NEMES NAGY ÁGNES: ISTENRŐL


Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-
Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba –
felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba
egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy
makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem
tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként
létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál
volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben?
Tudod te, milyen a félelem? A testi kín?
A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik
a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fog tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked
fölötted?

Egy szót se szóltam.