Felfőztem a szívemet, újra. Rutinszerűen megy már, de még mindig élvezet. Zubógó vízben először kemény, aztán puhulni kezd. Olyankor kihalászom, és nézegetem. Szeretem a tenyeremben tartani, az ujjbegyeimnek mint a kásás hó, olyan, szeretem a hasamat melegíteni vele, a térdemet, a karom belső hajlatát. Mindig tudom, hogy kihül, mindig tudom, hogy megkeményedik újra. Ha szétmorzsolom, mert bizony könnyen törik, még forró egy ideig, de aztán újra főzni kell.
A szívem ugyanis melegítő szív, egy kirakodó vásáron vettem tíz centért. Egy vasárnap délelőtt főztem fel először, első tavaszi vasárnap Turkuban, ül a szőke ő-ex-virtualitása élőben velem szemben, gyömbéres muroklevest kanalazunk és közben gyúrjuk a szívemet, hol én, hol ő, vicces, mondja, vicces, mondom, közben nézem a szívemet a kezében, majdnem így törted össze anno, szerencse, hogy észnél voltam, gondolom, és hogy van a legény, kérdi, megvan, ejsze, messze.
Ha az ember egyszer valamikor régesrég nagyon akart valamit (akart, nem szeretett volna, mohón, butuskán, csakazértis), és akkor semmi sehol, és ehhez a semmihez hozzászokott, mert rájött, hogy,
azokkal a régesrégi akarásokkal mi lesz?
3 megjegyzés:
beteljesulnek s akkor azt mondod, lebigyesztett ajkakkal: keso, bazeg, es morgfondirozva, hogy ez is jo hogy most es eskudozve, hogy soha tobbe nem akarsz semmit, tovabb mesz, mikozben a szel billegteti a kalapod.
S kalap :)
Ez (is) tetszett!
:-)))))))))
Megjegyzés küldése