Tegnap magyarórán megjelent egy huncut legényke. Nem épp a fülétől fogva hozták, de majdnem.
Történt ugyanis, hogy Beának, aki eddig Turkuban magyart tanított, januárban megszületett a kis Annája, és rám hagyományozta mindkét csoportját, a hat hobbimagyarost és a négy huncut magyar gyereket is, oktatandó. A négy virgoncka közül az egyik nem és nem és nem jött egyszer sem, és senki nem tudta, hogy miért. Voltak persze különböző elméletek, a maga nemében mindegyik nyomós ok (focimeccs, Lieto messze, elromlott autó, sietős anyuka), úgyhogy aztán nem is kutattunk utána, hanem vártuk türelemmel, hátha.
A kis Godot tegnap aztán megjött, pontosabban meghozták. Hatodikos nyurga legény, kezében összegyűrődött füzet, benne a kisimítandó édes anyanyelve, és miközben a nagyon kék szemével hol engem bámult, hol az édesanyját, váltig állította, hogy minden egyes alkalommal, amikor a tavaszi magyarórákról volt szó, ő a vécén lehetett.
Tegnap aztán nem kérezkedett ki, és óra végére Zsolti, a béka taktusaira kicsit mozgott is a cipője, úgyhogy gyorsan megfogalmaztam magamban végre a nagy tavaszi tanári célkitűzésemet: úgy kóstolgatni és -tatni a magyar nyelvet, hogy enyhüljön a legényke kínja is, mert bizony nagyon beköpődött :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése