A lélek hangja és a sárga szukk

Tegnap éjjel lék-úsztunk. A csúsztatás annyi, hogy nem lék volt, hanem jeges tenger, és nem úsztunk, hanem kalimpáltunk, de egykutya. Kutya egy hideg volt, a víz félfokos, a szauna vagy száz. Száz ugyan nem, de úgy hatvan ember izzadt a lépcsőkön, s ment a program, rendre ki-be, szauna, tenger, kolbászos bácsi, szauna, sör, tenger, pad, kb. ilyen sorrendben. A szauna szent hely, ez tudjuk, és ejsze szent az a pillanat is, amikor vagy hatvan ember úgy lazul el Finnországban, hogy a nagy hablagyolásban a szomszédodat sem hallod, nemhogy a bőröd sistergését.

Ebben az időtlen térben és tértelen időben (kint telihold, jeges tenger) jött az a nagy ötlet, hogy énekelni kellene. Futógőzként morajlott végig a szaunán a kérdés, hogy akkor mit. Miközben tőlem balra a nénik a dal fölött vitatkoztak, tőlem jobbra egy ifjú titán ajánlkozott is, hogy ő majd megadja a hangot.

Szaunában nem éneklünk, jött a felső sarokból, de biza a finn szaunában még mennyire, kontráztak alulról, elcseszi a hangszálaidat, fentről, a hangszálaidat, höh, alulról. A pingpongmeccs közben meglett a dal is, és indult is egy enyhécske próbálkozás, de aztán győzött a béke: a dalolni vágyók, élükön a titánnal, kivonultak a szauna elé. Útban a második adag tenger felé láttuk is őket: a titán sötétkét fürdőbugyiban, vele szemben négy túlsúlyos néni állnak a holdfényben és cingárocska hangon éneklik a Taivas on sininen-t.

S miközben mi megbeszéltük, hogy ez bizony magyar kultúrkörben kb. Tavaszi szél vizet áraszt-kaliberű, a titán és a nénik kiegyeztek, hogy hálából a hangmegadásért vesznek neki egy üveg sárga szénsavas szukkot.

a szív hőfokáról

Felfőztem a szívemet, újra. Rutinszerűen megy már, de még mindig élvezet. Zubógó vízben először kemény, aztán puhulni kezd. Olyankor kihalászom, és nézegetem. Szeretem a tenyeremben tartani, az ujjbegyeimnek mint a kásás hó, olyan, szeretem a hasamat melegíteni vele, a térdemet, a karom belső hajlatát. Mindig tudom, hogy kihül, mindig tudom, hogy megkeményedik újra. Ha szétmorzsolom, mert bizony könnyen törik, még forró egy ideig, de aztán újra főzni kell.

A szívem ugyanis melegítő szív, egy kirakodó vásáron vettem tíz centért. Egy vasárnap délelőtt főztem fel először, első tavaszi vasárnap Turkuban, ül a szőke ő-ex-virtualitása élőben velem szemben, gyömbéres muroklevest kanalazunk és közben gyúrjuk a szívemet, hol én, hol ő, vicces, mondja, vicces, mondom, közben nézem a szívemet a kezében, majdnem így törted össze anno, szerencse, hogy észnél voltam, gondolom, és hogy van a legény, kérdi, megvan, ejsze, messze.




Ha az ember egyszer valamikor régesrég nagyon akart valamit (akart, nem szeretett volna, mohón, butuskán, csakazértis), és akkor semmi sehol, és ehhez a semmihez hozzászokott, mert rájött, hogy,

azokkal a régesrégi akarásokkal mi lesz?

2008, up-to-date

A lakásuntól 10 percnyire vannak az első turkui templom romjai még 1200-ból. Nem tudtam.

Kicsit irreális tér, kövek között nagy fehér kereszt; mögötte tíz méternyire rozoga piros ház (nyitott ablak, egy cserépedényben színesceruzák, fehér asztalilámpa), a ház mellett régi kopott lila Volvo; szemben látszik a kötöde és egy magas téglaépület (ott vannak a fiúk pénteki nagy sähly-meccsei); balra folyik az Aurajoki; a túlsó parton a diákfalu épületei, és valamelyikben R., de csak amikor otthon van.

Ma nem volt. Mellettem állt kétszeresére dagadt bokával, szitáló esőben, térdig sárosan, mint egy kortárs vitéz két lidles zacskóval a vállán (mert a boltból biciklizett hozzánk), és szipogott.

És miközben kuncogtunk, mint két taknyos kölyök, ő harminc, én öttel kevesebb, hogy zsebkendője egyikünknek sincs, eszembe jutott, hogy valamelyik nőklapjás horoszkóp a barátság évének titulálta 2008-at, és még mindig alig február.

K-arcok

J., akit a főnököm január elején kirakott, mert hideg vizet töltött a termoszba, és csodálkozott, hogy nem melegszik, most visszajött, és öt kerek hétig gyakorlatozik nálunk, napi hét órát. Arról, hogy ezért az iskola (pincérnőnek tanul) mennyit fizet neki és mennyit fizet a főnökömnek, nem szól a fáma, de úgy tűnik, a munkájáért járó fizetséget termékekben is elfogyasztja, magyarán: megeszi. A zsákmányfoglalás egyszerű: amit megenne, abba beleharap, aztán amikor nincs egyéb dolga, visszatér és utolsó morzsákig el is tűnteti. Ma például egy csinoska pizzaszelet várta J.-t vissza, és vártuk mi is.

Történt ugyanis, hogy J. gyűrött ingben jött, úgyhogy ebéd előtt rögtön fel is parancsolták a raktárszobába inget vasalni. Pizzaszelet elő, belehamm, aztán irány az emelet. Kb. 15 mp feljutni az elsőre, J. fél perc múlva újra lent volt, teljes harci díszben, puccban, glóriában, hogy hol a vasaló. F., aki hétfő óta kétpercenként káromkodik J. miatt, ezúttal megjegyzések nélkül szedte ki a kagylóból az elázott szalvétadarabokat. J. olala, ennyit mondott, de ezt is csak nekem. J. ugyanis kivasalandó ing nélkül jött vissza, kicsiny fekete melltartó-fehérke majócskában.

J. státusát kicsit átérzem, ma különösen. F.-éhez hasonló képet vágott (hozzám) egy rakodómunkás, amikor felajánlottam, hogy szívesen töltök egy műanyag pohárba vizet. Hehe, szólt a válasz tíz kínos másodperc után, és hehét mondtam én is. Cigit kért, nem hamutartót, szólt oda J. Vagy úgy. Mivel néha a tettek minden szónál többet érnek, hagytam, hogy beleharapjon a második pizzaszeletbe is.


Ha tart a lelkesedésem, blogilag most portrék következnek, mert ennyi furcsa ember ritkán fordul meg egyhelyen :)

Ötök-hatok

Labda Edótól, köszönöm. Az évek összefolynak, de kb. ezek.

1. Germaine Greer: A kasztrált nő. Mert élvezem, hogy egyre jobban értem. Néha előveszem, és megnézem a fedőlapját, és vigyorgok. Ha otthon lennék, akkor ezután rögtön újraolvasnám a Csányi Vilmos-féle Az emberi természet-et is, de nincs nálam, úgyhogy az a kívánt könyvek listáját gyarapítja.

2. Gyermekirodalom, Lázár Ervin: Berzsián és Dideki, Varga Katalin: Gőgös Gúnár Gedeon, Csipike, Buhú úr. Mert kéznél vannak, magyarul, s időnként majdnem, mi(nt) testnek a kenyér, s tavaszi zápor fűszere a földnek.

3. Reko és Tina Lundán: Viikkoja, kuukausia (Hetek, hónapok). Az alcím alapján regény. Azzal kezdődik, hogy a férjről kiderül, hogy agydaganata van, és eldönti, regénybe szedi a naplóbejegyzéseit. És hogy megengedi a feleségnek, hogy hozzáírjon. Azzal fejeződik be, hogy megvan a könyv, itt abbahagyják, de hátha nincs vége.

2007-ben már tudni lehetett, hogy de. Reko Lundán másfél éve halott.

Fogalmam sincs, mit érezhetett nagymamám, amikor megtudta, hogy agydaganata van. Továbbra sem tudom megfogalmazni, mi minden változott meg azóta, hogy nincs csak egy nagymamám.

4. Kjell Westö: Missä kuljimme kerran. Mert pont úgy hangzik finnül, ahogy én magyarul olvasni szeretek. Századeleji Helsinki, világháborúk, újonnan nyíló kávéházak az Esplanadin, swing, az első aktok, bohém svéd ifjúság. Ha ismerném Helsinki történetét, még jobban tetszene. Egyik olasz barátom azért kezdett el svédül tanulni, hogy ezt majd egyszer lefordíthassa olaszra. Értem én, hogy miért.

5. Anna-Leena Härkönen: Tárt ajtók napja (ford. Király Julianna-Hajnal). Mert többet soha nem akarok semmilyen (sem magyar, sem finn, sem hottentotta) regényből kiírni semmiféle modális és nem modális igét. És ha akkoriban nem lett volna ott Guglis Névtelen, hogy rágja a fülemet, ejsze ebből sem írtam volna ki, és akkor most búsulhatnék nagyokat, hogy hol van már a tavalyi hó.


+ amit most nagyon-nagyon szereték (újra), az Kertésztől a Kaddis a meg nem született gyermekért. A. miatt, aki már hármat felnevelt, de nem szeretne saját gyermeket.