma estére 1-1. Pacifista vagyok.

Amiért csendebb

Amikor gép előtt pötyögök, például most is, szenvedek. Teljesen prózai bajaim vannak, műfajtól és műnemtől függetlenül. Éhes leszek. Miközben nyílik az első táblázat, szomjas is. Ki kell mennem vécére. Aztán meg kell néznem, hogy le van-e oltva a villany a konyhában. Hogy szellőzik-e a nappali, miközben én itt. Visszaülök, csend. Kellene valami zene. Kinyújtom a bal lábam, s nézem, hogy elérem-e a lábfejemmel a szőnyeg sarkát. Megtapogatom a hátam, hogy vajon le vagyok-e izzadva a nagy dögmelegben, s nem-e kellene esetleg lezuhanyozni, mert hátha. Néha igen, néha nem. Közben minden szünet előtt és után megnyomom a mentés gombot, és várom, hogy gyűljenek a semmiből az okos mondatok. Times New Roman 12-esben.

Ha látom, ebből így nem lesz gálickő, az ágy tetejére parancsolom magam, s ott bütykölök egy ideig. Ha érdekes résznél tartok, akkor kb. egy órányit. A vége felé már fülelek, vajon nincs-e valaki a konyhában, mert akkor gyorsan ráveszem, főzzük meg a karfiolt. S együk is meg. S mosogassunk is el. S én akkor már le is vinném a szemetet. Könyhatündérkedés közben be-be szaladok, s rápillantok a jegyzeteimre, csak úgy fentről, félszemmel, s megállapítom, hogy jól ír ez a toll. Kár, hogy majd be kell gépelni, lásd első bekezdés, mert mennyire vinném persze, ha szóban is lehetne, ó én okos képem s szemüvegem s szolid fekete cipőm.


Csak írni, csak írni ne kellene. Mert nincs rusnyább műfaj az államvizsga-dolgozatnál. S lustább sem a magyar lánynál. S, úgy hírlik, szebb sem, bár most csak a tudomány éltet, csak a tudomány...

(Jan Kaila: Elis Sinistö)

Kiváncs, hogy milyen lesz ötkor, holnap ötkor, jövő hét ilyenkor ötkor, július 5.-én ötkor a világ. Megjegyz, hogy fél öt után öt perccel sincs a világon nagy baj, csak csend és nagy-nagy kiváncs, hogy milyen lesz ötkor, holnap ötkor stb.

Jó lesz, ugye. Az ugye retorikus, de egy rábólint most olyan jól jönne.

Szőrivel - apró lelki bajok terápiás célból


A tegnapi nap az "ünnepelt betegség" jegyében telt el. Vettem kötszert, fertőtlenítőszert, fáslit, s felsorakoztattam őket a laptop mellé. Rögtön a lámpa mellett virul az oltáspapír, hogy eszembe ne jusson megveszni.

Minden emberi lény körülöttem kedves, empatikus, lágy, szelíd hangnemben érdeklődött, hogy fáj-e. Nem. Hallottam sok kutyás történetet, kit itt, kit ott, kit ez, kit az harapott meg, egyeseket puszta szeretetből. Szép is volt a tegnapi nap nagyon. Izgalmasan indult, de nyugtával dicsérd, ugye.

A nyugta már nem volt annyira dicséretre méltó. Gép ki, ablak ki, hálóing fel, tea be, ruhák holnapra (mára) elő. Gondolatok elő. Itt jön a baj. Apró hülyeségek, mint pl. hogy nem szívesen nézem a saját vérem. De hát akkor ki más. Meg hogy este még minden izmom, kezem, karom, lábam, nyakam, fenekem megfeszülve, bennük izomláz és oltás és nagy-nagy félelem.

De harapást szőrivel. Most felsorakoztatok egy adag nyavalyát. Van, ami az enyém, van, ami nem, és amit nem is szeretnék összeszedni.

Leszámolás, 1-2-3, indul.

Víz: tegnap egy lány a medence lépcsőjébe kapaszkodott és valami teljesen torz arckifejezéssel nézte a saját két kezét.

Földi dolgok: amikor agyműtét előtt hazaengedték még pár napra a kórházból, aztán többet soha, nagymamám kitakaríttatta az összes, még az ágyneműs szekrényét is.

Éjjel: ugyanez a nagymamám fizetett valakinek, hogy nála aludjon, mert egyedül sose mert.

Haj: egyik osztálytársam teljesen levadul, ha hozzáérsz a zselézett hajához. Egy másik, ő kopasz, időnként megengedi, hogy megsimogasd a fejét. De csak néha.

Tömeg: egyik szőke nem járt sem villamossal, sem busszal, sem metróval, csak és kizárólag gyalog. Megjegyzem, Budapesten. Ha hangosan beszéltem, tőlem is félt.

Papír: mielőtt kidobnám, mindent széttépek. Apró darabokra. Négybe, nyolcba, attól függ. Ha lehet, a túloldalra még feljegyzek valamit, s még használom egy darabig. De amikor ki kell dobni, nincs mese, széttépem.

Pénz: nagymamám, jelen idő, mindig mindenről megkérdi, mennyi volt. És felírja a dátumot is, hogy mit mikor vett.

Galambok: van valaki, akivel soha nem lehet téren találkozni, mert fél a madaraktól.

Álom: egyik szobatársnőm kacagott álmában, amire én mindig felébredtem. Egy másik ismerős pálinkát iszik elalvás előtt, hogy ne álmodjon rosszakat.

Lopás: egyszer a hátizsákomra felakadt egy melltartó, és kifelé menet csipogni kezdett a biztonsági berendezés. Egy elárusító utánam jött, leakasztotta, mosolygott és további szép napot kívánt. Azóta időnként, boltból kijövet, végiggondolom, vajon innen mit viszek.

Vadonatúj: zörgő faleveleket és zacskókat fenevadnak nézek.


(folyt. köv., de hátha nincs mivel)

Esetem a hülye állatokkal*

Hülye állatokkal elég ritkán találkozom, mert alapjában véve pacifista vagyok és vigyázok a jelzőkre és a számra. Egyszer egy majdnem-hülye-állatról éppen a szám nyomán derült ki, hogy mégsem az. Megkértem, ne osonjon éjjel a nyomomban Kvár Hányinger utcáján, hanem lesz szíves kielőzni, mert félek. Úgy meglepődött, hogy meg sem kérdezte, mégis kitől vagy mitől.

A ma reggeli hülye állatok se nem osontak, se nem kérdeztek semmit. Nem is féltem tőlük egy cseppet sem. Csak feküdtek a földön és lazáztak, én pedig caplattam előre. Ejsze azon is merengtem, vajon hol száradjon a bugyim éppen. Azon, hogy hol van már a tavalyi hó (amikor a kutyák mást is őriztek, mint a kanálisfedőket és a bokrok alját), akkor még nem gondolkoztam. Én piisz, ti piisz, közünk egymáshoz nagy semmi.

Tény, hogy én túl voltam már a reggeli úszáson, és ők még mindig nem csináltak semmit, csak lógatták a sárga bigyuszt a fülükben. És még ők feküdtek a bokor és álltak (még ők) az erdő felől. Derült égből kutya, előugrott az egyik. A legvitézebb. Nekem az átlagosnál kisebbek a fogaim, az övé nagyobb. Kicsit beszartabb hangnemben néztem, hogy mi van, haver. Aztán jött a többi. Még vagy kettő. Három. Hat. Fene tudja. Akkorra már nem volt semmi hangnemem. Sem hangom, sem bugyim, ami száradjon, se uszoda, se vízhordó asszonyok szoborban ott messze. A lélegzetemre figyeltem, s hogy egyre görbül a szám. Nyugi, tüttö, egyszer csak megúnják. Nem rúgtam, nem ordibáltam, nem néztem rájuk görbén, nem feküdtem rá a kanálisfedőjükre, nem kacagtam a sárga bigyuszukon, nem kérdeztem, mi van, barna, kiheréltek.

Engem viszont mintha. Akkor hagytam abba a böginyészést, amikor rájöttem, sorba kell állnom védőoltásért. Egyenesen a kutyától jöttem, és még csak nyolc óra, és már vannak előttem vagy hárman.

A védőoltásokat (to be continued) bekaptam, ők pedig kapják be. Alamuszi banda.



*Ez a történet nem az Esetem Hanssal című történetre rímel, mert Hans nem az esetem. Igaz, a hülye állatok sem, de legalább a -val/-vel raggal most nincs bajom.

Női bejegyzés

Szárad a tojás az arcomon.
A szagja, mint tepertyűs pogácsa
Tordán, vagy hab a tortán.
Pogácsában jó, nőben büdös vagyok,
bár hős, ki rögvest ragyog.

Ha a szépítkezés előbbi lépésére gondolok,
a homlokom és a fülem töve is jót derül.

Kiderül, hogy a puliszkaliszt csodákra
képes: pépes, mézzel kevert nagy
puliszkadarabok alatt rejlik az igazi képem.

Most jön a mélység:

Tépem a hajam, hogy eddig miért nem.
Kétlem,
hogy hiába kértem,
hogy a fric-francokat csak hozzám mérten
az arcomra.



Ha valakinek van ötlete arra, hogy lehetne azt is beleírni, hogy a fejemen van egy úszósapka (a hajtépés átvitt értelemben olvasandó), az kérem segítsen, mert rohanok mosakodni, agyő.

Esetem Hanssal

Hansról azért nem tudok hétfő délután sem sokat, mert figyelmetlen, érdektelen, vizet bámuló, üresfejű, húst nem evő, de mindezek ellenére, vagy éppen ezért, lady vagyok. Ez csak vasárnap reggel derült ki egy köszönő sms-ből.

Lett vala egy izgi szombat este. Megvolt hozzá szinte minden: M., akivel taliztam. Én, szintén M., aki. Egy szökőkút, ahol. Egy nagy park, ahová. Egy nagy tó, aminek a partján. Zene, sajnos m., amit hallgatni közben. Egyedül csak miért nem volt. Vagyis, pontosítok, két miért volt, és két miért sokkal rosszabb egy nagy, de legalább becsületes és egyértelmű semminél. És kellett egy egész este, hogy ezt letisztázzam magamban unalmamban.

M. Lipcséből jött Erdélyt nézni, Hospitality Club-ismerős. Bukuban az utolsó három napot tölti mitegy az út koronázásaként ő, a teremtés koronája. Felajánlom, hogy mehetünk valahová, ha már erre jár és pont adott a szombat este. Tali a kútnál. Mosoly, puszi. Négyszer akkora mint én, magasságban, súlyban, mosolyban, szemüvegben. Úgy tűnik, bár akkor ez még sejtelem, hogy nem emilyen erényekre vágyik: ő elmében is nagy. S akkor rázendít, hogy bizonyítsa.

Kezdi a svájciakkal, az erdélyi templomokkal, folytatja a bukaresti építészeti stílusokkal, dicséri Szebent, szídja a szélső jobbosokat, magyarázza Basescut, a csitri román nőket, a túl pontos svájciakat, telefonon megmutatja az apja képét, mesél a focibajnokságról, a Johanna-parkról. Közben figyelek, hogy jó metróra üljünk fel. Megyünk három megállót, az előadótanáránál tart, amikor kiszállunk. Elérünk a tóhoz, amikor a Zugehörigkeit-ot magyarázza éppen és Charles viszonyát Erdélyhez. Akad egy pad, húzok egyet a karján, hogy észrevegye, én már leültem. Nincs gond, éppen az autósztrádát ecseteli, s hogy Bukuban a közlekedés szar, egy kanyar pont belefért.

Feladom. Nézem a vizet. Közben zeng M. és a manele. Látom a csónakokat. A munkahelyünket a távolban. Magamat a távolban. Magamat nyáron, télen. Ezt-azt nyáron, télen.

Arra ébredek, hogy hát Hans. Melyik Hans. Zavarban vagyok. Hát az, akivel a múltkor Zürichben a háznak a tetejének az ideológiailag teljesen támadhatatlan stb.

Vigyázni tessék! Egyáltalán nem veszélytelen, ha az ember a sok na ja közé egy Wer-t is beszúr.

Feleim szümtükkel

A Kolozsváron és itt-ott folyó nagy társalgásokból úgy igyekszem kivonni magam, hogy jól megnézem, kire és mire kattintok rá. Mert ugye sose tudhatni, kinek mitől mi kattan be. Vagy, mert kicsi a világ és gyarló az ember: kinek kitől mi. A körültekintéshez a nem túl mongoloid két szememet használom, az értékítélethez valami mást.

Ez a bejegyzés a szemekről szól: az enyém kék. A formára vonatkozó jelzőkön nem gondolkoztam soha túl sokat, hagyom, hogy magukért beszéljenek. A múltkor találtak is egy szócsövet. Egy bukaresti taxisofőrt. Magyarázom neki - szombat éjjel, száguldunk haza - hogy nem vagyok cseh. Nem hiszi. Akkor mi. Magyar. Végleg nem hiszi. Transilvaneanca, hogy segítsek. Nem lehet. Kérdem miért. Egyszerre ámít és rémít, ahogy ennyire tud valamit. Mert a magyarok"hunszeműek". Tessék? Ca la japonezi, mondja, most rajta a sor, hogy kisegítsen. Náluk a családban vannak magyarok, és egyik sem néz úgy ki, mint én. Sőt, az unokatestvére elvett egy váradi magyar nőt, s azoknak is olyan hunszemű két lányuk lett, hogy nem győzik csodálni őket itt Bukarestben. Szóval itt az idő, hogy felfedjem valódi kilétemet. Kb. ez áll a neki sem túl hun tekintetében.



Látjátok feleim szümtükkel, hová jutottunk. Mily csehül állnak a dolgok, ha már a magyarok is összevissza néznek.



(Egyszer arról írok majd bejegyzés, hogy milyen idétlen arckifejezéssel szokták lereagálni egyébként értelmesnek tartott ismerőseim, amikor bejelentem, hogy szeretem Bukarestben. Erre még alszom egy sort.)

Paul Klee: Schellen-Engel, 1933

A kompenzációs mechanizmusokról


Valaki szöget ütött a fejembe valamivel, és nem kalapáccsal. Szuahéliül most annyit tudok, mint suomiul anno. Vagyis semmit. De van kereken eggyel több szuahéli anyanyelvű ismerősöm, mint ahány finnt ismertem egyetem előtt. Vagyis egy. Az előbb épp írtam neki, mert a mother tangue-dologban nem voltam teljesen biztos, de szuahéliül tud, az tutti.

Meine Mutti, mesélte, és grossmutti, és közben zabált, és nem tudtam levenni róla a tekintetem, mert fekete volt nagyon, és állandóan látszott a foga fehérje, és ez biztos cseppet sem zavarta, mert folyton csak kuncogott mindenen. Km-ekről látszott, hogy tetszünk egymásnak egy kicsit. Összeborzolhatlak-e, kérdeztem, sőt, megfoghatod a kezem is, mondta, szürkésrózsaszín a nagy feketében, és csak néztem és csodálkoztam rajta és magamon és a helyzeten. Mert másfél órája futottunk össze egy berlini buszon, mondjuk úgy, véletlenül.

Mun pikku neekeri, ennyit tudott finnül, én kicsi négerem. Míg állni látszék az idő, futottak a gondolataim körbe-körbe, az én szőkém, amint duzzog a sarkon és vagy nem mond semmit, vagy kiabál; a másik szőke, amint másfél év cseverészés után a nagy virtualitásból megelevenedni készül pont másnap, és a sok-sok ige magyarul, és főnevek és napsütés és szuahéli nyelv.

Te mit eszel ezeken az északiakon? Nem tudom, motyogok. Ahogy állnak nagy szőkén, kikerekedett kék szemmel, és azt mondják nekem, niii.

Ez a tisztaság tetszik. Eleinte. Egy kicsit. Ideig-óráig. Mert őszinték és egyenesek, így nyugodt szívvel eshetünk hasra, amikor kimondják másfél év után, jópofa vagy: teljesen biztos, hogy komolyan is gondolják. Úgyhogy szokjuk csak, feszegessük az udvariasság és a diplomatikusság határait, s férceljük nagy megelégedéssel a viszonyokat.


Na de kigondoltam a következőt.

Amikor ebből elég lesz, lásd tök és hócipő, meg fogom kérdezni Maxtől, hogy mondják azt, félre az útból, zsiráf, vagy rádköpöm a banánhéjat. The sun is shining over the rainbow...

Az asztal alatt szárad a bugyim éppen. Életképeket szeretek írni. Olyan höpöket, semmilyeneket, könnyedeket. Magamról szeretek talán írni a leginkább, csak én bírok versemnek hőse lenni stb. Az stb.-ket is nagyon szeretem, de ezekől meg minek.

Bukarestről azt szoktam mondani, hogy Budapesttel ellentétben nem mutogatni kell, hanem ideköltözni és kipróbálni. Mindkettőről közvetlen tapasztalataim vannak, tudom miről beszélek. A lélektani helyzetképeimmel ugyanez a helyzet. Nem írnom kell, mutogatnom, hanem beköltöznöm és kóstolgatnom, milyen ízű a májam, vesém, szívem, lelkem, amikor kint ilyen tavasz és az asztal alatt szárad a bugyim.

Olyan könnyedén, mint ainoként anno, nem tudom, mikor fogok újra írni. De ric marad, ideig-óráig legalább, s egy gyakorló blog kékell a szomszédban.

Kaptam egy levelet egy régi ismerőstől, kábé fél évre rá, hogy én kérdeztem tőle valamit. Az illető elnézést kér: közben trombitálni tanul, nincs ideje pötyögni.

Hát, kérem szépen, időm nekem lenne, de kedvem nincs. Vagyis mikor hogy, most épp egy kevés. Sanyargatom magam: vagy nyelvtant tanulok, vagy kesztyűbe dudálni*.

*jemandem die Flötentöte beibringen

Átalakulás miatt lárva. (Papp Márió)

Elfogytak a szeles vőlegényeim mind egy szálig.

Úgyhogy most itt ücsörgök, 16:38, és ahelyett, hogy bájcsevegnék egy távoli szőkével, bütykölök két mondat blogot. És azt sem bánom, ha ezt az Egologo már nem biggyeszti ki oda: hrrrmrgrb.

Morcos vagyok.


Cipelnivalóm mint zsák só. Van hozzá két hátizsákom, nagy zöld és közepes piros, ha rámbízzák, a nagy zölddel indulok meg. Hogy férjen.

Nem megyek világgá soha törülköző nélkül, pedig mindenhol adnának, és én is adok mindenkinek, aki hozzám jön, és soha nem is értem, miért hozott törülközőt magával, mikor itt is van.

Viszem mindenhova a saját hálózsákomat, és ha éppen osztják, hogy végül ki mivel takarózzon, akkor gyorsan előkapom, hogy nekem nem kell, nekem van. Múmiahálózsákom van, amolyan szinglihálózsák, hiába puha és zöld. Annyira egyszemélyes, hogy még összebújva sem férek el benne senkivel, sőt, még alatta sem, mert a magasságomhoz szabva ez is rövid, és akivel ilyenkor összebújnék, az magasabb.

Ha világgá megyek, egyedül megyek. A legjobb helyeket egyedül láttam, úgy, hogy nem volt akinek elmondani, copyright Csaba, Ezt is láttuk, bazzeg. Ha nem vagyok egyedül, akkor is az motoszkál a fejemben, hogy pont az, akit én szeretnék, miért nincs most éppen itt. És ha valakivel csókolózom a berlini angyal lábánál, mert itt feltétlenül kell és jólesik, utána úgyis csak addig futja gondolatokból, hogy hjam.

Nagy neszeszert nem cipelek, éppen csak a minimálisat, bár egyszer pont azzal a kifogással nem aludtam a legénynél, hogy nincs nálam a fogkefe.

Van viszont tolltartóm, mindenféle színű és hangulatú írószerek, legalább tíz egyszerre, hegyző, radír, kétféle puhaságú ceruza, gémkapocs és vonalzó. Harmadéven egy ilyen gyűjteményt mindenestől elvesztettem, és bánatomban összeszartam magam.


Na.

Miközben fizikailag ennyi szart cipelek magam után, még nagyobb belső zagyva: még azt képzelem magamról, hogy én egy hősi nő vagyok, egyenesen amazon, mert mindezt, a hatvan literes nagy zöldet is, egyes egydül képes vagyok vinni, és soha senkitől nem kérek segítséget. Mikor a nyáron egy bácsi a vonaton azt mondta, Milyen kicsi lány milyen nagy hátizsákkal, úgy éreztem, hemzseg bennem az erő.


Fene egyen súlyokat.

Szép éz écépécé néjé cépé :)

Szép szerdát mindekinek, akinek ma ünnepelhetnékje van.

(Paul Klee: Bob - 1920)

Tunes vamp boszorka.

Igy ert veget egy pentek este gyonyoruseges tunder-vampir-boszorkanysagom.
Beke ra.
Eljunk, mi nok, es eljetek, ti kreativ ferfiak.
S mily kar, hogy a jo szoveg nem eleg a boldogsaghoz.

Ültettem petrezselymet, de árulni belőle egy szálat sem fogok senkinek.

A hajam hangulatilag másfél kilométerrel kurtább, mint két héttel ezelőtt. Ha a hajhossz az ésszel fordítottan arányos, akkor érzem a hosszúságot. Rövidülnek, tömörülnek, összemennek, egyszerűsödnek a dolgok és a narancssárga pulóverem, ha új a hőfok. És ejsze az.

Korán fekszem, és ha elcsendesedek legbelül, végigmasírozik a tenyeremen néhány hangyasereg. Ha mégis valamire, akkor arra gondolok közben, hogy milyen is a pingvineknél az apaság. Szép ugye.

Az agyam dorzális pályájának* (meglett a legeslegutolsó mesteris vizsgám is, gyere, dolgozat, gyere!) ünnepélyesen megköszönöm, hogy létezik, s hogy a miken túl időnként bennem is felsejlik a merre. Hogy lépni tudok két szép izmosodó lábszárral előre, s dönteni mást is, mint tőkét, ha úgy adódik.

Szép napot, világ. Lassacskán ugye kitavaszodunk.

* Sznob bejegyzés, mondta Edó, úgyhogy kiegészítem és szemléltetem :) A kitavaszodást most nem.

"A látórendszerben megtalálható 2 pálya analógiájára a nyelvben is elkülöníthető a következő két rendszer: 1. Dorzális pálya: Hol? rendszer (térbeli viszonyok kódolása), helykifejezések, kisebb 2. Ventrális pálya: Mi? rendszer (tárgyak jellemzőinek kódolása),– főnevek, nagyobb"