Februárban Turkuban egy rémes, vérszomjas fenevad ütötte fel a fejét, egy igazi finn vámpír, és megdöglesztett, aztán szétmarcangolt egy rakás varjút. A dögöket a város határában találták meg, a zöldülő rét kellős közepén. A rendőrség riadt, a lakosság riadt, a városvezetés riadt, és riadt egy központi galéria meghívott művésze is szaladván fűhöz-fához, hogy nem-nem-nem-nem-nem, ő fenevad soha, a madarak a kiállításából maradtak ki, és hogy kárba ne vesszék a drága jó bioszemét, kivitte a hullákat a rókáknak, ebédre. Nyomozás vissza, riadalom vissza, éljen a művészet.
Pénteken a könyvtár udvarára, a teraszunkra úgymond, hoztak vagy négy zsák zöldet (mint Rozika néniék a jahaknak), és kiszorták a betonra. Aztán jött két tréningruhás alak, egy nő és egy férfi, és elkérték a vécékulcsot, és amiután visszahozták, kivonultak a növénycsomó mellé és elkezdték egymásra dobálni, bemelegítésképp. Ez volt háromnegyed kettőkor. Kettő előtt pár perccel jöttek és kértek egy-egy pohár vizet, és miután megitták, visszamentek és kicsit ritmikusabban dobigáltak, mert Turkuban a víz egészséges. Közben dolgom akadt, és kb. negyed háromkor vettem csak észre, hogy még mindig, de most már gyorsabban, és közben nagyon hajladoznak, és a férfi fészket rak a zöldből a nő ölébe és beleül és ilyenek, de aztán megint dolgom akadt, mert ilyen a munkás élet. Szóltam a kolumbiainak, menjen ki és nézze legalább ő, ha ráér, és ki is ment, és közben vagy kétszer-háromszor kivonultam én is a csészéket összegyűjteni, kint csend és napsütés és a növények sercegése,
és egyszer csak hallom, hogy a kolumbiai ordít nekem befelé az udvarról, hogy gyeregyeregyere gyorsan-gyorsan, mert mindjárt leesik a nadrágja, né.
A mű-élvezetben itt az ember kicsit mindig magára marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése