Isten rabjai

Egy pópa bezárt ma a templomkertbe. Hallottam, amint kattan a zár, s kiáltottam is a templom mögül, hogy bocsánat, még itt vagyok, de mire előre értem, csak azt láttam, ahogy a lófarka csillog a napfényben és eltűnik a sarkon. Itt vagyok, Uram, és bocsánat. Vajon mi mindent gondoltam, szóltam, cselekedtem és mulasztottam, hogy itt tartasz a büntiben.

Lappeenrantában Szűz Mária oltalmát mellmagasságig szegecses kerítés veszi körül, minden második szegecs olyan húsz centivel magasabb a többinél. Átugrani nincs esély, megvárni az újabb misét nincs türelem. S emberfia sem a környéken, aki szóljon már a papnak, hogy Isten báránya, irisórai szarvas, Shaun the sheep várja a szabadítást.

Nem baj, majd átmászok. Egyszer a fenekem szorul be, aztán a lábfejem. Aztán felkapaszkodok, s a gömbölyített fejű tüskéket nézve inog a lábam a magasban, késhegyen mozog ez a vasárnap, kötéltánc az élet, úgy oltalmaz, hogy fogva tart, mint méz a szúnyogot, ragacs az egeret.

Mire túljutok, észreveszem, hogy két kikerekedett szemű biciklis asszisztált a mutatványhoz. Zavarba jövök, menteném a mondért: Csak Isten rabja lettem, na.