Még szép, hogy

Ültünk négyen az asztalnál, a legény, az édesanyja, a nővére és a nője, és nyakaltuk a frissen grillezett tököt. Közben a háttérben ment a rádió: egy Finnországba költözött észt matróna szidta a finn nőket, hogy befőzni nem tudnak, sminkelni nem tudnak, öltözködni nem tudnak, és még ki tudja, mi mindent nem művelnek a szegény szerencsétlen finn férfiakkal is, hogy azok minduntalan idegen országokból igyekeznek feleséget hozni maguknak. A riporter (finn férfi) objektív volt, én is, ennyire tök nem érdekelt soha. Finom, mondtam, az, jött a nők felől válasz, mire a legény hátranyúlt és feljebb húzta a rádió hangját.

Jó húsz percig vacsoráztunk, ennyi időbe telt a nőnek is, hogy elmondja a mondikáját. Közben megettünk mindent, még a diszítésnek hozott sárga virágot is. Tányérösszeszedés közben a nővér megkérdezte, én szívesen hordok-e szoknyát. Igen, mondtam, de van gumicsizmám is, most vettem.

Sehogy másképp nem tudtam elmondani, hogy nekem nem baj, engem nem zavar, én nem kommentálok, nem is gondolom pont így, csak azzal, hogy nem álltam jószántamból elő a részletekkel. Tudniillik a gumicsizmám piros, mint a hátizsákom, és Helsinkiből hozatta a boltos, mert mondtam, hogy fekete nekem nem kell.