Amiért csendebb

Amikor gép előtt pötyögök, például most is, szenvedek. Teljesen prózai bajaim vannak, műfajtól és műnemtől függetlenül. Éhes leszek. Miközben nyílik az első táblázat, szomjas is. Ki kell mennem vécére. Aztán meg kell néznem, hogy le van-e oltva a villany a konyhában. Hogy szellőzik-e a nappali, miközben én itt. Visszaülök, csend. Kellene valami zene. Kinyújtom a bal lábam, s nézem, hogy elérem-e a lábfejemmel a szőnyeg sarkát. Megtapogatom a hátam, hogy vajon le vagyok-e izzadva a nagy dögmelegben, s nem-e kellene esetleg lezuhanyozni, mert hátha. Néha igen, néha nem. Közben minden szünet előtt és után megnyomom a mentés gombot, és várom, hogy gyűljenek a semmiből az okos mondatok. Times New Roman 12-esben.

Ha látom, ebből így nem lesz gálickő, az ágy tetejére parancsolom magam, s ott bütykölök egy ideig. Ha érdekes résznél tartok, akkor kb. egy órányit. A vége felé már fülelek, vajon nincs-e valaki a konyhában, mert akkor gyorsan ráveszem, főzzük meg a karfiolt. S együk is meg. S mosogassunk is el. S én akkor már le is vinném a szemetet. Könyhatündérkedés közben be-be szaladok, s rápillantok a jegyzeteimre, csak úgy fentről, félszemmel, s megállapítom, hogy jól ír ez a toll. Kár, hogy majd be kell gépelni, lásd első bekezdés, mert mennyire vinném persze, ha szóban is lehetne, ó én okos képem s szemüvegem s szolid fekete cipőm.


Csak írni, csak írni ne kellene. Mert nincs rusnyább műfaj az államvizsga-dolgozatnál. S lustább sem a magyar lánynál. S, úgy hírlik, szebb sem, bár most csak a tudomány éltet, csak a tudomány...