Nyitott ablakkal alszom, meleg van. Lefekves elott megnezegetem a viragokat, megontozom oket, kamillateazom egyet a futotesten ulve.

Ma viszont.

Nezem, hogy hianyzik a kicsi cserep kaktusz. Nincs az agynemutarton sem. Az erkelyre nem vittem. Egyetlen logikus magyarazat: alaszallt a nyolcadikrol. Huzom a papucsomat, zold cserepben piros doboz, meg nem ultettem at, ugyis megtalalom. Kint 22:40, es koromsotet. A liftben kikerekedik a tortenet. Ondrejtol kaptam Ouluban, hetedhet orszagon keresztul ert haza, korcsolyaban utazott Tallinnig, Kolozsvaron velem volt egy fel evig, miert leli pont Bukarestben halalat. Elkepzelem, hogy Ondrej repul ki a nyolcadikrol, s tehetetlen vagyok. Februar ota nem targyalunk, de akkor is. Legalabb ossze kell szednem. Lemminkäinen anyja fesuli a csontokat.

A foldszinten oreg szomszed, az erkelye alatt viragagyas. Apro levelek, valami virag. Leguggolok, s tapogatni kezdem a novenyeket. Ez kaktusz, megerzem. Elsurran egy kobormacska, bennem a frasz. A kaktusz sehol. Talalok egy dugot s egy ures cigarettas dobozt, vegul a cserepet is, de csak a kulsot, a zoldet. Felallok, s gyozkodom magam, hogy reggel lejovok inkabb, akkor legalabb latok.

Felerek, becsukom az ablakot, nehogy lerepuljon a masik ketto is. Eszembe jut a telefon, az legalabb vilagit, indulas vissza. Kiszamolom, ahogy az alma sem esik messze a fajatol, a kaktusz sem esik messze a cserepetol. A csereplelo helytol inditjuk a kivilagitott expediciot. Kozben jon ket szomszed, mondom, a viragot keresem, rohognek, hogy azt hittek, a holnapi napot, na joejt. Hulyek. Ez a telefon nem vilagit elegge, foszforos, de viragkeresesre alkalmatlan, meg a Farcikajen is van lampa, szar. Ideges vagyok. Nyomkodom a harmast, hogy ne alugyon ki. Elgondolom, hogy vegleg ki kell takaritani, viragostol, minden elmult ferfit az eletembol, azert repult ki Ondrej is. Anne rohogte anno, hogy ez a vilag ugy nez ki, mint egy nagy fallosz, hogy adhat ilyet. Na igy.

Mire megkerult, leizzadtam, kint ilyenkor is vagy 28 fok. De megvan, atultettem, tuleli, s vegre belatom, fobiakban is oregszem,

tegnapelott betoltottem a huszonharmat.

Paul Klee: Zerstörtes Labyrinth

Tegnap egy internetes teszt kimutatta, mi velem a legnagyobb baj: alulaktivizált a gyökér-csakrám. Valami bibi van az értestemmel, s emiatt a nem maradnak bennem a helyükön az atomok. Vagyis nem érzem magam otthonosan a világban, nem vagyok jóban a saját testemmel, s (atomilag) szálldosok itt össze-vissza, ahelyett hogy nyugton ülnék.

Mivel a gyökércsakra a világban is látható fizikai testemhez kapcsolódik, a következő megoldásokat találtam ki tegnap este:

1. nagy tányér paszulyleves hagymával
2. lefekvés előtt kisurolni a kádat
3. elmosogatni
4. kiülni az ablakba, s nézni felülről a várost
5. atomokkal álmodni

Ehhez ráadás, hogy ma tornáztam vagy húsz percet korán reggel, s most (a cég jóvoltából) ülhetek itt a fenekemen délután ötig. Semmi repülés.

Álmomban egy férfivel költöztünk éppen össze, a negyedikre cipeltük fel a csomagokat. Nagy lámpáink voltak az ablakpárkányon, és szárított virágszirmok egy tálban. Az ajtóban megölelt, és azt mondta, jó lesz együtt. Pedig én, soha határázottabban, azt is tudtam, hogy csak ideig-óráig, mert én mást szeretek.

Az egészben a legabszurdabb az, hogy álmomban nagyon pontosan tudtam, hogy én kit szeretek.


Szép hétvégém volt nagyon.

Egymagamban uldogelek itthon. Iringo lemondta a randit, most Agotat varom, aki ot es hat kozott erkezik majd meg. Hasonlo hangulatban akkor voltam, amikor a majd kesobb nulladikka lett elso Konsta-randira vartam nagy kioltozve, es elmaradt. Agota viszont jonni fog, es sutottem vinetat es paroltam zoldsegeket es addig kihul a mentatea is. Szoval ezuttal nem magamat keszitettem ki. Keszittettem ki :)

Szeretem ezeket az itthonulos napokat. A kanikula miatt lehetetlen kimozdulni, meg az erkelyre is alig. Reggel viszont voltam a piacon, es szereztem egy nagy kartondobozt is a konyveimnek, s mikozben az agy tetejerol toroltem az ablakot, elenekeltem a teljes repertoart, Taivas on sininen, Mieleni minun tekisi, Mikä sorti äänen suuren, Tupa on täynnä tuppisuita... Pää-olkapää-peppubol tuti eleg volt a mult hetvegen.

Na de. Tuppisuu. Most az a nagy kerdes, hogy en ott legbelol, szivem otodik kamracskajaban, agyam negyvenhatodik tekervenyeben vajon tuppi- vagy hoposuu vagyok-e. Nagyon csendes, vagy teljesen lele. Es hogy amikor talalkozunk, akkor belolem mi jon vajon elo. Es hogyha nagyon nem fogom tudni, hogy mi van, akkor tehetek-e ugy, mintha a fellegek jobban erdekelnenek, mint o. Aki talan a nagy O, ki tudja.

Ja, vettem harom repulojegyet. A masodik a legizgalmasabb. Berlinbol visz majd Helsinkibe.

Tegnap egy Anonymus korbebokolta a blogot, aminek kovetkezteben ma korlatoztam a kommenteket es kitorltem Ric-t az iwiw-rol. Drasztikus en.

Hosszu es forro napok, a munkamat unom, ami nem ujdonsag. Ujdonsag viszont, hogy ujra szeretek olvasni, vagyis ujabban talaltam legalabb ket olyan konyvet, amit falni kellett, pl. Svejket, es hogy ulni este egyedul az erkelyen es olvasni es teazni az olyan jo.

Svejkezesem soran jottem ra arra a kellemetlen dologra, hogy en sokat beszelek magamban, neha felhangosan is az utcan, vagyis ami megtortent, azt megszovegezem, sztorisitom, ha ugy tetszik, s elmondom magamnak utban valamerre menet. S ezzel nagyjabol el is intezem, amikor valamirol elbeszelgettem magammal, akkor azzal kapcsolatban nincs semmi de semmi baj.

Jan irt, hogy terrorizaljak, ugyhogy talan en is terrorista leszek, mert nem megyek Janhoz aludni. S ha majd megkerdi, hogy miert nem, de szerintem van annyira buszke, hogy ne kerdezze meg, hanem csak meglepodjon, akkor a fogkefehianyra fogom, ugyanugy, mint anno 2003-ban, a Deak terrol az Astoria fele menet, nagy szerelmessegem legeslegelejen.

Az álmaimban mostanában sok kicsi kedves dolog történik.

Jan Kaila: Elis Sinistö 1985-2004, a spiritual journey

Az összes mogorva ember tiszteletére, akikkel a hétvégén futottam össze, most Trio Töykeä-t hallgatok. A kedvesek kedvéért nem hallgatok semmit.

Na de. Megvolt az Artmania, amit csak nagy túlzások közepette neveznék a finn kultúra fesztiváljának. Inkább tiniknek szánt, kis kultúrával sózott Ne csináljunk semmit, míg megjön Ville Valo, s akkor szedjük fel azonnal- alkalomnak nevezném, amihez a nagykövetség adta a nevét s a diplomatáját, s annak egy sárga ernyőt, hogy alatta végigücsöröghesse a szombat estét.

Példázandó valószínűleg, hogyan bulizik a finn nép.

Általánosításokból ide vissza gyorsan né.

Nyaff: miért kell végigülni a napot, ha nem működik a rendszer?

S vajon Vejne utcabálozik-e az olaszok tiszteletére ott, ahol éppen van?

Szomorú vagyok.

Főként mert Peti. Túl lesz rajta, de pont ilyenek miatt lesz kénytelen gyorsan felnőni. Pedig még én sem teljesen.

Aztán Balló Áron, ma reggel olvastam. Múlt csütörtökön láttam éppen Kváron átsétálni előttem az úton. Ismeretlenül is hihetetlen, nincs mit mondanom. Most csend.

(Fotó: Silence -- jamendo.com/uk)

Escher, agian.

Tények: Lerittyentettem egy újságíróis államvizsgázást, egy nyári elefánttal kevesebb.

Értelmezés hozzá: ült Nándi szemben, s vigyorgott, szimpi nekem,
s én szorongattam az öt finn szörnyemet (Lordi-reprezentációs téma),

makogtam és mekegtem s a lábamon megint az a bordó topánka, s kábé az ötödik percben, ó, én kába, kiderült,

a fejem marad.

S belelendülék, hogy sehol semmi lék, s mondék, mondogaték, s soroltam a blogokat, Meriläinen (jó mély ä-vel), Sorjanen, s a Nándi melletti fiú, fényes a szeme, kérdezett is valamit, reá válaszsuhatag, minden logikus rendbe szedve, s én úgy de úgy belejöttem, hogy végül mégsem kellett kimondanom, ami pedig annyira kikívánkozott volna belőlem, hogy tudniillik:

ne tessék bedölni, kedves embersereg, hogy én is itt blöffölni merek, ez a dolgozatom ügyesen tálalt, bordó bőrbe köttetett

szar.


De mivel ezzel most senkit átverni nem kívánunk, magamat főleg nem, jövő ilyenkor a diplomámból hajtogatott csákóval is vígan zengem majd, ha valaki erre kíváncsi: a kolozsvári újságírói szakra felvételizni ne tessék.