Marlboro és mentafagyi

A bácsinak olyan kék szeme volt, mint amilyen az ég ma este, és olyan fehér haja, mint a felhők, s a mentafagyi zöld, mint a remény, hogy baj a világon egy szál sem, ha még vannak kék szemű, fehér hajú ismeretlen bácsik, akik reményszínű fagyit vesznek nekem Turku sétáló utcáján, ha nyár van és süt a nap.

Éjjelek nincsenek, úgyhogy nincsenek álmatlan éjszakáim, és esti mesét sem súg a búzatábla, pedig ott sétálunk, én s a vadnyulak s a házunktól balra a nagyfenekű sün. Fényben élesben látszik minden, a körvonalak, s cseszegetik a fotonok a bioritmusomat, a hormon- és test- és - ház-tartásomat, és társasági igényem akkorára nőtt, mint itt a nyír vagy otthon a fuszulykakaró,

és amikor az ember már letesz arról, hogy a nagyonközellét-igényét itt és most és klasszikus módszerekkel elégítse ki (kétértelműség maradhat, tudjuk, tudjuk, nem töröljök), még mielőtt hazamenne, még mielőtt megelégedne azzal, ami adva van,

akkor mesélni kezd a járdaszegélyen a fehér hajú bácsi, ismeretlenül, hogy ötvenöt évvel ezelőtt Szovátán járt, és megvan még a medvés képeslapja, és hogy útban hazafelé Bukarestből (Tarom, tai mikä se olikin), ó régi hatvanas évek, a légikisasszony hálából, amiért neki adott egy csomag Marlborót, megkínálta a függöny mögött fehérborral,

mert ő sokat utazott, egyik helyről a fizetését mindig csak utazásra költötte, és most nyolcvan, és már nem megy, de úgy örül, hogy jön a világ hozzá, szemben az orosz zenészek, mellette én, és már nincs fizetése, de ha megengedem, ha nem haragszom meg, olyan szívesen venne nekem egy gombóc fagyit. Mentásat kértem, ő magának ugyanolyat, és amikor elbúcsúztunk, s révbe értem, kulisszák mögé, akkorát bőgtem, mint Bölkényben öt tehén,

és jól esett.