Zoknis lábbal legyőzni a tudományt

Járok államvizsga-szemináriumra,

ma egy nagyon jó szöveget szedtünk volna szét, be is ültem a szöveg írójával szembe, elő is szedtem a lapokat, elő a ceruzámat is, fel is tűrtem a pulóverem ujját, be is melegítettem gondolatban a hangszálaimat, éhes sem voltam, álmos sem, jó is volt a kedvem,

amikor észrevettem, hogy lehajol és lehúzza a cipőjét, és lehúzza a zokniját is, és vártam, hogy lesz-e az alatt egy másik, és volt,

és hirtelen arra lettem kíváncsi, hogy vajon mikor mozgatja a lábujjait, akkor, amikor beszél, vagy amikor róla beszélnek, és vajon milyen ritmusra,

és aztán azt nem tudtam eldönteni, hogy a sarka lyukas-e vagy csupán az árnyék, de ahhoz ki kellett várni, hogy felemelje a lábát, sztem lyukas volt,

és később annak drukkoltam, hogy a másik lábával ne lyukassza tovább, amikor összedörzsöli a két talpát, és nem lyukasztotta,

de aztán elszégyelltem magam, mert mégis csak a tudomány, a tudomány,

és sietve mondtam is vagy kettőt,

és amikor rákérdeztek, hogy mi a véleményünk a dolgozatról,
akkor én nagyon megörvendtem, hogy a szerző halott, de -rögtön vissza- annak is, hogy ez a szerző él, és nem elég, hogy jól ír, de még a lábujjai is...

Nincs mit tenni, tegnap ilyenkor még csata sem volt, se híre, se hamva, és mára már el is ástuk a csatabárdot. Bizonyos dolgokkal nem szabad kesztyűs kézzel bánni.