Szerelmetes Finnország. Kecsup kenyérrel és kávéval

Bukarestben hallottam anno egy hasonlatot, amin akkor jót kacagtunk. A finnek olyanok, mint egy doboz kecsup: rázod, nyomkodod, bosszankodsz, mert nem jön semmi belőle, de amikor igen, akkor aztán jókora adag. Aztán megint semmi.

A lakótársnőimmel folyamatos csiszolódásban élünk. Például a kenyér. Ha a feketének épp elfogyott, és szólok, hogy egyék nyugodtan az enyémből, az evészetet hosszú szertartás előzi meg. Először megköszöni az ajánlatot, és elmondja, hogy mennyire kedves vagyok, ellentétben vele, aki bezzeg a saját kenyéradagjáról sem gondoskodott, ime. Aztán megígéri, hogy másnap vesz és akkor visszaadja. Ha két szeletnél többet eszik, akkor azt is megkérdi, hogy ugyanolyan rozskenyér, amilyet ő szokott, jó lesz-e, vagy vegyen inkább pont olyat, amilyet én szoktam. A kölcsönzési ceremónia tényleg a másnapi visszaadási kisérlettel ér véget, amit én mindig azzal védek ki, hogy majd "visszaeszem", amikor épp nekem fogy majd el valamim.

A munkatársaimmal ebédeltem valamelyik nap, és amikor nagyon érdeklődtek, hogy a furcsa állagú valami finom-e, nyújtottam a tányéromat, hogy kóstolják meg. Általános döbbenet. Végül a mellettem ülő megkóstolta, és azonnal szólt is, hogy akkor az övéből is egyek (oké, megkóstoltam), de ne csak annyit, amennyit, mert ő valamivel többet vett. Akkor meséltem el nekik a fenti szertartásunkat. A mellettem ülő kóstolónak rögtön eszébe is jutott, hogy anno egyik lakótársa mindig megkérdezés nélkül evett a kenyeréből, és hogy ez őt mennyire zavarta. Kérdem, megmondta-e neki. Hát ilyesmit nem mond meg egykönnyen az ember. De azért jó tíz évre rá is emlékszik rá. Hát igen. És kicsit még mindig neheztel is emiatt. Hát igen. És akkor jött az összefoglalás is, hogy a lelkemnek is meglegyen a tápláléka a furcsa színű főzelék mellett: a finnek a szemedbe nem mondanak semmit. A hátad mögött sem lelkiismeret-furdalás nélkül mondják, de egy kis rosszérzést a megkönnyebbülésért azért bevállalnak. Például, tette hozzá a kóstoló, tíz év után bevallják a szomszédjuknak, hogy egyik ismerősük anno úgy ette meg a kenyerüket, hogy se szó, se beszéd. Erre nagy kacagás.


Pénteken két munkatárs-legény felajánlotta, hogy hazahoznak autóval. Egyikkel szoktam beszélgetni is egy kicsit (csütörtökönként, ebédkor), a másikkal csak nagyokat vigyorgunk egymásnak, ha épp összenézünk reggeli gyűléseken. Hazahoztak, feljöttek kávézni, beszélgettünk egy jó nagyot. A vigyorgósnak megmutattam a vadonatúj könyvszerzeményeimet is, amire elmesélte, hogy az egyik regény színhelye pont az a ház, amiben az ő nagymamája született. Megdicsérték a kávét, az otthoni diót, a képeket a falon, megdögönyözték a macskát. Másfél óráig olyan barátok voltunk mi hárman, mint a hat együtt dolgozott hónap alatt együttvéve és megsokszorozva vagy százzal. Vagy mint (teszem fel, veszélyes sztereotípiák megint) karácsonyi bulin öt adag féldeci után. Aztán elköszöntünk, és hétfő reggel óta megint nem volt kétpercnyi alkalmunk sem beszélgetni egymással. Talán jövőre.