Tegnap egy biciklijavító műhely előtt hasraestem. Ha már ott volt a műhely és úgyis kirakatbámulás miatt történt az egész, bementem, hogy csavarják helyre a kormányt. Fizetni nem kellett, de a pulton volt egy malacpersely kávé-adományoknak, bedobtam oda valami aprót. Mondja a bácsi, a szomszédban bolíviaiak árulják a kávét, oda jár, ebből is ott fog kávét venni. Szeret oda járni, mert spanyolul beszélgetnek. Kérdi, tudok-e spanyolul. Nem. Hát akkor honnan jöttem. Mondom, s az okot is, hogy miért. Közben nyugtázza, hogy a gumifogantyút ki kell cserélni, de csak a szomszéd utcában árulnak pont olyat, mint ami nekem kell. Mondom, gyorsan elszaladok, addig itt hagyom a virágcserepeimet és a csokrot. Beleegyezik.
Mire visszaérek, a műhely zárva, az ajtón egy cetli, hogy a szomszédban keressék, kávézik. Utánamegyek. Kicsi apró hely, néhány asztal, a pultnál egy lány unottan keresztrejtvényezik, a bácsi szürcsöli a kávéját. Kérdem, leülhetek-e melléje. Igen, ha nem sietek nagyon. Nem sietek. Ülünk egymás mellett, én a virágjaimra várok, ő talán arra, hogy mondjunk valamit.
Ő kezdi. Az előbb egyik szót rosszul mondtam, ugye nem baj, ha kijavít. Nem, dehogy. Mert ő senkit nem szokott kijavítani, de én talán örülnék neki. Örülök is. Pedig szépen beszélek, azt mondja. Hogy ő nem is tud fogalmazni, még azt sem tudná elmondani szépen, hogy mi történt a múlt pénteken. Mondom, én sem tudom megjavítani a biciklit. Nevetünk. Kérdi, ha romániai, ortodox vagyok-e. Nem. De vallásos-e. Nem tudom, kicsit, igen, vagyis hiszek Istenben. Hogy szerintem mi a feladatom Finnországban. Zavarba jövök, nem tudok mit mondani. Hát talán az, hogy elrontsam itt a teljes bicikliállományt. Nevet. Nekem meg az, hogy megjavítsam. Nevetek én is.
Odaköszön spanyolul a lánynak, átmegyünk az ő boltjába, ideadja a virágokat, és megegyezünk, hogy majd integetek, ha erre járok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése