Amikor a jódolog kis irodalommal és sznobizmussal keveredik

Most délutáni fél hat és reggel fél nyolc óta összesen harmincnyolc percet beszélgettem, úgy, hogy abból még kivonódik az az idő, amig begyúrtam a krumplipürét szósszal, a tányér salátát, a két szilvát, a pohár aludtejet, a pohár vizet (mert teli szájjal nem beszélünk), illetve visszalifteztem a -1.-ről a hatodikra (mert ha többen vagyunk, mint négyen, senki nem mond semmit).

Itt vagyok tehát tárgyi bizonyítéknak ahhoz, ami irodalomelméletből csak csengő érc vala, hogy tudniillik az olvasó és a szöveg között igenis párbeszéd folyik, és mivel a szerző halott, az olvasó viszont virulva vegetál, acca ide szöveg babám a vesszőidet mind, mindjárt jól megvigyilálom. Mint három Geréb hat szemmel, Weöres után szabadon.

A vérben oldott méreg

Ez egy véres bejegyzés. Felbosszankodtam. Vért szeretnék adni. Egészséges vagyok, az égvilágon semmi allergiám, nyavalyám nincsen, kivéve az időnkénti hisztiket, amik, ugye, nem a vérben laknak. Próbálkoztam tavalyelőtt, nem ment. Próbálkoztam tavaly, nem ment. Idén, amikor újabb két kártyával tömítődött az irattartóm, úgy döntöttem, újra nekifutok. És nem ment.

Amin a dolog ezeregyszer megbukik, az az, hogy nekem semmiféle fényképes finn igazolványom nincsen. Még jogosítványom (hahó, otthon: sofőrkönyvem) sem. Megvan minden iratom, amivel élhetek, mint Marci Hevesen, Marcsi Helsinkiben, ennél több nem kell, ennél többet nem adnak, de vért attól még nem adhatok, mert Vöröskereszt adatbázisában egyszerűen nincs az az ablak, amit kipipálhatnának, ha én a saját útlevelemmel állítanék oda.

Ma a munkahelyen (egy orvosi-forma cégnél dolgozom) nagy támdárámmal reklámozták, hogy céges véradást rendeznek, mindenkit szeretettel várnak, mentsünk életeket. Visszaírtam: engem is? Sajnos fényképes igazolvány hiányában nem. De nagyon sajnálják, tényleg igazságtalan.

És akkor jött egy ötlet: rákerestem, hol és ki írt legtöbbet a véradás szükségességéről, az impresszumból elő az emailcímét és levél neki. Ha az igazságtalansággal szemben tehetetlennek érzem magam, kiiratom az újságba és punktum. Rá másfél órára jött is a válasz: köszi, utánanézünk, to be continued.

Drukk, hogy tényleg.

Válasz a hólabdákra: szívemnek kedves filmek

Annyi hólapda jött (köszike-köszike), hogy most úgy pötyögök, mint egy pingvin. Ez ám az este teste.

1. Szerelmem, Szarajevo: Bukarestben láttam, arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon forró nyári nap volt, és úgy ültünk be a moziba nagy viháncolva, hogy vittünk egy-egy sört is magunkkal. A filmet szó nélkül néztük végig, és amikor végetért, és felemeltem a közben kifogyott sörösdobozt a földről, akkora bőgésbe kezdtem, mint amekkora záporesőt kívántam akkoriban Bukarest fölé. Olyan jó, hogy a háború okozta szomorúságom csak akkora, hogy megbújhat egy-egy sörösdobozban.

2. Kiskakukk: a legeslegkedvesebb világháborús történet, amit valaha láttam. Mesebeli tájakon három ember, akinek fogalma nincs, csak halvány elképzelése arról, hogy éppen mi is történik. Úgy csigázza fel az érdeklődésemet és a nyelvtanulási kedvemet, hogy közben rögtön jegeli is: a legfontosabb dolgok ott dölnek el, ahol csend van. Kevésbé átvitt értelemben: ahol a finnugor szakos diplomából inkább papírhajót hajtogasson az ember. (Turkuban volt egy tanárnőm, aki a filmet felirat nélkül és magyar felirattal is simán megértené. Övé minden elismerésem.)

3. Fallal szemben: van benne egy török népdal, kb. a közepén, aminél általában ki kell mennem vizet inni. Háromszor láttam, mostanra a legvéresebb részeket és a legvadabb szexjeleneteket is képes vagyok végignézni, élesben. Amikor legutóbb néztük, arra gondoltam, hátha a forgatókönyvíró és a rendező közben meggondolta magát, és most nálunk épp a B-verzió fut. Úgy túl romantikus lenne, de ha ennyiszer végignéztem, igenis nekem kijárna. Fatih Akin úgy németországi török, ahogy én szívesen lennék (jelenleg épp) finnországi romániai magyar.

4. Poliţist, adjectiv: azért a topban, mert filmet én ilyen nagyon még nem vártam, most láttam, és megérte várni rá. Tavaly ősszel kb. másfél hónapom úgy telt el, hogy napi jónéhány dobálgattam a hólabdát két (szerintem nagyon intelligens és nagyon ember) férfi között, egyik rendőr, a másik betörő, és közben az is járt a fejemben, vajon milyen lenne ez a helyzet romániaiban. Szeretem az új román filmeket.

5. Szigorúan ellenőrzött vonatok: filmben olyan élmény, mint könyvben Svejk, rég nem kacagtam ilyen nagyokat. A gépíró kisasszony olyan büszkeséggel riszálja a bíróságon is a felbélyegzett popsiját, mint amilyen tekintettel az osztálytársnőim jelentették be anno, hogy egy-egy legény "megkérte a barátságukat".

Még, kapásból: Kék, Closer, Jules et Jim, Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz, A legényanya.

Hólabda repül Macinak, Edónak, Betondnak és két olyan bloggernek, aki látja ezt a bejegyzést és szívesen hógolyózna.

Pókkisasszony igyekezetei 2010-ben

Megadom a módját a reggeleknek. Keltemben dicsérem a napot.
Mozgok. Szedem a lábam és magam össze.
Megírom a dolgozatomat, ezúttal úgy, hogy ne csömör maradjon a tudományosságból.
Megtanulom kirakni a Rubik-kockát.
Hagyom a dagadt ruhát arra, aki dagadt ruhára vágyik, és uccu a padlás.
Tanulok hallgatni és csendben maradni és beszélgetni.
Kirándulok és kirándítok.
Hallgatok arra, akit eltácsolni szoktam, amikor azt hiszem, jobban tudom, mint érzem.
Csigacsápokat növesztek és hagyom egyensúlyba jönni az egyedüllétet a mássalléttel.

Köszi, Könyvbagoly, és köszi a tavalyi őszt is! :)