Bukarest

2. A tudás forrása

Humán beállítottságú agyat fejlesztettünk ki kézen-közön nekem. Tudom, hogy minden relatív, minden megállapításomat lehivatkoznám, pontosítanám, megadnám a továbbgondolási lehetőségeket stb. Arcmimikával, vállvonogatással, a tekintetemmel jelzem is mindig, figyelem! vigyázó szemeteket mögém is vessétek, kilóg valahol a lólábjegyzet.

Ez az az attitűd, ami itt nem nyerő.

Mert:

1. Vannak dolgok, amiket tudok.

2. Vannak dolgok, amiket nem tudok, de tudom, hogy hol nézhetnék utána.

3. Vannak dolgok, amiket nem tudok, de tudom, hogy ki tudja, és az már majdnem olyan, mintha tudnám én is.

4. Ha vannak olyan dolgok is, amiket nem tudok, és fogalmam sincs, hogy honnan tudhatnék meg ezt-azt velük kapcsolatban, akkor menjek szépen haza aludni vagy fogat mosni.

Kódhiba az is, hogy bevallom, ha nem tudom, hogy mi merre. Ez itt majdnem gorombaság. Ha valamire azt mondom, nu stiu, majdnem olyan, mintha azt mondanám, nu ma intereseaza, tűnsz már innen el? Ezért aztán minden visszautasító válaszom úgy kezdődik, hogy bocsánat, s azonnal nézem én is, vajon ki igazíthatna útba minket, az idegent és az ittlakó butát.

Két héttel ezelőtti eset: A bőrgyógyászatot keresem, megkérdem egy nénitől, hogy merre menjek (a kórház udvarán ül egy padon, pongyolában, papucsban, kekszet rág). Azt mondja, inkább eljön velem odáig. Megfogja a karomat, megyünk. Azt kérdi, ugye nem anyajegy miatt jöttem, mondom nem, mert neki, né, az a baja, most operálták le, X orvos, nagyon ügyes, hozzá érdemes menni. Az ajtóban azt mondja, ne féljek, ha beutalnak, mert ő még egy egész hétig itt van, jól megleszünk.

És látom is, amint szerda lesz és péntek, és mi délután a padon ülünk s útba igazítjuk az újakat. Sétafikálva, nagyokat trécselve, papucsban és pongyolában. Kettecskén, mi, akik már legalább három perce ismerjük egymást.