Tegnap éjjel lék-úsztunk. A csúsztatás annyi, hogy nem lék volt, hanem jeges tenger, és nem úsztunk, hanem kalimpáltunk, de egykutya. Kutya egy hideg volt, a víz félfokos, a szauna vagy száz. Száz ugyan nem, de úgy hatvan ember izzadt a lépcsőkön, s ment a program, rendre ki-be, szauna, tenger, kolbászos bácsi, szauna, sör, tenger, pad, kb. ilyen sorrendben. A szauna szent hely, ez tudjuk, és ejsze szent az a pillanat is, amikor vagy hatvan ember úgy lazul el Finnországban, hogy a nagy hablagyolásban a szomszédodat sem hallod, nemhogy a bőröd sistergését.
Ebben az időtlen térben és tértelen időben (kint telihold, jeges tenger) jött az a nagy ötlet, hogy énekelni kellene. Futógőzként morajlott végig a szaunán a kérdés, hogy akkor mit. Miközben tőlem balra a nénik a dal fölött vitatkoztak, tőlem jobbra egy ifjú titán ajánlkozott is, hogy ő majd megadja a hangot.
Szaunában nem éneklünk, jött a felső sarokból, de biza a finn szaunában még mennyire, kontráztak alulról, elcseszi a hangszálaidat, fentről, a hangszálaidat, höh, alulról. A pingpongmeccs közben meglett a dal is, és indult is egy enyhécske próbálkozás, de aztán győzött a béke: a dalolni vágyók, élükön a titánnal, kivonultak a szauna elé. Útban a második adag tenger felé láttuk is őket: a titán sötétkét fürdőbugyiban, vele szemben négy túlsúlyos néni állnak a holdfényben és cingárocska hangon éneklik a Taivas on sininen-t.
S miközben mi megbeszéltük, hogy ez bizony magyar kultúrkörben kb. Tavaszi szél vizet áraszt-kaliberű, a titán és a nénik kiegyeztek, hogy hálából a hangmegadásért vesznek neki egy üveg sárga szénsavas szukkot.
1 megjegyzés:
hahaha-ha haha milyen kedves:)
Megjegyzés küldése