Bukarest

Felkonf: Bukarest már a legelső idedöcögésemkor tetszett. Interjúra jöttem, pont a licensz előtti héten, négy év Kolozsvár után. Egyetlen finn lányt ismertem az egész fővárosban, szeptember végén költözött haza, én ide október elején. Egy évre. Majdnem két éve. Még itt vagyok, még egy hónapnyit legalább.

Ami ezután sorozatban jön, az élménytartosítás, ha úgy tetszik, védőbeszédképp egy olyan kultúráról, ami akkor is van, ha nem vagyunk hajlandók tudomást venni a létezéséről.

Főként azoknak ajánlom, akiknek a szomszédjának a testvére megállt egyszer a bukaresti állomáson a tengerre menet, és azt mondta, sok a mocsok és a cigány.


1. Ma este

Hátamon a nagy zöld zsák, bal vállamon laptoptáska, jobbra a fekete válltáskám dugig tömve, az ölömben ötkilós görögdinnye. Baktatok hazafelé. Meleg van, nyár, boldog vagyok és szép és könnyű, és még mindig Bukarestben. A padon nénik, a fűben gyerekek. Bambulok.

Hirtelen úgy érzem, valami teljesen más. Mintha a karomnak lenne könnyebb, a két vállamnak, üres a tenyerem. Mindez néhány másodperc alatt. A lábam elé nézek, vajon a talaj? Nem. Jó méternyire tőlem gurul a dinnye előre.

Máshol talán ebből nem lenne történet. Itt lesz.

Jön szembe egy negyvenes pár, elengedik egymás kezét, a férfi lehajol, felkapja esti étkemet, letörölgeti, a nő a táskájában kutat, előszed egy zacskót, belepakolják, és nyomják is a markomba. Ehhez sem kellett fél percnél több.

Állunk hárman és nagyon nevetünk. Kérnek belőle?-kérdem. Nem. Hát akkor: köszönöm.

Elindulunk. Pár lépés után hátranézek, ők is. Találkozik a tekintetünk, még egy mosoly, a nő a szabad kezével integet utánam.