A kompenzációs mechanizmusokról


Valaki szöget ütött a fejembe valamivel, és nem kalapáccsal. Szuahéliül most annyit tudok, mint suomiul anno. Vagyis semmit. De van kereken eggyel több szuahéli anyanyelvű ismerősöm, mint ahány finnt ismertem egyetem előtt. Vagyis egy. Az előbb épp írtam neki, mert a mother tangue-dologban nem voltam teljesen biztos, de szuahéliül tud, az tutti.

Meine Mutti, mesélte, és grossmutti, és közben zabált, és nem tudtam levenni róla a tekintetem, mert fekete volt nagyon, és állandóan látszott a foga fehérje, és ez biztos cseppet sem zavarta, mert folyton csak kuncogott mindenen. Km-ekről látszott, hogy tetszünk egymásnak egy kicsit. Összeborzolhatlak-e, kérdeztem, sőt, megfoghatod a kezem is, mondta, szürkésrózsaszín a nagy feketében, és csak néztem és csodálkoztam rajta és magamon és a helyzeten. Mert másfél órája futottunk össze egy berlini buszon, mondjuk úgy, véletlenül.

Mun pikku neekeri, ennyit tudott finnül, én kicsi négerem. Míg állni látszék az idő, futottak a gondolataim körbe-körbe, az én szőkém, amint duzzog a sarkon és vagy nem mond semmit, vagy kiabál; a másik szőke, amint másfél év cseverészés után a nagy virtualitásból megelevenedni készül pont másnap, és a sok-sok ige magyarul, és főnevek és napsütés és szuahéli nyelv.

Te mit eszel ezeken az északiakon? Nem tudom, motyogok. Ahogy állnak nagy szőkén, kikerekedett kék szemmel, és azt mondják nekem, niii.

Ez a tisztaság tetszik. Eleinte. Egy kicsit. Ideig-óráig. Mert őszinték és egyenesek, így nyugodt szívvel eshetünk hasra, amikor kimondják másfél év után, jópofa vagy: teljesen biztos, hogy komolyan is gondolják. Úgyhogy szokjuk csak, feszegessük az udvariasság és a diplomatikusság határait, s férceljük nagy megelégedéssel a viszonyokat.


Na de kigondoltam a következőt.

Amikor ebből elég lesz, lásd tök és hócipő, meg fogom kérdezni Maxtől, hogy mondják azt, félre az útból, zsiráf, vagy rádköpöm a banánhéjat. The sun is shining over the rainbow...