A ház előtt mellém szegődött egy részeg. Egy nagyon részeg, úgy értem. Olyan, akinek lábon állni is nehéz. Olyan, akiből a környéken, ó bohém Kallio, megfelelő időpontban óránként húszat látni. Most nappal volt, kb. déli egy, és jeges a járda, középen olyan húsz centinyi sávval, ahol közlekedni lehetett. Azon haladtunk mindketten rendületlenül. Időnként megelőzött, de pár méter után mindig megállt és hátranézett, hogy jövök-e. Jöttem, a mankók a jégbe szúrva, én középen, féllábon. Egyszer aztán bevárt és hagyta, hogy kielőzzem. Mondom neki, mikor egy vonalba értünk, menjen nyugodtan, nekem időbe telik az előrehaladás. Mondja, neki is, de ő nem siet, menjünk inkább együtt, és ő majd kifog, ha esek. Vak vezet világtalant. Bagoly mondja Gerébnek. A buszmegállóban leintette nekem a buszt, és a jobboldali ablakból láttam, ahogyan még hosszan integet utánunk.
Ric most pihen egy ideig, én meg szerelmetes blogot írok Finnországról. Szerelmi vallomást. Amig még itt vagyok.
Tapio Rautavaara: Sininen uni, kellemesebb képpel, szöveg nélkül itt. Sokszor hallgatom és szívesen. A kedvenc részem az, amikor a kisautó, szurrur-szurrur, elindul kék álomország felé. Kirsi lakótársnőm (szombat déli helyzetkép) most épp ezt énekli a kanapén elnyúló pötküle-macskának.
2 megjegyzés:
Mikor? Merre? Tovább?
Az első kettő az én kérdésem is. Semmi konkrét terv. Sem az elmenetelre, sem a maradásra. Csak hangulatok, hogy Finnországot nagyon szeretem, de nem az enyém. Sem még, sem már.
Megjegyzés küldése