Paul Klee: Tűz és halál

szerda, április 16, 2008

A klasszikus bonyi, reloaded

A héten négyen kérdezték meg, hogy hová valósi vagyok.

Egyikükkel (könyvtárosnő, minden hétköznap a kávézóban ebédel) november eleje óta naponta váltunk vagy két-három mondatot. Ha veszünk havi húsz napot, akkor kb. száz fecsegésbe telt, hogy ma reggel megkérdezze, bocsánat, de te honnan is jöttél.

Én, kérem szépen, hottentotta vagyok, és nagyon rossz földrajzból.

A másik három szintén könyvtáros, férfiak, ők állítják be a számítógépeket azokban a termekben, ahová én időnként a kávéscsészéket viszem. Ők kedd reggel lettek kíváncsiak (szintén kb. öt hónap után), éspedig a következő formában: Nem emlékszünk pontosan, de mintha mondtad volna, hogy nem vagy finn. A hétvégekről, szigetekről, húsvétról stb. már beszélgettem velük, de arról, hogy én finn vagyok-e vagy sem, soha.

Általában helyzettől és a hangulatomtól függően döl el, hogy most mi lesz a válasz. Ha azt mondom, magyar vagyok, kezdik nekem Budapestet és a Balatont. Ha azt mondom, román, hümmögnek, mert vannak Helsinkiben koldusok. Plussz hogy az nekem sem elég. Ha Erdéllyel jövök, mindig jönnek a vámpírok, de ha én jövök a vámpírokkal, abból még nem lesz Erdély. Ha azt mondom, Régen, azt nem kapják a térképen. Újabban kitaláltam, hogy finnsvéd romániai magyar változatban. Viccnek jó, valóságnak édeskevés.

Egyik tanárnőm kétnyelvűség órán úgy beszélt rólam a plénum előtt, hogy háromnyelvő, de soha nem fogja bevallani. Míg az otthoni kétnyelvűség órán a nagy sikerélmény az volt, hogy értettem az elrettentő példát, miszerint a seprű lehet măturoi, itt annyi nyelvet vállalhatok be és fel és össze és vissza, amennyit éppen nem szégyellek. Egyet (legalább) nyugodt szívvel, biztosan.

vasárnap, április 13, 2008

Szállítottnak lenni

Turkuban lakik egy bukaresti román lány, aki nem barátnőm, de kétségtelenül haverinám. Szőke, csinos, talpraesett, kedves, hetente háromszor jár tornázni, van kicsi fehér kutyája és magas, barna, jólszituált filozófus barátja. Ha nem román lenne, nem hiszem, hogy valaha szóba elegyedtünk volna, de így megvan a közös alap. Például abban is egyetértünk, hogy Régenben szebb cipőket árulnak, mint Bukarestben.

Ez a lány már több mint két éve itt van, és olyan cseleket is tud, amiket én még nem. Például azt, hogy a finn férfiak is edzhetők és megfelelő motiváció mellett taníthatók. Păi l-am învăţat şi pe al meu, hát az enyémet is megtanítottam, s jön a hosszú felsorolás, hogy mi mindenre, mi szem-szájnak-női léleknek ingere. A lánnyal kb. kéthavonta egyszer kávézunk, és olyankor is autóval hozzák. Mi több, utána is jönnek, függetlenül attól, hogy esik-e az eső. Mindig mondja, hogy engem is hazavisznek, ha akarom, de én soha nem akarom, mert független, akaratos, kissé makrancos, bicikliző magyar nő vagyok. S büszke is erre.

Múlt héten elromlott a biciklim, és pár napja megint. Mind a kétszer úgy alakult, hogy pont egy jó barátommal (független, akaratos, kissé makrancos, bicikliző nem magyar férfivel) voltunk valahol, és R. mind a kétszer fel is ajánlotta, hogy a csomagtartón elvisz egy darabig. Soha nem hazáig, de R. nem is az enyém.

Legutóbbi száguldás közben ért a felismerés - jobbra a folyó és a kacsák, balra a gyorsan tovamaradó épületek, kezem a dereka körül -, és széles lelki vigyorgások közepette meg is fogalmaztam magamnak, pedig eddig nem hittem volna, hogy szállítottnak lenni néha olyan jó.

szombat, április 12, 2008

Esti vese

...gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással... A mulasztás részébe csak nagyon ritkán merek belegondolni.

szerda, április 09, 2008

Kacskaringósan a lényegről

A finnek nem puszit adnak, hanem ölelgetik egymást.

Az ölelés ugyan intimebbnek tűnik, mint az arconpuszi, de alapjában véve sem több, sem kevesebb. A forgatókönyv a következő: emeled a jobb karod, a balt kicsit távolabb tartod, épp annyira, hogy oda beleférjen egy test, ami (nem funkcionálisan: aki) ugyanígy emeli a jobb karját és távolítja a balt, hogy a kettő közé beférjen egy test, ami (nem funkcionálisan: aki) éppen te vagy. Tart mindez három másodpercig. Tartalommal lélekben kell megtölteni, vagy úgy, hogy 1. kihagyod, 2. meghosszabbítod, 3. áttérsz puszira. Az első bármikor elmegy, az utóbbi kettő külön-külön néha igen, kombinálva ki tudja.

Noha az evezni tudásról szeptember óta tudom, hogy itt létszükséglet, a veszélyes vizekre evezni tudás fogalmát csak magyarul vagyok képes körülírni, s úgy is csak ilyen kacskaringósan. Kacskaringók vannak, több mint otthon eddig bármikor. Az indákból nem matyóhimzés lesz, s ejsze nem is bazsarózsa, hanem gyakran kérdőjelek, félegyenesek, vonalak.

Én persze szakaszokat szeretnék, s tőlük függetlenül két végtelenségig meghosszabbítható egyenest, s rögtön a végtelent is, hogy találkozzanak. Mert találkozásokban szerencsés vagyok, és ha őszinte, akkor most boldog is, nagyon.


Ps. A szakaszok, mint a gameboy-tetrisben a sorok, törlik magukat. Ez a szerencse. Ctrl+A+delete.

vasárnap, április 06, 2008

Szivárvány havasról

A finnországi svédekhez alapból úgy közeledek, hogy nagy mosoly. Nem épp "keblemre, testvér", de nem is közömbösen. És miközben lélekben úgy megértem őket, hogy csak na, rögtön az első háromszavas mondatuk után látom, hogy borjú vagyok, s itt a szép szőke új kapu. Mert svédül csak annyit értek, amit a németből, angolból, s újabban összeszedett turkui nyelvjárásból kisilabizálhatok, hogy a kaffé az kávé és a tákk az köszönöm.

A "nem értem"-nek vannak fokozatai. Először bambán nézek s nagy reménykedve, hogy hátha jószántukból finnre váltanak. Vannak, akik igen, s vannak, akik nem. Ha így nem megy, akkor nézem, hogy van-e tányér a kezükben vagy nincs, mert ha van, akkor ejsze süti lesz, s már nyitom is a vitrint. Időnként ez is segít. Aztán van olyan, hogy németül mondok valamit, hátha úgy bejön. Egyszer warm-nak mondtam a megmelegítést, s közelebb lehetett, mint a finn lämmittää, mert bólogattak, hogy oké. Ha egyik sem jön be, finnül vallom be nagy bátran és pironkodva, hogy bocsánat, nem beszélek svédül.

Tegnap eme utolsó mondat után még káromkodtam is magamban, de azt már magyarul. A svédnyelvű költőket etettük két napig, mert svéd vershétvége volt Turkuban, s jött is a popor, műkedvelő anyák babákkal, nagymamák unokákkal, férjek feleségekkel és fordítva, idősek és fiatalok, nagy és eljövendő művészek, gondolom, pár dilettáns is, és ettek és ittak és csak úgy fogyott a kávé és a tej a kancsóból, egy alkalommal pont egy öregúr orra előtt.

Ez csak utólag derült ki, pedig jött is rögtön, s nagyon mondta, hogy mi baja, s én be is vetettem minden előbb felsorolt cselt, néztem bambán is, németül is, s mondtam finnül is, hogy nem értem, de csak nem sikerült zöld ágra vergődnünk. Míg aztán ellenőríztem, hogy csészéje van és tiszta, és kanala is, és kávé is, és cukor is, és tiszta a szalvéta, de hol a tej. S töltöttem is neki rögtön, de azért még odabökte, ezt már finnül, hogy a svéd Finnországban hivatalos nyelv.

Rosszul esett. Persze neki nem kell tudnia, hogy én honnan jöttem s miért s meddig, s de jó, hogy van munkám, s ilyenek, de mérges pillantásommal azért igyekeztem tudtára adni, hogy bácsi, nem provokálni akarlak, s ezt az elitista nagy tök fejemet is zavarja, hogy nem tudok svédül, de ha tudnék sem veled beszélgetnék, mert no comment.

Kicsit mintha érteném időnként (hova vetemedtél hova vetemedtél) hogy miért pisil csalánra olyan sok Székelyföldre látogató hazánkfia.