Paul Klee: Tűz és halál

hétfő, július 09, 2007

Bukarest

3. Hőfokok

(finomka dicséret az erdélyi legényekről, akikhez foghatót Bukuban nem találtam)

Mivel ma a megszokottnál korábban indultam és egy olyan útvonalon jöttem, ahol sok a dugó, de a buszban tűrhető a tömeg, nem izzadtam le. Az ilyen reggelek ritkák, és ritkák az izzadtságmentes délutánok is. Az esti helyzet egy icipicivel jobb, de ha a hazaút kilenc előttre van bekalkulálva, akkor egy esti adag is várható. Nem szeretem, de ez a bejegyzés nem is a szeretetről szól.

Másfél hete történt, hogy a bukaresti hőfokhoz szokva elgondoltam, vajon milyen idő lehet Kváron, és végül kölcsönnadrágban és szandáll-csíkos zokni kombinációban ágáltam minden kora reggel és késő este. Ettől a hangulattól sem estem hasra különösebben.

A hétvégén Csíkban jártunk, és én tudtam, hogy Csíkban hideg van, és vittem dzsekit és pulóvert és két blúzot és vastag zoknit, és teljes harci szerelésben fagytam majdnem halálra péntek éjjel, július hatodikán. Hasonló típusú végre felkészülve vártam a tegnap esti teraszos sörözést, miközben arra gondoltam, hogy Andreijal Bukuban papucsban és majócskában ülünk ki akár éjfélkor is, és hogy mennyire szép olyankor az élet.

Az, hogy most blogot írok s nem kiolvadok éppen, nem a kánikulának köszönhető. Mert Csíkban hőség nincs, de van egyéb hejde, például forró kávé a Landolóban, és meglepi-legény, aki kitalálja ezt az éjjeli programot. És nem csak hogy jégvirágokra nem gondoltam egész este, de hiába kínáltak volna egy teljes csíki hokicsapatot azért az esti fagyért cserébe, mert nem adom.

csütörtök, július 05, 2007

Bukarest

2. A tudás forrása


Humán beállítottságú agyat fejlesztettünk ki kézen-közön nekem. Tudom, hogy minden relatív, minden megállapításomat lehivatkoznám, pontosítanám, megadnám a továbbgondolási lehetőségeket stb. Arcmimikával, vállvonogatással, a tekintetemmel jelzem is mindig, figyelem! vigyázó szemeteket mögém is vessétek, kilóg valahol a lólábjegyzet.

Ez az az attitűd, ami itt nem nyerő.

Mert:

1. Vannak dolgok, amiket tudok.

2. Vannak dolgok, amiket nem tudok, de tudom, hogy hol nézhetnék utána.

3. Vannak dolgok, amiket nem tudok, de tudom, hogy ki tudja, és az már majdnem olyan, mintha tudnám én is.

4. Ha vannak olyan dolgok is, amiket nem tudok, és fogalmam sincs, hogy honnan tudhatnék meg ezt-azt velük kapcsolatban, akkor menjek szépen haza aludni vagy fogat mosni.


Kódhiba az is, hogy bevallom, ha nem tudom, hogy mi merre. Ez itt majdnem gorombaság. Ha valamire azt mondom, nu stiu, majdnem olyan, mintha azt mondanám, nu ma intereseaza, tűnsz már innen el? Ezért aztán minden visszautasító válaszom úgy kezdődik, hogy bocsánat, s azonnal nézem én is, vajon ki igazíthatna útba minket, az idegent és az ittlakó butát.


Két héttel ezelőtti eset: A bőrgyógyászatot keresem, megkérdem egy nénitől, hogy merre menjek (a kórház udvarán ül egy padon, pongyolában, papucsban, kekszet rág). Azt mondja, inkább eljön velem odáig. Megfogja a karomat, megyünk. Azt kérdi, ugye nem anyajegy miatt jöttem, mondom nem, mert neki, né, az a baja, most operálták le, X orvos, nagyon ügyes, hozzá érdemes menni. Az ajtóban azt mondja, ne féljek, ha beutalnak, mert ő még egy egész hétig itt van, jól megleszünk.

És látom is, amint szerda lesz és péntek, és mi délután a padon ülünk s útba igazítjuk az újakat. Sétafikálva, nagyokat trécselve, papucsban és pongyolában. Kettecskén, mi, akik már legalább három perce ismerjük egymást.

szerda, július 04, 2007

Bukarest

Felkonf: Bukarest már a legelső idedöcögésemkor tetszett. Interjúra jöttem, pont a licensz előtti héten, négy év Kolozsvár után. Egyetlen finn lányt ismertem az egész fővárosban, szeptember végén költözött haza, én ide október elején. Egy évre. Majdnem két éve. Még itt vagyok, még egy hónapnyit legalább.

Ami ezután sorozatban jön, az élménytartosítás, ha úgy tetszik, védőbeszédképp egy olyan kultúráról, ami akkor is van, ha nem vagyunk hajlandók tudomást venni a létezéséről.

Főként azoknak ajánlom, akiknek a szomszédjának a testvére megállt egyszer a bukaresti állomáson a tengerre menet, és azt mondta, sok a mocsok és a cigány.



1. Ma este

Hátamon a nagy zöld zsák, bal vállamon laptoptáska, jobbra a fekete válltáskám dugig tömve, az ölömben ötkilós görögdinnye. Baktatok hazafelé. Meleg van, nyár, boldog vagyok és szép és könnyű, és még mindig Bukarestben. A padon nénik, a fűben gyerekek. Bambulok.

Hirtelen úgy érzem, valami teljesen más. Mintha a karomnak lenne könnyebb, a két vállamnak, üres a tenyerem. Mindez néhány másodperc alatt. A lábam elé nézek, vajon a talaj? Nem. Jó méternyire tőlem gurul a dinnye előre.

Máshol talán ebből nem lenne történet. Itt lesz.

Jön szembe egy negyvenes pár, elengedik egymás kezét, a férfi lehajol, felkapja esti étkemet, letörölgeti, a nő a táskájában kutat, előszed egy zacskót, belepakolják, és nyomják is a markomba. Ehhez sem kellett fél percnél több.

Állunk hárman és nagyon nevetünk. Kérnek belőle?-kérdem. Nem. Hát akkor: köszönöm.

Elindulunk. Pár lépés után hátranézek, ők is. Találkozik a tekintetünk, még egy mosoly, a nő a szabad kezével integet utánam.