Feleim szümtükkel

A Kolozsváron és itt-ott folyó nagy társalgásokból úgy igyekszem kivonni magam, hogy jól megnézem, kire és mire kattintok rá. Mert ugye sose tudhatni, kinek mitől mi kattan be. Vagy, mert kicsi a világ és gyarló az ember: kinek kitől mi. A körültekintéshez a nem túl mongoloid két szememet használom, az értékítélethez valami mást.

Ez a bejegyzés a szemekről szól: az enyém kék. A formára vonatkozó jelzőkön nem gondolkoztam soha túl sokat, hagyom, hogy magukért beszéljenek. A múltkor találtak is egy szócsövet. Egy bukaresti taxisofőrt. Magyarázom neki - szombat éjjel, száguldunk haza - hogy nem vagyok cseh. Nem hiszi. Akkor mi. Magyar. Végleg nem hiszi. Transilvaneanca, hogy segítsek. Nem lehet. Kérdem miért. Egyszerre ámít és rémít, ahogy ennyire tud valamit. Mert a magyarok"hunszeműek". Tessék? Ca la japonezi, mondja, most rajta a sor, hogy kisegítsen. Náluk a családban vannak magyarok, és egyik sem néz úgy ki, mint én. Sőt, az unokatestvére elvett egy váradi magyar nőt, s azoknak is olyan hunszemű két lányuk lett, hogy nem győzik csodálni őket itt Bukarestben. Szóval itt az idő, hogy felfedjem valódi kilétemet. Kb. ez áll a neki sem túl hun tekintetében.



Látjátok feleim szümtükkel, hová jutottunk. Mily csehül állnak a dolgok, ha már a magyarok is összevissza néznek.



(Egyszer arról írok majd bejegyzés, hogy milyen idétlen arckifejezéssel szokták lereagálni egyébként értelmesnek tartott ismerőseim, amikor bejelentem, hogy szeretem Bukarestben. Erre még alszom egy sort.)