Nincsen, mondja - mondja nekem, ei ole. Visszakérdezek: Niiin-cseeen? De Olga szerint nincsen - ei ole.
Az orosz nyelvjárások megnemlétéről mesél, nem a szavakat figyelem, hanem azt, ahogyan folyamatosan nő a szeme, miközben puhul a szájában az l, látom az arcizmain, ahogy keresi az orosz akcentust, hogy bemutassa, keresi a nyelvben Olját, a sajátjában a másét, s közben pisolyog. Folyamatos kis mosoly cirkál az orra alatt, mert orra még van, de nem sokáig, azt is fel fogja falni a szeme, megeszi a szeme az orrát, ahogy ő falta fel előbb a kekszeket, és ahogyan felfalta a délutánomból a bánatot, mint pióca a rossz vért, ahogy megtisztítja a napjaimat azzal, hogy zöldell az autója az ablakom alatt, és azzal, hogy ott van, amikor kelek, bármennyire is mély volt az éjszaka, azzal, ahogy megmossa a salátaleveleket és szel az eperből és kitesz a tányérjára két szem mandulát, mindig kettőt, mindig mandulát, és megkeresi nekem az anyanyelvében, ami nekem nem is az, Olját, akit én nem is ismerek.
Szerelmetes Finnországommal nem szabadulunk egymástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése