A klasszikus bonyi, reloaded

A héten négyen kérdezték meg, hogy hová valósi vagyok.

Egyikükkel (könyvtárosnő, minden hétköznap a kávézóban ebédel) november eleje óta naponta váltunk vagy két-három mondatot. Ha veszünk havi húsz napot, akkor kb. száz fecsegésbe telt, hogy ma reggel megkérdezze, bocsánat, de te honnan is jöttél.

Én, kérem szépen, hottentotta vagyok, és nagyon rossz földrajzból.

A másik három szintén könyvtáros, férfiak, ők állítják be a számítógépeket azokban a termekben, ahová én időnként a kávéscsészéket viszem. Ők kedd reggel lettek kíváncsiak (szintén kb. öt hónap után), éspedig a következő formában: Nem emlékszünk pontosan, de mintha mondtad volna, hogy nem vagy finn. A hétvégekről, szigetekről, húsvétról stb. már beszélgettem velük, de arról, hogy én finn vagyok-e vagy sem, soha.

Általában helyzettől és a hangulatomtól függően döl el, hogy most mi lesz a válasz. Ha azt mondom, magyar vagyok, kezdik nekem Budapestet és a Balatont. Ha azt mondom, román, hümmögnek, mert vannak Helsinkiben koldusok. Plussz hogy az nekem sem elég. Ha Erdéllyel jövök, mindig jönnek a vámpírok, de ha én jövök a vámpírokkal, abból még nem lesz Erdély. Ha azt mondom, Régen, azt nem kapják a térképen. Újabban kitaláltam, hogy finnsvéd romániai magyar változatban. Viccnek jó, valóságnak édeskevés.

Egyik tanárnőm kétnyelvűség órán úgy beszélt rólam a plénum előtt, hogy háromnyelvő, de soha nem fogja bevallani. Míg az otthoni kétnyelvűség órán a nagy sikerélmény az volt, hogy értettem az elrettentő példát, miszerint a seprű lehet măturoi, itt annyi nyelvet vállalhatok be és fel és össze és vissza, amennyit éppen nem szégyellek. Egyet (legalább) nyugodt szívvel, biztosan.