Folytatás 2.

Rá egy hétre, még mindig péntek, forró augusztus, de már huszadika, a parkban ültünk egy piros padon, hárman, kezemben egy virágcsokorral, harisnya nélkül, sebesre vakart szúnyogcsípéses lábbal: vártuk a menyasszonyt. Akkor nem kérdezte senki, nem is beszélgettünk igazán, csak mondtam magamnak, a másodszor használt fekete cipőnek, a fekete ruhának, ami szilveszer és temetés után harmadszor volt rajtam, a kavicsoknak, a földnek, az anyaföldnek, mondtam, amit aztán néhány hétre rá még teljesebb meggyőződéssel mindenféle nyelven akár: hazajövök.

És amikor azt kérdezte egy hang mellőlem, pedig nem vártam sem kérdést, sem választ, hogy akkor miért kell egyáltalán visszamennem még, hirtelen csak megismételni tudtam, amit mondott, mint a kakukk: igen, miért is.

És akkor már volt nálam gyűrhető, amit gyűrtem is, hol a virágról a papírt, hol a zsebkendőmet, s a barátaim megihlető szerelme mellett kicsit a magam miatt ejtett könnyeket is igyekeztem lerázni a cipőm orráról, nehogy kilógjon a por alól a lábam, a fegyelmezett arcom mögül a lóláb.

Folytatás

Amikor édesapám meghalt, forró nyár volt, augusztus, péntek, tizenharmadika, mint ma. Én abbahagytam a telefonálgatást, ettem egy mozzarellás szendvicset, kértem egy bögre feketét, olyat és akkorát, mint amekkora kendőt vettem aztán a reptéren magamnak, hogy a következő tizenórát és utána még nagyon-nagyon sokat alatta töltsek el, élesen, részletekig menően követve, ahogy hatalmas kések vékony rétegeket vagdosnak barnára sült, zsírtól csepegő képzeletbeli kebabhúsról.

Akkor még nem tudtam megfogalmazni, amit aztán kölcsönvettem: finom késekkel dolgozzál majd, uram, mert akkor nem volt nálam sem gyűrhető, sem téphető, sem égethető semmi.

A megfogalmazható tervekről

2012-ben írni szeretnék és nagyon sokat mozogni, ki-be, fel-le, ide-oda, valamint össze és vissza is.

Zenének hozzá ez.

Szerelmetes itthonlét

Istenszéke, ma egy hete. És még gyanta is került és korhadt faágak, hogy nekünk is legyen, ami köré csücsülni.

Szerelmetes Finnország. Látogatás hazaúttal

Tegnap készpénz nélkül szálltam volna fel a buszra, s még mielőtt kitaláltam volna valami megoldást (egy automatáig legalább, ott kiveszek), mert nem volt elég egység a buszjegyen, nyílt az ajtó, s ballábbal előre indulhattam bele a fagyos turkui majdnem éjszakába. Lepakoltak.

Látogatok.

S miközben szedtem hazafelé a két lábam, mint bogyókat ugyanitt anno, tódultak mögém azok az emlékek, amik tolnak, s elém azok, amik húznak, s tekeredett a két bicikli, a fekete itt s otthon a sárga, s jött egy nyúl, mert szokott, s jöttek a fák, amiket szeretek, s az üres, fényesre világított utcák, amiket nem,

s mire hazaértem, cseppet sem fáztam, és boldog voltam, hogy a sál, amit Anyácska adott, meleg és piros-fekete, mint a szoba, ahol pár napig boszorkanövendékeskedek.

Paradicsom

Tavaly nyáron az egyetlen nagyon tiszta gondolatom az volt, hogy hazajövök. Ezt a döntést azóta sem vontam kétségbe, jól van így. Eleinte úgy éreztem, és a külvilág felöl is ez jön, hogy szükség van az én itthonlétemre. Azóta pont az ellenkezőjét érzem: nekem van szükségem az itthonlétre.

Talán először érzem azt, hogy nem két életem van, itthon és Finnországban, nem két időszámítás van, Fo előtt és után, hanem vagyok én, hol itt, hol ott, s van az idő, ami telik, önmagában, nem érettem (hogy valamit begyógyítson vagy megérleljen) és nem ellenem (hogy keresztbe tegyen), hanem csak úgy, saját kedvére.

És a mostani idők lényegesen eltérnek attól, ami eddig volt, mert nincs semmi cél, semmi irány, csak valami meder-féle van, mint a Maros, ami néha vízzel, néha kövekkel van tele. És vannak az emberek, akik időnként lecsücsülnek az életem partján, és én örvendek nekik. És vannak olyanok, mint Gergely, Beáta, az éppen elköltöző Tamás és Dalmi, akikről úgy érzem, mindig is csücsültek a parton, csak én feledkeztem meg erről, de most vagyok. És amikor felismerem, hogy dehogy, mert felállnak és mennek tovább, amikor a saját medrükben járnak, akkor bennem mindig marad egy kis hiány, egy kis fájdalom.

És élesben érzem, hogy ez egy nagyon egyszemélyes élet, nagyon one man show, nagyon egyszemélyes öröm és nagyon egyszemélyes fájdalom.

Fakutya

Jyväskylä-ből vonatoztam Helsinkibe, még tavaly tavasszal. Tampere környékén elakadt az állomásokat bemondó hangszalag, s egy monoton női hang hatszor mondta el a mondokáját: finnül, svédül, angolul, finnül, svédül, angolul, finnül, svédül, angolul, s még háromszor ugyanígy, hogy hamarosan megérkezünk Tamperébe. A hátam mögött, a túlsó ülésen egy fiatal fiú utazott, s mivel más nem volt a közelben, tőle kérdeztem meg, amikor fél percre rá befutott a vonat: Bocs, nem tudod, hol vagyunk? A pillantásra, ami a választ (Nem.) kísérte, már nem emlékszem, mert közben majd kipukkadtam a röhögéstől.

***

Pár hete Rigában egy olasz fiúval sétálgattam és eltévedtünk. Egy faházat kerestünk a folyó nemturista oldalán, s helyette előbb egy homokhegyre, aztán lerobbant gyárakra, elhagyatott temetőkre akadtunk. Sütött a nap, nekem a torkom volt bedagadva, neki az angollal voltak gondjai. Egészen jól esett a céltalan kóválygás, hangtalanul követtük egymás mozdulatait, mint két boldog kutya. Riga ielákkal van tele, minden utca iela, s a mi Kalnciema ielánk úgy bújkált mindennemű utcák között, mint nappal a szú fásult szívemben. Ahogy esteledett, a történeteink is az eltévedés témája körül kezdtek forogni: hogy ette meg őt majdnem a medve, s mi lett, amikor éjjel egyedül maradt az erdőben. Végül megtaláltuk a keresett helyet, zárva volt. Álltunk a kapu előtt, összenéztünk és nagyot röhögtünk. Útban hazafele megbeszéltük, egyetlen értelmes dolog az estében, hogy a iela lettül utcát jelent. S miközben nekem a fenti történet jutott eszembe, a nagy nyelvészeti felfedezésünktől a fiú gurult mellettem a nagy röhögésben.

Fakutyának fakutyák között a legjobb.