Egyszer egy licis táborban volt egy fiú, aki minden mondatát azzal kezdte, hogy Nálunk otthon Kikindán... A fiú nevére nem emlékszem, de biztosra tudom, hogy kikindai volt.
Szombaton buliztunk, egy kanadai fiú töltötte a huszonhatot. A finn felesége elővarázsolt mindenféle finomságot, volt muroktorta, paszulykrémes nacho, avokádó, kesudió kókusszal, négyféle kicsi pizzakocka, kétféle olajbogyó, chips; inni bor, sör, siideri, víz, kóla, kávé. A társaság ugyanilyen színes, nyugatról hollandok, svájciak, nagyon északról egy izlandi fiú, keletebbről én, délről olaszok, délkeletről egy török lány. Beszélgettünk százféle nyelven, nagy volt ott a haddelhadd.
Kicsi kétszobás lakás, de bővel elfértünk, jó emberek kis helyen is stb. Én pl. a padlón ültem, észre sem vettem, hogy egyedül. Arra figyeltem fel, hogy mellettem egy idő után nagyon heves lett a társalgás, a házigazda leemeli a polcról A lét elviselhetetlen könnyűségét, és nagyon keres valamit. Nézek Renére, ő elromániaimagyarosodó holland, hogy mi van. Nem találják a részletet, úgyhogy az ünnepelt összefoglalja: Kundera ír arról, hogy így ültek éppen, a padlón, mint a kelet-európaiak és a párizsi bohém ifjúság.
Hát, kérem, nálunk otthon Kikindán...
Ui. a fogalmak relativitásáról: amikor megkérdezték R.-től, miért jött Finnországba, azt mondta, mindig is keletebbre vágyott.
2 megjegyzés:
Tetszett :)
Kiitos, székely legény. Úgy látom, multikulti időket élünk itt is, felétek is, neked hogy tetszik?
Megjegyzés küldése