Paul Klee: Tűz és halál

kedd, december 13, 2011

Szerelmetes itthonlét


Istenszéke, ma egy hete. És még gyanta is került és korhadt faágak, hogy nekünk is legyen, ami köré csücsülni.

hétfő, november 14, 2011

Szerelmetes Finnország. Látogatás hazaúttal

Tegnap készpénz nélkül szálltam volna fel a buszra, s még mielőtt kitaláltam volna valami megoldást (egy automatáig legalább, ott kiveszek), mert nem volt elég egység a buszjegyen, nyílt az ajtó, s ballábbal előre indulhattam bele a fagyos turkui majdnem éjszakába. Lepakoltak.

Látogatok.

S miközben szedtem hazafelé a két lábam, mint bogyókat ugyanitt anno, tódultak mögém azok az emlékek, amik tolnak, s elém azok, amik húznak, s tekeredett a két bicikli, a fekete itt s otthon a sárga, s jött egy nyúl, mert szokott, s jöttek a fák, amiket szeretek, s az üres, fényesre világított utcák, amiket nem,

s mire hazaértem, cseppet sem fáztam, és boldog voltam, hogy a sál, amit Anyácska adott, meleg és piros-fekete, mint a szoba, ahol pár napig boszorkanövendékeskedek.

szerda, október 19, 2011

Paradicsom

Tavaly nyáron az egyetlen nagyon tiszta gondolatom az volt, hogy hazajövök. Ezt a döntést azóta sem vontam kétségbe, jól van így. Eleinte úgy éreztem, és a külvilág felöl is ez jön, hogy szükség van az én itthonlétemre. Azóta pont az ellenkezőjét érzem: nekem van szükségem az itthonlétre.

Talán először érzem azt, hogy nem két életem van, itthon és Finnországban, nem két időszámítás van, Fo előtt és után, hanem vagyok én, hol itt, hol ott, s van az idő, ami telik, önmagában, nem érettem (hogy valamit begyógyítson vagy megérleljen) és nem ellenem (hogy keresztbe tegyen), hanem csak úgy, saját kedvére.

És a mostani idők lényegesen eltérnek attól, ami eddig volt, mert nincs semmi cél, semmi irány, csak valami meder-féle van, mint a Maros, ami néha vízzel, néha kövekkel van tele. És vannak az emberek, akik időnként lecsücsülnek az életem partján, és én örvendek nekik. És vannak olyanok, mint Gergely, Beáta, az éppen elköltöző Tamás és Dalmi, akikről úgy érzem, mindig is csücsültek a parton, csak én feledkeztem meg erről, de most vagyok. És amikor felismerem, hogy dehogy, mert felállnak és mennek tovább, amikor a saját medrükben járnak, akkor bennem mindig marad egy kis hiány, egy kis fájdalom.

És élesben érzem, hogy ez egy nagyon egyszemélyes élet, nagyon one man show, nagyon egyszemélyes öröm és nagyon egyszemélyes fájdalom.

csütörtök, szeptember 08, 2011

Fakutya

Jyväskylä-ből vonatoztam Helsinkibe, még tavaly tavasszal. Tampere környékén elakadt az állomásokat bemondó hangszalag, s egy monoton női hang hatszor mondta el a mondokáját: finnül, svédül, angolul, finnül, svédül, angolul, finnül, svédül, angolul, s még háromszor ugyanígy, hogy hamarosan megérkezünk Tamperébe. A hátam mögött, a túlsó ülésen egy fiatal fiú utazott, s mivel más nem volt a közelben, tőle kérdeztem meg, amikor fél percre rá befutott a vonat: Bocs, nem tudod, hol vagyunk? A pillantásra, ami a választ (Nem.) kísérte, már nem emlékszem, mert közben majd kipukkadtam a röhögéstől.

***

Pár hete Rigában egy olasz fiúval sétálgattam és eltévedtünk. Egy faházat kerestünk a folyó nemturista oldalán, s helyette előbb egy homokhegyre, aztán lerobbant gyárakra, elhagyatott temetőkre akadtunk. Sütött a nap, nekem a torkom volt bedagadva, neki az angollal voltak gondjai. Egészen jól esett a céltalan kóválygás, hangtalanul követtük egymás mozdulatait, mint két boldog kutya. Riga ielákkal van tele, minden utca iela, s a mi Kalnciema ielánk úgy bújkált mindennemű utcák között, mint nappal a szú fásult szívemben. Ahogy esteledett, a történeteink is az eltévedés témája körül kezdtek forogni: hogy ette meg őt majdnem a medve, s mi lett, amikor éjjel egyedül maradt az erdőben. Végül megtaláltuk a keresett helyet, zárva volt. Álltunk a kapu előtt, összenéztünk és nagyot röhögtünk. Útban hazafele megbeszéltük, egyetlen értelmes dolog az estében, hogy a iela lettül utcát jelent. S miközben nekem a fenti történet jutott eszembe, a nagy nyelvészeti felfedezésünktől a fiú gurult mellettem a nagy röhögésben.

Fakutyának fakutyák között a legjobb.

vasárnap, augusztus 07, 2011

Terv

Kiválasztani egy fát,
egyet a sok közül, és leülni alá,
szemben a hajnali éggel;
kiválasztani a fán egy gyümölcsöt,
egyetlen szemet, és figyelni,
mögötte az éggel,
várni, hogy mikor hull le,
mikor válik el örökre az ágtól,
amely gyümölccsé érlelte;
azután hazamenni
és megszabadulni, egy időre.

Danyi Zoltán verse, még több itt.

kedd, június 21, 2011

...hangja

Egymás nyomában settenkedünk. Én ott járok, ahol ő. Ott jár, ahol mi is járunk. Kesztyűt húzok, ha közel van, kesztyűs kézzel bánok vele. Ő velem nem. Rohangál előttem csinos rókában, kinyúlt vakondban, agyoncsapott szúnyogban a csempén. Vékonyra vágott kebab-csíkokban a pizzán. Számokban, amiket a gépről nézünk, főleg a pirosakban.

Ma egy ágy mellett éreztem meg. A takarón nagy betűkkel kinyomtatva az ábécé, alatta kígyók, mindenféle műanyag csövek. Láttam a nehézkes mozgásban, az engedelmeskedni alig akaró kézben, hogy mit fog írni. Láttam a két szemen, hogy nagyon meg kellene értenem. Láttam egy másik szempáron, hogy ő is érti, hogy nem kellek ide. Nem kell ide tolmács. Nem kellenek ide szavak. Nehézkes, lassú, fájdalmas mozgásban jöttek egymás után a betűk, H-a-l-u - haluat, akarsz, ugye - k-o-t - haluat kotiin, haza akarsz menni, ugye. Értem, de hogyan érthetném meg. Hogyan magyarázni meg a pillangókat a teknősbékának.

Álmomban kacsákhoz menet (vizet vitt éppen) gyökeret eresztett két láb, olyané, akit én nagyon szeretek. Már nem adja nekünk őt vissza az Úr, mondta egy hang, az is olyané, akit én nagyon szeretek.

Mert miközben finnül üres mondatokba bújok - vese nélkül élni sokáig nem lehet - a halál magyar hangja álmomban szól, telefonon.

vasárnap, június 05, 2011

Kakukk

Messze vagyunk, fekszünk a sziklán. Szemben a város, két torony, alattunk a jéghideg víz. A fejem alatt a táskám, a feje alatt a cipőm kendőből puhítással, türkiz virágokból zöld korona. Csend van, csak a madarak. Néha a kövekhez csapódik a víz, néha gyöngyvirággal keveredik a semmi szaga. Máshol este lenne, itt süt a nap. Észreveszem, hogy néz. Észreveszi, hogy nézem. Amikor megszólal, kettészeli az arcát a fénysugár. Amikor megszólalok, árnyékot tartok a kezemmel, hogy mélykék legyen a tekintetében az arany.

Hazafelé hallom a kakukkot. Ahányszor szól, annyi évet élsz még, mondták egyszer. Ahányszor szól, annyi szeretőm lesz idén nyáron, mondom én.

Hosszú ösvényen járunk, körülöttünk gyöngyvirág és páfrány.

Messzire süt a nap, messze még az éjszaka.

vasárnap, május 22, 2011

Szerelmetes Finnország. Ráadás

Ül velem szemben és kétszeresére nő a kék szeme:

Nincsen, mondja - mondja nekem, ei ole. Visszakérdezek: Niiin-cseeen? De Olga szerint nincsen - ei ole.

Az orosz nyelvjárások megnemlétéről mesél, nem a szavakat figyelem, hanem azt, ahogyan folyamatosan nő a szeme, miközben puhul a szájában az l, látom az arcizmain, ahogy keresi az orosz akcentust, hogy bemutassa, keresi a nyelvben Olját, a sajátjában a másét, s közben pisolyog. Folyamatos kis mosoly cirkál az orra alatt, mert orra még van, de nem sokáig, azt is fel fogja falni a szeme, megeszi a szeme az orrát, ahogy ő falta fel előbb a kekszeket, és ahogyan felfalta a délutánomból a bánatot, mint pióca a rossz vért, ahogy megtisztítja a napjaimat azzal, hogy zöldell az autója az ablakom alatt, és azzal, hogy ott van, amikor kelek, bármennyire is mély volt az éjszaka, azzal, ahogy megmossa a salátaleveleket és szel az eperből és kitesz a tányérjára két szem mandulát, mindig kettőt, mindig mandulát, és megkeresi nekem az anyanyelvében, ami nekem nem is az, Olját, akit én nem is ismerek.

Szerelmetes Finnországommal nem szabadulunk egymástól.

hétfő, április 25, 2011

Szünet

A blog most tavaszi álomra szenderül, én meg virtuális fogamfehérje-szabályozás helyett beleszagolok a friss, tóillatú tavaszi éjszakába.

Amikor kitalálom, hogy hogyan írni és hová, üzenek. Addig is köszönöm, hogy olvastatok, kívánok nyugodalmas jóccakát s könnyen kezdődő reggeleket.

Marika

Isten rabjai

Egy pópa bezárt ma a templomkertbe. Hallottam, amint kattan a zár, s kiáltottam is a templom mögül, hogy bocsánat, még itt vagyok, de mire előre értem, csak azt láttam, ahogy a lófarka csillog a napfényben és eltűnik a sarkon. Itt vagyok, Uram, és bocsánat. Vajon mi mindent gondoltam, szóltam, cselekedtem és mulasztottam, hogy itt tartasz a büntiben.

Lappeenrantában Szűz Mária oltalmát mellmagasságig szegecses kerítés veszi körül, minden második szegecs olyan húsz centivel magasabb a többinél. Átugrani nincs esély, megvárni az újabb misét nincs türelem. S emberfia sem a környéken, aki szóljon már a papnak, hogy Isten báránya, irisórai szarvas, Shaun the sheep várja a szabadítást.

Nem baj, majd átmászok. Egyszer a fenekem szorul be, aztán a lábfejem. Aztán felkapaszkodok, s a gömbölyített fejű tüskéket nézve inog a lábam a magasban, késhegyen mozog ez a vasárnap, kötéltánc az élet, úgy oltalmaz, hogy fogva tart, mint méz a szúnyogot, ragacs az egeret.

Mire túljutok, észreveszem, hogy két kikerekedett szemű biciklis asszisztált a mutatványhoz. Zavarba jövök, menteném a mondért: Csak Isten rabja lettem, na.

csütörtök, március 10, 2011

Kuks

Kuksóka,

aki jó féléve még nem tudta, éljen-e vagy haljon-e meg, s akihez szinte rögtön a temetés után le is mentünk négyen, akik maradtunk, édesanyám, nagymamám, Peti és én, nagytatám akkorra már hazament a tyúkokra vigyázni s hagyni minket felocsúdni, szóval mentünk négyen, élet-halál kérdésben frissen le (se) szarva, megállapítani, hogy el kell-e altatni a kutyát, aki, amilyen öreg és gyenge és édesapám elvesztése által szintén megviselt, talán boldogabb lenne az örök harcmezőkön, mint a papék udvarán,

Kuksóka azóta is él, és friss gazdátlanságában nagykanállal habzsolja ezt a főtt tyúkfej életet.

S ahogy a Maros hídján látszik legtisztábban a táj s a vízben a kövek, Kuksókához menet és onnan jövet van a legtisztább csend a fejemben is, olyankor jönnek a legszebb mondatok, ma pont egy szembejövő öreg bácsitól:

Ne lépjen a sárba, édesanyám kicsi csirkéje, kikerülöm én, mert nem vagyok paraszt.

Kuks Apáccsal, anno.

kedd, február 08, 2011

Ez elment vadászni...

Itthon vagyok. A megélhetési lehetőségeimet latolgatva két vicc:

Hány bölcsész kell egy villanykörte kicseréléséhez? Függ a kontextustól.

Hány újságíró kell ugyanehhez? Egy, de négynek van meg hozzá a diplomája.

Egyelőre abból szeretnék megélni, hogy mindkét viccet tudom finnül is.

szerda, január 19, 2011

Szerelmetes Finnország. Ami a császáré

Hazaköltözésem előtt jóideig egy hatalmas cég kicsi csapatában fizettem a császárnak, ami neki jár. A munkám egy képernyőhöz és sok-sok betűhöz kötött, utóbbiakkal többnyire jóban voltunk, de néha nem. Ha beléjük bújt a kisördög, nem akartak összeállni. Jó volt a forma, a méret, fölösleges szóközök sem voltak előttük-utánuk, de úgy sorakoztak az orrom és az ujjbegyeim előtt, mint apró katonák, hogy ide nem jössz, ott maradsz, s minden igyekezetem dacára csak úgy lett az "oprez"-ből többes szám s a lelkemben béke, ha egy szerbül tudó írásba adta, hogy ennek többes száma pedig nincsen. Hiányosságaimon eleinte bosszankodtam, de mivel az ellenkezőjét soha nem is állítottam magamról, egy idő után kicsit szomorúan ugyan, de különösebb pironkodás nélkül jelentgettem be: szerbül, szlovénul, szlovákul, kedves Szása, Vlagyimir, Andromed és Andrej, nem tudok. És ahogy elnézem, így együltömben, meg sem fogok tanulni. Sajnálom, és köszönöm a segítséget.

Volt viszont, aki jobban igyekezett. Vett magának arab, török, indonéz és litván nyelvtankönyvet, s bújta, s ha megjegyzett valamit, fújta, hogy zengett bele a tér. Mert az arab nehéz, s a magyarban is túl sok az ékezet. És akinek nyelvtankönyve van, az tudja a nyelvet, birtokolja és bír vele.

Történt egyszer, hogy egy betű azzal tolt ki, akivel állítólag betű kitolni nem szokott, mert ő pontosabb, érdeklődőbb és kitartóbb, mint más, és amit nem tud, azt egyedül is megtanulja, mert manapság minden fent van a neten. Kivéve ez a karakter, mert ez elbújt. De meglesz. (A történetet búcsúsörözéskor hallottam egy szőkétől, aki számítógépes nyelvész, ergo a legtitkosabb kínai ábrákat is előszedi valahonnan, hát még a török karaktereket):

-Héé, segítség, nem találom a gé pontot!
-Hol kerested?
-Mindenhol. Az Inspirában.
-Akkor váltsál fontot.

Mi lenne, ha megfelelő helyzetekben az ember nem venné magát annyira komolyan.