Turkuban lakik egy bukaresti román lány, aki nem barátnőm, de kétségtelenül haverinám. Szőke, csinos, talpraesett, kedves, hetente háromszor jár tornázni, van kicsi fehér kutyája és magas, barna, jólszituált filozófus barátja. Ha nem román lenne, nem hiszem, hogy valaha szóba elegyedtünk volna, de így megvan a közös alap. Például abban is egyetértünk, hogy Régenben szebb cipőket árulnak, mint Bukarestben.
Ez a lány már több mint két éve itt van, és olyan cseleket is tud, amiket én még nem. Például azt, hogy a finn férfiak is edzhetők és megfelelő motiváció mellett taníthatók. Păi l-am învăţat şi pe al meu, hát az enyémet is megtanítottam, s jön a hosszú felsorolás, hogy mi mindenre, mi szem-szájnak-női léleknek ingere. A lánnyal kb. kéthavonta egyszer kávézunk, és olyankor is autóval hozzák. Mi több, utána is jönnek, függetlenül attól, hogy esik-e az eső. Mindig mondja, hogy engem is hazavisznek, ha akarom, de én soha nem akarom, mert független, akaratos, kissé makrancos, bicikliző magyar nő vagyok. S büszke is erre.
Múlt héten elromlott a biciklim, és pár napja megint. Mind a kétszer úgy alakult, hogy pont egy jó barátommal (független, akaratos, kissé makrancos, bicikliző nem magyar férfivel) voltunk valahol, és R. mind a kétszer fel is ajánlotta, hogy a csomagtartón elvisz egy darabig. Soha nem hazáig, de R. nem is az enyém.
Legutóbbi száguldás közben ért a felismerés - jobbra a folyó és a kacsák, balra a gyorsan tovamaradó épületek, kezem a dereka körül -, és széles lelki vigyorgások közepette meg is fogalmaztam magamnak, pedig eddig nem hittem volna, hogy szállítottnak lenni néha olyan jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése